Tizennyolcadik fejezet
(Kiben meghiratic az io paitaassoknac kevlewmb-kevlewmbfeele zerencheeic, es hogi kinec teniere, ki nec talpa tewric wala.)

A gonosz martalócok minden felsőruhát lehúztak a foglyaikról, csak az alsó vászonygúnyát hagyták meg rajtuk, úgy hajtották őket végig a behódolt falvakon keresztül, amiknek magyar és keresztyén lakossága volt törökkel vegyest, s olyan barátságos törvényük volt, hogy ha magyar ellenség közeledett, azt a török kádi tartozott bejelenteni a török basának; ha pedig oszmán ellenség jött valahonnan, azt a magyar bíró a magyar vezérnek.

Az úton a fogoly asszony leánykájának a lába a kövecseken egészen kisebesedett, menni sem tudott már tovább. A Bálint nem nézhette, hogy a martalócok, mint az oktalan állatot, úgy kényszerítik a nyomorult gyermeket ostorral a továbbhaladásra; mintha nem volna neki elég a saját maga veszedelme, még azt a kisleányt is felvette a vállára, úgy cepelte azt egész Eger kapujáig.

Egerben éppen nagy hetivásár volt; a foglyokat odaterelték a piac közepére, ahol tulkok, birkák és bivalyok voltak áruba bocsátva; ott az egyik átkozott martalóc egy rekedt tilinkón sípolva elkezdte a vásárosok figyelmét felhívni a maga rabszolgaira, pergő nyelvvel hirdetve azoknak a kitűnő tulajdonságait; mutogatva a Bálint hatalmas karjait, ki dacos képpel, kifeszített mellel állt akkor is; míg a Simplex olyan siralmas képet csinált, összegörnyedve bánatában, hogy a martalóc kénytelen volt az ostora hegyével egyszer-egyszer odacsippenteni a lába ikrájába, hogy táncra kerekítse; a fehérnépnek meg lerángatta a válláról a köntösét, hogy lássák a vevők, milyen ép bőrük van.

Legelébb is megvették az asszonyt meg a leányát. Egy müdirnek volt szüksége mind a kettőre. Legalább nem szakították el őket egymástól.

Azután jött egy köpcös török mészáros, aki juhokat szokott vágni. Hej, megörült ez, mikor megtudta a Bálinttól, hogy ő is mészároslegény. Nem is alkudott rá sokat. Ahogy tartotta a martalóc, megadta érte a száz aranyat, s mindjárt rátette a két lábára a maga békóit, s így hajtotta el maga előtt, biztatva útközben, hogy ne féljen semmit, nála jó dolga lesz; kap enni eleget; s majd ha a szőlőszedés ideje eljön, akkor odakinn dolgozhatik a szőlőben, s akkor lőrét is ihatik.

Hanem a Simplexnek sehogy sem akart vevője akadni. Akárhányan jöttek, mind azt nézték, hogy milyen a tenyere. Az pedig nagyon sima és puha volt. A trombitafúvásban nem is törhetett fel. Nem kellett senkinek; hiába kiabált a martalóc: „Vegyétek, vegyétek meg ezt a gyaur disznót!”, s táncoltatta a pányván, mint a medvét.

Utoljára, hogy senki se vette meg, felhajtotta a várba a basához. Ott kijött eléje a muteszellim, annak elmondá a martalóc, hogy íme, ez egy fogoly katona. Ha olyan keresztyént fogtak el, aki nem tudta eltitkolni, hogy katona volt, azt a basának tartoztak átengedni a martalócok – szabott árért. De aki csak tehette, eltagadta azt, mert a basa szeretett többet kapni a portékáért, mint amit kiadott érte, s azt a portéka nem köszönte meg. Az a basa üzlete volt. A muteszellim kifizetett a Simplexért a martalócnak negyven aranyat, amiből az istentelen egyet a szegény eladott rabszolgának visszaajándékozott.

A Simplexet aztán egyenesen a kovácshoz vitték, s ottan a két lábára olyan nehéz vasat vertek, hogy volt rajta mit cepelni. Azzal bedugták egy föld alatti börtönbe. Ott már volt valami ötven darab fogoly, akik nemigen beszéltek egymáshoz, hanem az egyetlen ablak elé guggolva, mely felyülről világosságot adott, pipákat faragtak, korbácsokat fontak, vagy török öveket vetéltek, hogy néhány aspert keressenek vele. Többen pedig a fal mellett feküdtek, mintha betegek volnának, s azoknak a lábaik be voltak kötve. Egy borbély reggel, este lejött hozzájuk, hogy a kötéseiket felbontsa, s a talpaikat, amik sebesek voltak, enyhítő írokkal bekenegesse.

