Huszadik fejezet
(Az mellben nagion kewrnievlmeeniessen; hanem igen vnalmassan elewadatic az raboknak az ezer kiwaltatasaanac teketoriaya.)

Nehogy pedig valaki eme régi szokásokat úgy ítélje meg, mint valami rettenetes barbár divatot. Mert hiszen újabb korban is vannak hasonlatos szokások: amik a régiebbeknél még sokkal keservesebbek, amikor például egy vagy két jó barát a harmadiknak a váltójára ráírja a nevét, s aztán, ha az egyik nem fizet, a másikat egzekválják helyette. Avagy kérdezzétek meg azokat, akik a mai világban az ő jó barátjaikért a mindenféle újkori tatároknál, nemkülönben a bankok és takarékpénztárak megerősített váraiban váltságdíjakat fizettek: nem sokkal emberségesebb népszokásnak találtak volna-e, ha ezeknek a jó barátoknak azok a fogvatartók inkább jól a talpaikra vertek volna két szál bámbusszal?

Aztán mi is represszáliákat gyakoroltunk bőségesen; csakhogy ha a török ütleget kapott, azért nem lamentált senki: annak úgy kellett; megérdemelte!

Az ónodi var ormai és kapubejáratai éppen úgy fel voltak ékesítve póznára dugott török fejekkel, mint Eger váráé keresztyének koponyáival.

Mikor a Simplexet félig szabadon bocsáták, az a bal lábán hagyott békó arra való volt, hogy őt emlékeztesse, miszerint valamennyi Egerben foglyul hátramaradt magyar mind kezességet vállalt őérette úgy, hogy ha a kitűzött napra vagy a váltságdíjat, vagy a cserefoglyot ő el nem hozza Egerbe, a hátramaradt foglyok mind kegyetlen botbüntetést szenvednek őmiatta; úgyhogy az ilyen félig eleresztett fogolynak az elszökés vagy vissza nem térés a legalávalóbb bűnül tudatott volna be az egész országban.

Legelébb is tehát a kajmakám állapodott meg a Simplexszel, hogy mire becsüli ő magamagát. A Simplex azt mondta, hogy megér ötszáz magyar forintot. Erre a kajmakám azt mondta, hogy no hát legyen négyszáz: mert a töröknél megvolt az az alkorán parancsolta kegyes szokás, hogy amennyi váltságdíjat a megkínzott fogoly magáért felajánlott, annak egy ötödrészét neki leengedték.

Nagy szerencséje volt a Simplexnek, hogy neki is volt egy testi-lelki barátja, amilyen szövetség azon időkben mindenütt fennállt, és írott törvényképpen fenntartatott; kötelessége levén egyiknek a másik iránt, hogy azt a bajban segítse, a csatában védelmezze, ha elfogják, helyette váltságdíjt tegyen le, vagy más fogollyal kiváltsa; amíg fogságban van, a vagyonát megőrizze, kótyavetyénél a barátja birtokára elővételi joggal bírjon; ha szerelmes, imádottját megnyerni segítsen; ha becsületét sértik, helyette megverekedjék; ha elesik, eltemesse, megsirassa, árváit koldulásra jutni ne engedje. Szép szokás volt az, s nagy szükség volt rá azokban az időkben.

A Bálint, amint szerencsésen megérkezett Ónod várába, azonnal átadta a maga foglyát, valamint a magával hozott kincset, a saját kétszáz aranya levonásával (mint amelyet a martalócok tőle raboltak el), a várkapitánynak, abból a célból, hogy a készpénzzel váltson ki előkelő vitézeket, akik az egri vár tömlöcében sínylődnek, valamint azt a tisztességes asszonyt, leánykájával együtt, akit vele együtt fogtak el a martalócok, s eladták az egri baromvásáron; a fogoly mészárosért pedig cserélje ki az ő barátját, az ezredtrombitást: Simplexet.

