Tizenhatodik fejezet
(Kiben bebizoniossodic, mi zewrnevssiges nagi hazna vagion annac, ha az idess ania az ew magzatiahoz kemeni ziwwel wiseltetic wala es towabba az tewrewkkel walo cheteepatenac az ew dolga, mellnec elolwasaasa irtoztato lezen.)

Híre futamodott ugyanis, hogy a török Tokajnál betört, s a Hegyalját pusztítja, ami éppen ősz felé volt, szüret idején, amikor a föld népe mind kinn van a szőlőhegyek között.

Márpedig országunk címerében a hármashalom legkitűnőbbikét, ti. a tokaji hegyet, nem hagyjuk olyan könnyen az ellenségnek.

Azért kiadatott a rendelet egyfelől a nádorispán, másfelől az erdélyi fejedelem által, hogy a zempléni és abaúji bandériumok rögtön üljenek fel, s a szepességiekkel igyekezzenek Ónod alatt egyesülni, ahonnan azután ott, ahol találják, megütik a törököt:

Homonnai János gróf éppen a lakodalmát tartá a szép Perényi Izabellával, mikor jött a sürgető parancsolat. Éppen az utolsó táncot járták: a fáklyatáncot, amikor a vőfélyek és a nyoszolyók a menyasszonyt táncolva kísérik a vőlegény ágyasházába; akkor a tánc közepéből szólítá el a hírnök a vőlegényt, amire aztán a hadnagyok, vitéz urak ki-ki eldobák a fáklyát, s siettek lóra ülni; magának a grófnak sem volt több ideje, minthogy éppen egy csókot nyomjon szerelmetes menyasszonya ajakára, s azután Isten oltalmába otthagyja őtet a nászszoba küszöbén.

Sötét éjszaka volt a kiindulás. Bálint vitéz ott lovagolt a maga hű Simplexe mellett, akinek a tárogatófújás mellé még az a hivatal is adatott, hogy két üstfenekű dobot verjen, amik kétfelől a nyerge elé voltak akasztva. Az ő lova volt a legrosszabb, mert valamirevaló paripa nem állta ki, hogy a füle mellett doboljanak kétfelül.

– Lásd, Simplex bajtárs – beszélgetett hozzá Bálint –, ez a mi mostani utunk énrám nézve valóságos Isten ítélete lesz. Elmondtad nekem, hogy az én szegény Mikhálom boldogtalan, és hogy engemet látni óhajt, hogy nem jutott el Nagylétára, s hogy a férje által rútul meg van csalva. Hogy sokat szenved, és leírhatlan nagy veszélyek között forog. Többet nem mondtál felőle: én sem kérdeztem többet. Azóta én mind ezen töprenkedem. Ha fölkeresem őt, ha még egyszer beszélek vele, nem követek-e el azzal valami Isten ellen való bűnt? Nem kárhozom-e el emiatt ővele együtt? Ha én elkárhozom, az még nem nagy baj, ámbár én is szeretném az én lelkem jó apámat újra meglátni a paradicsomban, s szegény jó anyám orcájában gyönyörködni a mennyei seregek közepett; „hanem az a gondolat megrémít, hogy ezt az ártatlan teremtést is magammal rántsam oda. Neki az angyalok között van a helye. Te pedig olyan csábító módon tudsz hívogatni, hogy immár alig tudom megkülönböztetni, hogy mi lesz a jó, mi lesz a gonosz. Most rábízom a seregek urára az ítélethozást. Ha a csatamezőn fogunk állni, az, aki a szívembe lát, meglátja benne azt, hogy én az én Mikhálomat, akit már az esküje más feleségévé tett, még most is szeretem, s ha vétek ez az indulat bennem, ott vannak az úr drabantjai, a halál angyalai, elhívhat általuk, nehogy gonoszságot kövessek el. Ha azonban győzelmesen térek vissza, ha se golyó, se kard meg nem sebesít, akit ugyan nem fogok kerülgetni, akkor az énnekem azon való bizonyság lesz: hogy a mennyei hatalom kész még a kedvemért valami csodát tenni, ami által azt, akit örökre elvesztettnek hiszek, még egyszer visszanyerhessem. Ha épen visszajövök, ha semminemű veszedelem nem ér, bizony felkeresem az én Mikhálomat.

– Hanem akkor azon légy, hogy én is visszakerüljek, mert nálam nélkül rá nem találsz a Mikhálodra, ha mindjárt Columbus Kristóf hátára kapsz is fel, vagy Klimius Miklós nyomán ugratsz is bele a holdba.