A Simplex kérdezte tőlük, hogy merre utaztak olyan messze, hogy így feltörött a talpuk? Azok azt felelték neki, hogy: „Várj csak, majd te is elutazol oda, aztán megtudod, hogy merre fekszik Bambusonia!”

Nem is telt bele egy hét, hogy megtudta a Simplex, amire olyan kíváncsi volt, s aztán nem kellett neki többet rajta törni a fejét.

Mikor rákerült a sor, felvitték a kajmakámhoz. – A kajmakám derék tréfás ember volt, kövér képe, vastag termete. Hosszú szárú pipából szívta a füstöt, maga elé szedett lábakkal ülve egy tarka szőnyegen.

Nagyon is szépen beszélt a Simplexhez; kedves fiamnak, pribéknek nevezte; kikérdezte: Hova való? Mi sorsban van? Kik a rokonai? Hol a birtoka?

A Simplex elmondta neki a kérdésekre ugyanazt a választ, amit a Jankónak, a rablóvezérnek mondott, hogy ő ilyen szegény, meg olyan árva.

A kajmakám szertelen nagyot nevetett rajta.

– Mintha csak írásból olvasnád! Éppen úgy felelsz, mint ahogy a többi szokott felelni az első „kérdezésre”. – „Nincs se apád, se anyád, azt se tudod hol születtél; szegény vagy, mint a templom egere, hátadon házad, kebeledben kenyered; koldulás a mesterséged.” Ezt feleli sorba valamennyi az „első kérdezésre”, s ha mindjárt a Zrínyi bán fia volna is! Lássuk, hogyan felelsz majd a „második kérdezésre!”

Azzal egy intésére négy csausz lekapta a Simplexet a tíz körméről, kettő az összekötött lábait egy széthúzott kötélnél fogva felemelte, hogy a talpai az ég felé álltak, a másik kettő meg aztán két szál hosszú bambusszal elkezdett a talpain muzsikálni, ami a Simplexnek annyira nem tetszett, hogy az ismételt kérdésekre azt vallotta, hogy „ő királyfiú, apja a velencei doge, keresztapja a lengyel király, csak annak izenjenek, az ad érte váltságul akkora darab aranyat, mint ő maga”. Amért aztán még jobban a talpára vertek.

A szegény Simplex azt hitte, hogy most mindjárt bele fog halni: olyan rossz mulatság az a talpverés.

Ekkor azután bekövetkezett a harmadik kikérdezés: a kajmakám hozatott borbélyt, bekenette enyhítő balzsamokkal a Simplex felmarjult talpait, adatott neki hűsítő sörbetet innia, s aztán elkezdett hozzá szépen beszélni.

– Lásd, édes fiam, minek beszélsz hiábavalóságokat? Minek vallod egyszer azt, hogy zabgyerek vagy, máskor meg azt, hogy király fia? Hiszen valakid csak van a kerek világon, aki ád a bőrödért valamit. Valami jó embered, aki kivált, s akinek aztán leszolgálod azt. Gondolkozzál csak rajta. Hiszen mi nem kívánunk olyan sokat.

Ekkor aztán rájött a Simplex, hogy csakugyan van neki egy testi-lelki jó barátja, csakhogy az maga is rabszolgaságba esett itt Eger városában, egy mészárosmester vette meg: az, ha magát kiválthatja, őt is ki fogja majd váltani.

– No látod, ez már okos beszéd. Hát milyen az a mészárosmester, aki a barátodat megvette?

– Hát olyan szép ragyás ábrázatú.

S minthogy pedig Eger városában akkor harminchárom muzulmán juhölő lakott, s az a mesterségével együtt járó mérges légycsípésektől mind ragyás volt, annálfogva valamennyit felcsődítteté a kajmakám a várba, hogy a Simplex válassza ki közülök az igazit. Az volt a Bálint gazdája, Ibrahim.

Azzal azután előhozatta a maga rabszolgáját.

A jó Bálintnak nagyon megesett a szíve, mikor a jó barátját ilyen állapotban meglátta.

– Szegény Simplex! Mire jutottál énmiattam! Látod, nekem nyugodalmas gazdám van: csak maga ver, nem másodmagával, s csak a hátamat üti; nem is bottal, hanem csak vízilóbőr korbáccsal. Az Isten áldja meg érte.

– Minek tűröd! Mért nem írtál az anyádnak, hogy váltson ki?

– Írtam biz én; fel is kértem, hogy küldjön váltságdíjat teérted is, ahogy énértem. Küldött is rá feleletet rögtön. Azt felelte, hogy szíves örömest lefizeti énértem is, teérted is a váltságdíjat, amiben megalkuszunk a gazdáinkkal; hanem azután az ő rabszolgája legyek azontúl. Azt tegyem, amit ő parancsol; tudta nélkül sehova el ne induljak; se veled soha össze ne találkozzam többet: és azt, akit szeretek, úgy elfeljtsem, hogy soha rá ne gondoljak a szívemben többé – különben itt hágy veszni a török fogságában.