Mely nemes tettével annyira megnyerte a vitéz urak tetszését a Bálint, hogy rögtön megtették őt káplárukká; a kiszabadított asszonyság is növendék leánykájával fölkereste őt, s kezeit csókolva, lábait ölelve adott hálát neki, s most már felfedezte magát előtte, hogy ő egy gazdag földesasszony, s ha a leánya hajadonkort ér (még csak tizenkét esztendős volt), négy vagy öt esztendő múlva: jöjjön el érte, hozzá adja feleségül.

De a Bálint megköszönte szépen az ajánlatot, s azt mondá neki, hogy csak nevelje más boldogabb halandó számára a leánykáját, az ő csontjait ki tudja hol fehéríti már a nap négy esztendő múlva!

Csak a szép Mikhál volt mindig az eszében!

Alig várta, hogy a Simplex újra előkerüljön, hogy indulhasson vele útnak.

Hanem az a fogolykicserélés nem ment ám olyan könnyen, hogy adsza, nesze! Az egri kajmakám azt írta az ónodi kapitánynak, hogy ő az egri juhölőt el nem fogadja négyszáz forintba, amennyi a trombitás váltságdíja. Egerben még van harminckét mészáros; azért nem számítanak többet kétszáz forintnál. Ha a másik kétszázat készpénzben rá nem adják nyomtatékul, ő valamennyi keresztyén fogolynak mind a talpára veret. Mellékelve volt a keresztyén foglyoknak egy siralmas instantiája, melyben kérik a kapitányt, hogy teljesítse a kajmakám kívánságát, különben őket ütik.

Erre viszont az ónodi kapitány hozatta fel a börtönből mind a huszonhat török foglyot, s azokkal íratott siralomleveleket az egri basához, hogy talpára ne veressen az ottani keresztyén foglyoknak, mert ő akkor a török foglyoknak a fejére fog veretni.

Különösen nagy volt a szurkolása a két kicserélendőnek, akiknek kölcsönösen mind a két fél szörnyen ígérkezett kifordítani a bőrét, úgyhogy ezek féltükben a legjobb barátokká lettek egymás között.

Végre a Bálint ráadta még a kétszáz forintot nyomatékul a maga mészárosára, s arra a Simplex is, a mészáros is, mindketten félig levetett békókkal elkísértettek Egerbe. Ott a pénzt átvette a kajmakám; a mészárost meg a felesége, s lett olyan nagy dáridó a háznál, hogy a Simplexet is meghívták, s megtraktálták birkahússal tizenkétféle kiadásban; végül megajándékozta az Ibrahim egy pár piros bagariacsizmával, egy pár papuccsal, a Dzsigerdila pedig küldött általa a Bálintnak egy pár patyolat fácenétlit (alkalmasint zsebkeszkenőt), amire török betűk voltak hímezve, s amikkel a szépasszony az elválás emlékére a könnyeit törölgeté le.

Hanem az Ibrahim Kermesz megesküdött a próféta szakállára, hogy soha többet kálvinista hitű hitetlent rabszolgának meg nem vesz, ha egy dénárért vesztegetik is.

A kajmakám pedig kiadá az elbocsátó levelet a Simplexnek, az ónodi kapitányhoz címezve, mely kezdődött e szavakkal: „Itt küldöm vissza neked a te trombitásodat, a nyüves kutyát… stb.”

– mire az ónodi kapitány mérgében azt a tromfot adta, hogy egy disznófarkot zárt szelencébe, s azt küldé meg a kajmakámnak; erre meg az viszont azt felelte neki, hogy: „Vettem a te ajándékodat: látom, hogy a legdrágább kincsedtől fosztottad meg magadat.” Aminthogy ez az ékes correspondentia még tán ma is olvasható az ónodi levéltárban.

Ezek után aztán ideje már, hogy meginduljon Bálint a szerencsétlen Mikhál felkeresésére, akivel nem tudhatjuk, hogy mi történt azóta, akár benn a vihodár kastélyában, a gyűlölt ember karjaiban, az ördöngös boszorkány igézetében, a vérben dolgozók borzasztó társaságában, akár pedig a kastélyon kívül, ahol a méregevő harámbasa fenekedett rá, hogy hunyortól sárga ajkaival halálra csókolja szegényt.