– Ne félj, bajtárs! Együtt élünk, együtt halunk.

A biztatásra nagy szükség volt, mert amint az úgynevezett „akasztódomb” mellett haladt végig a lovascsapat, a sötétből egyszerre egész sereg lidérc rohant ki rájuk, s körüllibegte őket, mint valami tüzes lepkék csapatja. Mentül jobban prüszköltek a megriadt paripák, s csapkodtak a farkaikkal, annál jobban üldözték őket a bolygó tüzek, amikben a babonás nép a kivégzettek lelkeit látja, holott a tudósok szerint, akik ezen korban a természetet és annak titkait mélyebben fürkészik vala, nem egyéb az, mint olyan fénylő matéria, melyet az elásott kincs párolog ki magából, mikor tisztulásban van.

A lidércraj órahosszat vegzálta a lovasokat, amíg csak a mocsár mentén jártak, s nem egy vitézt kellett kisegíteni az árokból társainak, akit a bolygó tüzek letérítettek az útból. A katonák káromkodtak, mint a veszedelem!

A Bálint pedig hátramaradt a csapatból: valami nyomta a szívét. Soha kora gyermekkorátul fogva úgy meg nem kezdte az éjszakát, hogy a maga rövid kis imádságát el ne mondta volna, ami ennyiből állt: „Uram Isten, légy énvelem! S virraszd fel holnap jó egészségben az én szegény jó anyámat. Amen.” Biz ennél szebbet is tanított neki a praeceptor diákul; de azt nem tudta megtartani. Soha nem tudott kibékülni a „secula seculorum”-mal; hogy mit kérjen ő „tízezer esztendőre” való jókat? Elégnek tartotta szegényesen mindennap egy napra valót kérni a jó Istentől. Az is elég, ha megadatik. Hát csak úgy tett, mintha a megtágult hevederét szállt volna le megszorítani, s mikor aztán már nem hallotta a többiek káromkodásait, akkor beletemette az arcát a nyeregtakaró bundába, s elmondá a kis rövid fohászkodást, mely után megkönnyebbült szívvel ült fel ismét a nyergébe, s vágtatott társai után.

Reggelre Németi alá értek, ami Gönctől fél óra járás, ott a szabad ég alatt a vezér megesküdteté a tiszteket és a hadfiakat a zászlójuk iránti hűségre és engedelmességre. Ott azután délig pihenőt tartottak, akkor mentek tovább.

Hát amint Németinél át akarnak kelni a Hernádon, kit találnak ott a révben, a komp előtt?

Sára asszony volt, egy nagy kassai szekérrel, jó három lóval. A szekéren gönci hordó tele borral, szilvaszeszes átalag, friss cipó, kalács, fonatos, juhtúró bödönnel, szalonna, sonka, s a vándor éléstár közepén ott ül ragyogó orcával a derék kassai polgárnő, felgyűrve az ingujj a két kövér fehér karján.

– Édesanyám, lelkem, mit keres itt kegyelmed? – kiálta rá Bálint, odavágtatva a szekérhez.

– Hát te gonosz fiú, ha már erre az életre adtad magadat, csak nem hagylak meghalni éhen. No, gyere, egyél, igyál. Hídd meg a tiszt urakat is, meg a jó pajtásaidat. Van itt nekik is elég. Ne koplaljatok, mint otthon.

Azoknak se kellett nagy hívogatás. Vajmi hirtelen ellepték a szekér környékét, s Sára asszony osztotta közöttük az elemózsiát bőkezűleg. Meglátta pedig a trombitást is ott somfordálni.

– No, gyere ide, te trombitás! Hogy a mennykő mindig három ölnyire csapkodjon le melletted! Ha már elcsábítottad tőlem a fiamat, hát gyere ide, ülj mellém. Aztán „eszni”, német, mert különben megrázlak.

A jámbor Simplex megtette, amit lehetett: odaült a szekérderékba, Sára asszony mellé, evett, ivott tehetsége szerint; de utoljára szabódni kezdett, hogy már „nincs van lehet többet eszni”!

– De német: muszi eszni, vagy beléd rázom.

S hogy szavát tartsa, megfogta a Simplexet két karjánál fogva, s megzötyögtette, mint a zsákot, hogy több férjen bele, s még egyszer újrakezdette vele a lakomát.

A jó Bálint pedig többet gyönyörködött abban, hogy az anyja két hatalmas kövér kezét nézte, mint a sok ennivalóban, amit osztott.