– S mit feleltél neki rá?

– Hát azt feleltem, hogy: „Isten megáldja hát édes szülémet: akkor én maradok a török fogságában; mert én az én kedvesemet még a fekete földben sem fogom elfelejteni soha, sem az én jó pajtásomat, akinek hűséget fogadtam, meg nem tagadom, amíg élek.”

– Ember vagy, Bálint! – mondta rá a Simplex, s azzal összeüté a bokáján a láncos békót, fittyet vetett a két ujjával a kajmakámnak. – Szervusz, basa! Küldhetsz a tömlöcbe vissza. Ha begyógyul a talpam, újra kezdheted az examinálást.

Simplexet azután visszavitték a tömlöcbe, s ott azután megtanulhatta ő is a törökzsinór gombkötővetélést, ölét egy rézasperért, s elmélkedhetett mellette, hogy milyen bolond állapot az, mikor valaki a talpára veret azért, hogy a jó pajtása szerelmes egy asszonyba, aki nem lehet az övé!

Ezalatt begyógyultak a talpán a sebei; de ez nem volt rá nézve semmi öröm: mert előre meg volt neki mondva, hogy amint talpra állhat, megint újra kezdődik a keserves kikérdezés. Volt olyan a foglyok között, akit már háromszor is kivallattak. Ezt nevezték alkudozásnak. Aki keveset kínált, sokat kapott.

Eljött a nap, amelyen ismét fel kellett mennie a kajmakám elé. Előre tudhatta azt már, mert ilyenkor előtte való nap nem adtak a fogolynak enni. Éhomra nem árt meg olyan nagyon a bámbusz.

A Simplex reszketve lépett be a vallatószobába. A kajmakám ott ült megint a szőnyegen, előtte egy alacsony asztalkán egy tál párolgó piláf, ami nem más, mint juhhús riskásával; mellette a keze ügyében két szál bámbusz.

– No hát fiam, gyere ide, válassz! – monda a kajmakám a remegőnek. – Ezt a tál piláfot akarod-e megenni, vagy ezzel a két szál bámbusszal akarsz százat a talpadra? No, ne szepegj, hanem válassz tetszésed szerint. Aztán itt a papiros, tinta, kalamáris: írsz nekem róla egy teszkerét, hogy mit kaptál. Ha piláf kell, azt írod, hogy piláfot kaptál; ha bot kell, azt írod, hogy botot kaptál.

A Simplex sehogy sem értette az egész dolgot. Nem tudta, hogy mit tréfál így vele a kajmakám, de elvégre is bot neki semmiképpen nem kellett, a piláf pedig mindenképpen kellett, hát annyi kínálásra hozzáült az utóbbihoz, s tudva, hogy a töröknek nagyon tetszik az, ha a piláfból nem hagynak a tál fenekén, ez a janicsárnál is virtus, igyekezett hát azt tisztára kitörülni.

– No fiam – szólt a kajmakám, mikor a Simplex elkészült –, mármost hát írd meg a levelet, hogy jól tartottalak mai nap piláffal és nem pedig botokkal; és címezd azt a levelet a te kedves pajtásodnak, nemes, nemzetes és vitézlő Kalondai Bálint uram őkegyelmének, az akasztófára való hitetlen kutyának; aki nemcsak hogy magát kiszabadította a rabságbul ingyen, váltságdíj nélkül; hanem még a gazdáját is elrabolta magával, a derék, becsületes juhölőt, s elvitte Ónodra, s most onnan kínálja azt teéretted cserébe, s azzal fenyegetőzik, hogy amicsoda jóval és rosszal leszünk mi itt tehozzád, ugyanazt fogja ő teljesíteni az ő foglyával, a becsületes juhölővel. A Simplexnek tehát meg kellett írnia a bizonyítványt, hogy őtet a törökök tejbe-mézbe fürdetik, írósvajjal kenegetik, és még a helyét is megtörlik, ahová leültetik.

Arra aztán a Simplexnek mindjárt levették az egyik lábáról a békót, s azt fölköték az övébe, annak a jeléül, hogy félig el van bocsátva; de kötelessége lészen az érte kicserélendő foglyot visszahozni, és addig a kötelesség jeléül a lánc másik vége a másik lábán marad; s azt a kiváltó jó barát veheti csak le a lábáról.

Ilyen furcsa kölcsönös obligóban maradás és egymásért való jótállás és kiváltás divatozott azokban az időkben egymásnak baráti szövetségre kezet adott férfiak között.