Aztán összevissza csókolta az áldott teremtést.

– De mármost térjen vissza kegyelmed, édes szülém, elég volt a jóbul – szólt, mikor már mind átkelt a huszárság a kompon, csak az utócsapat volt hátra. A tiszt urak is biztatták, hogy forduljon vissza.

– Vissza-e? Hát tán azért jöttem én ide egy rakott szekérrel, hogy visszamenjek? De elkísérem én fiamat, ha az Óperenciára megy is! Majd bizony elhagyom ott, ahol baj van. Ahol más nem fél, én sem félek.

Hiába mondták neki, hogy bajos dolog mégis asszonynak olyan helyre menni, ahol háború van; hátha elfogja a török?

– No, iszen azt a törököt szeretném én látni! Tudom, hogy olyat adok neki a csontvágó bárddal a kopasz fejére, hogy két darabban szalad el. Nem ijednek meg a kassai asszonyok a maguk árnyékátul. Láttam én már elég háborút. Öntöttem le sajtárvízzel a tüzes golyót, amit a házamba lőttek, s hordtam ki az uramnak az ételt a táborba, mikor kinn sátorozott; s akit megsebesítettek, ugyan ki kötözte volna be, ha nem a mészáros felesége, aki megszokta már a vért látni? Aztán én nemesasszony vagyok, oda mehetek, ahova nekem tetszik. Nekem az országúton a herkópáter se parancsol. Menjenek az urak, amerre akarnak; én is megyek, amerre akarok.

Nem lehetett vele bírni. Meg kellett neki engedni, hogy kísérje hát a sereget hátul a többi poggyászos szekerekkel egyben.

A tudósítók eközben hírül hozták, hogy a száguldozó török hadak a Tiszán túl Rakamaznál gyűlnek össze; jó, hogy a kompokat mind kihúzták Tokajnál a szárazra: amazok nem jöhetnek át egykönnyen.

Homonnai gróf uram azonban elhatározá, hogy ő fogja az ellenséget a Tiszán túl felkeresni, s seregét Tokaj felé indítá meg. Amint a Tisza innenső partjára elértek, egy csepp ellenséget se láttak sehol: az nyilván át akarta csalogatni a magyarokat, hogy aztán a Tiszának szorítsa. Azért átkelhettek a kompokkal minden akadály nélkül.

Sára asszony még oda is követni akarta őket; de ezt semmiképpen meg nem engedték neki. A szekereknek az innenső parton kellett maradniok. Sára asszony csak azt kérte, hogy engedjék őt a legmagasabb dombra felhajtatni, hogy onnan nézhesse a maga fiacskáját, mikor az a törökkel tülekedni fog.

– De ugyan vigyázzon magára, édes szülém, hogy valami ágyúgolyóbis meg ne sértse.

– Ugyan, ugyan! Diák voltál, s annyit sem tudsz, hogy a golyóbis nem megy át a vizen, mert az lehúzza – tromfolá őt le Sára asszony, s aztán felhajtatva a legmagasabb dombra, onnan nézte a szekér tetejéről a csata folyását. A nagy szotyák kocsis pedig ijedtében bebújt a szekér alá; onnan is a hátával nézte az egész ütközetet; pedig férfi lett volna a mihaszna!

Elébb öt török lovas jelent meg a dombtetőn. Azt azonban nem lehetett tudni, hogy hányan lehetnek még a dombon túl. Balról messze elterülő nádas volt, réti bozóttal; jobbrul egy tölgyfaerdő és irtvány. Fel lehetett róluk tenni, hogy azok tele vannak elrejtett ellenséggel.

Azért is az öt lovas ellen a magyar részrül is csak öt lovas indult meg. – Erre amazok megfordultak, és elszáguldtak. – Akkor aztán a magyarok is visszafordultak, és nem kergették őket tovább.

Aztán megint megjelent hét-nyolc török lovas a dombon, s elkezdte a magyarokat csúfolni. Tudniillik, hogy olyan messzeségből élőszóval nem lehetett csúfondároskodni, hanem csak jelek által, a török kinyújtotta a két karját mint a feszületet, s azzal mutatta, hogy a Krisztust szidja, a magyar pedig az állára tette a kezét, s az öt ujját lefelé lógatva fejezé ki a próféta szakálla iránti megvető véleményét. Végre a magyar nem állhatta tovább a sértegetést.

Odavágtatott a törökökhöz ugyanannyi magyar lovas előreszegezett kopjákkal. Azok aztán összecsaptak, s miután kölcsönösen minden kopját összetörtek, szépen ki-ki visszatért a maga csapatjához.

Végre a magyar vezér megunta a hosszas ungorkodást, s felosztva a seregét négy csatára, az egyik csatát elküldé az erdő megkerülésére. Amint ezek az erdő közelébe értek, kiront rájuk onnan nagy sivalkodással egy sereg török lovas, s megütközik velük.

Erre a magyarok úgy tesznek, mintha megfutamodnának, de csak azért, hogy az üldöző törököt a második csata közelébe csalják, akkor aztán egyszerre megfordulnak, s a közrekapott üldözőket nekifordítják a mocsárnak, azzal a szándékkal, hogy belékergessék.

Itt azonban rábukkannak az elrejtett janicsárokra, akik közéjük puskáznak a bozótból, s egyúttal felkerekedik előttük a nádas mögül egy dandár mindenféle lovas; kurdok, szpáhik és szarácsiak, s mint a darázsraj omlik mindenfelől reájuk nagy sivalkodással.

Ezek ellenébe most a magyar vezér a harmadik csatát indítá meg. Ebben volt a Bálint is, az ő pajtásával, a Simplexszel. Sára asszony a túlsó partról nézte őket, amint nekiiramodtak.

– Hogy megüli a lovat a lelkemadta kölyke! Mintha mindég azt tanulta volna. Ha a szegény apja látná mostan!

A Bálint sohasem tanulta a katonamesterséget, csak úgy gondolomra fogott hozzá; a jobb kezébe fogta az apja széles görbe kardját, a bal kezébe a hosszú, háromélű tőrt, a kantárt odadobta a ló nyakába. A Simplex is kihúzta pallosát, s a farkasbőr kacagányt a bal karja körül csavarta, hogy majd azzal védelmezi magát.

A rájuk szemközt jövő két lovas közül az egyik albániai páncélos volt, a másik pedig előkelő szpáhi, legalábbis aga.

Az albán lovasnak egész teste pikkelypáncélba volt elrejtve, olyan volt az abban, mint a krokodilus, még a lovának a nyakán és szügyén is pikkelypáncél volt, s hegyes tőr a homlokán, mint az unicornisnak, s ezen a jámbor Simplex, aki vele szemközt jutott, úgy elbámult, hogy azt is elfelejtette, hogy a kezében kard van (mármost ő hol vágja meg ezt a körülvas embert?), s csak a kacagányos karját tartotta a feje fölé a nyavalyás, amire az albán lovas olyat húzott a kardjával, hogy majd leütötte a lováról.

Szerencséjére, a Bálint észrevette a bajtársa veszedelmét, s odakiáltva neki, hogy: „Ne hagyd magad, pajtás!” A baljában hordott háromélű tőrrel úgy bökte fejbe az albánt, hogy az menten lebukott a lováról; de ugyanakkor meg az ő embere, a szpáhi emelé fel a kardját őellene, hogy mindjárt levágja vele a nyakát.

– Le ne vágd a fiamat, pogány! – ordítá a túlparton a szekér tetejéről Sára asszony, s az ő kiáltása tette-e, vagy a Bálint gyors keze, a fiú úgy vágott ellent a töröknek, hogy kiütötte a török kezéből a kardot; még a hüvelykujjából is odavágott egy darabot.

Akkor aztán galléron fogta a szpáhit, s foglyul vitte ki magával. Az könyörgött neki, hogy ne bántsa, s ígért neki kétszáz arany váltságdíjt, ha élve hagyja.

El is vitte a foglyot magával szerencsésen a Bálint a tartalékig, ahol a vezér nagyon megdicsérte a vitéz magaviseletéért, s azt mondta neki, hogy elég volt ez mára. Az ütközet befejeződött: halott és sebesült volt mind a két félen, amennyinek lenni kellett, annál sem több, sem kevesebb, s azzal mind a két vezér megírhatta a maga uralkodójának, hogy a győzelem az övé volt; az ellenség mind egy lábig lekaszaboltatott, aki el nem futott, s a mocsárba fulladt, aki ki nem gazolt belőle; neki pedig a haja szála se görbült meg, s ha útközben felgyújtott egy kukoricagórét, elmondhatta, hogy bevett egy várat. S ezzel a katonai becsületnek is elég volt téve.

Hanem a Simplex nem találtatott sehol. Ami pedig nagy baj volt a hadseregre nézve, mert nála voltak a dandár dobjai és tárogatója, s azok nélkül, mint tudva van, nem lehet hírül adni a seregnek, hogy már be van fejezve az ütközet; se takarodót nem lehet fúvatni és veretni. De még nagyobb baj volt az a Bálintra nézve, hogy a Simplexet nem találta; mert ha az elvész, akkor ki vezeti el őt majd az ő Mikháljához, akiről csak annyit tud, hogy a férje nem vitte el őt Nagylétára a papi lakba, ahogy ígérte volt?

Azért is a Bálint azt mondá a kapitányának, hogy ő vállalkozik harmadmagával visszamenni a csatatérre, s a mocsár szélében, ahol legutoljára egymás mellett küzdöttek, a szegény Simplexet felkeresni, ami veszedelmes vállalat volt, mivelhogy ilyenkor a csata heve után szoktak leginkább a martalócok előjönni, hogy az elesett halottakat kifosztogassák, s akit élve elkaphatnak, rabságra vigyék.

Azért is Homonnai ezredeskapitány uram nem két, de hat lovas vitézt adott a Bálint mellé, hogy azokkal az ezredtrombitást a mocsár mentében keressék fel.

A Simplexet azonban korántsem vágta le a török. Annál ő sokkal együgyűbb volt, mint hogy ily dicső halált keressen magának. Hanem amint a nagy hajcihő megkezdődött, a népek nagyon összekeveredtek, itt egy magyar, ott egy török; itt egy dárda, ott egy csákány; az ember azt se tudta, melyiktől őrizze magát, hogy ki ne üssék a szemét. Kapta magát, leugrott a lóról, a két üstdobot levette róla; a gebét bízta a maga lófejére; a dobokat eldugta a rekettye közé, maga pedig elbújt a sásba, ahol legsűrűbb volt, s onnan hallgatta a nagy puffogást, kiabálást. Mikor aztán vége volt a csihi-puhinak, minden elcsendesült, akkor kimászott a sásbul, és körülókumlált.

Az utóharc még folyt a távolban; de a közelben már csak azok hevertek, akiknek elég volt az élet. A mocsár szélében pedig megpillantá az albán lovas paripáját, akinek a gazdájától egy vágást kapott a bundájára. A kabala csendesen legelt, csak úgy harapta a füvet; az albán vitéz pedig, kinek a fejét a Bálint belikasztá, a földön hevert, még akkor is markában tartva a kantárszárat, aminél fogva a lova magával hurcolta.

Nosza mindjárt pártul fogta a paripát a jámbor trombitás, felrakta rá az üstdobjait, s aztán elszedte az albán cókmókjait, s azokat egy dárdára fölakasztva, így lovagolt vissza a tábor felé. Bálint és társai már szemközt találták.

A Simplex nagyra volt a diadalával. Ő hencegett legislegjobban. Hogy vágta ketté az albán vitézt a nyeregkápáig! Hogy vette el a lovát alóla! A Bálint pedig csak hallgatta csendesen, mert a testi-lelki barátok közt az volt a törvény, hogy amikor az egyik két emberre való hőstettet vitt véghez, annak a felét a bajtársának engedje át, s ha azt hallja, hogy a barátja dicsekszik, azt csúfondárosan meg ne szégyenítse.

Amiért is a Simplex az ezredeskapitány által erősen megdicsértetett, s minthogy az az albán lovat neki ajánlotta fel (az ő régi rossz gebéje hazajött magától), tehát még jól meg is ajándékoztatott. Azután pedig jelt adhatott a tárogatóval az elszéledt-vitézeknek a takarodóra; akik is estefelé szép rendben visszavonulának a Tisza túlsó partjára, ki-ki magával vivén az általa elfogott törököt, s szopogatván a saját ujját, ahol ráütöttek.

Bálint a maga fogoly törökjét odavitte az édesanyja szekeréhez, akinek nem kisebb volt afölött az öröme, mint a gyermeknek, akinek az apja a vadászatról eleven vadkacsát hozott haza. Nem is engedte a jó asszony, hogy a szegény törököt a szekér oldalához kössék, s gyalog vigyék Kassáig; hanem felültette őt a kocsis mellé, s elégnek tartotta egy cigányszatyinggal odakötni a lábát a saraglyához, hogy bolond fővel el ne szaladjon. Aztán még az elvágott hüvelykujját is bekötötte szegénynek.

Milyen kevélyen fogja ő ezt a törököt mutogatni odahaza. Most már aztán nem mondhatja a fürmenderék Nácija többé, hogy a Bálintot a lelkek járják, s hogy fél a vértől!