Huszonötödik fejezet
(Ember ki sem tvdna gondolni rawazsaagokat, miket iawas azzoniok kifvndaalnac, mikoron zereznec haazassaagot zeeretewc között, kiket ewzze boronaaltac wala.)

A kopanicsárné felhordta a vacsorát, s hozzáülének mind az öten, s vígan lakomáztak e mai nap örömére; mely meglévén, a két boszorkánynak beleszállt a tűz a sarkába, rákiáltottak a Simplexre, hogy hozza ki az udvarra a trombitáját, hadd rúgják a port, amit az készségesen megtett, s aztán kinn az udvaron felült a kút kámvájára, onnan muzsikált az asszonyoknak, azok pedig ketten összekapaszkodva olyan táncot vittek véghez, mintha mindegyiknek egy ördög ülne a hátán, s az sarkantyúzná őket az ugrabugrálásra: csak úgy csattogtak a papucsok, a szétbomlott kontyaikat csak úgy repítette a szél, a denevérek csak úgy röpködtek a fejük felett. A hóhér kastélyának fénye volt a kivilágítás a boszorkánytánchoz, mely a vérvilágban úszó, szilaj alakokhoz hosszan elnyúló, rángatózó árnyékokat toldott, amik odaugrottak néha a csárda meszelt falára, mintha Belzebub maga keverednék bele a táncba. „Fújjad, fújjad!” -kiáltozák a Simplexnek. Az meg majd megszakadt már a tárogatózásban, a horpaszaiba beleállt már a szegezés; de úgy meg volt babonázva, hogy nem tudta kivenni a szájából a síp fúvóját, s még a két sarkával is kénytelen volt dobot verni a kútkámvának az oldalán. Ha valami jótét lélek véletlenül meglátta volna ezt a képet, bizony ónossá lett volna ijedtében.

A két szerető pedig azalatt magára hagyatott a belső szobában; akiknek volt elég kérdezni – és elmondanivalójuk. Elébb a Bálint mondatá el a Mikhállal a vele történt borzasztó eseményeket, a kétségbeejtő kínszenvedéseket, azután pedig ő regélte el a mindennemű viszontagságokat, amik rajta keresztülmentek azóta. El lehet gondolni, hogy ez nem történt meg anélkül, hogy egymást a kiállott szenvedésekért sűrű csókokkal meg ne vigasztalták volna. Különösen, mikor a Dzsigerdila történetét a Bálint elmondá, a Mikhál nem volt fösvény neki bő kárpótlást adni azokért a csókokért, miket a török asszonytól őmiatta megtagadott. – A Bálint azonban úgy bánt az ő kedvesével, mint akit menyasszonyának ismer, de akinél tekinti azt, hogy mégsem esküdt felesége.

Hajnalhasadtára, az első kakasszóra a két boszorkány abbahagyta a táncot. A Simplexet felküldték a padlásra, hogy aludja ki magát. A kopanicsárné a tűzhelyhez állt reggelit főzni, a Pirka pedig bement a szobába a szerelmespárhoz, megkérdezni, mit álmodtak. Azután kiküldé a szobából a Bálintot, de megsúgta neki, hogy szabad lesz az ablakon beleskelődni, s azalatt felöltözteté a Mikhált a búzavirágszín ruhába. Azután behívta ismét az ifjút.

Bálint el volt ragadtatva a szép asszony látásától, s azt mondá, hogy ha az elsőbbik ruhájában olyan volt, mint egy menyasszony, a mostaniban olyan, mint egy oltári szent; amiért nagyon megorrolt rá a Pirka, aki mentől kevesebbet szeretett oltárról meg szentekről hallani; azért ismét kikergeté a Bálintot, azon ürügy alatt, hogy menjen felkölteni a barátját, aki egész éjjel aludt, s mégsem akar fölébredni. S amíg a Bálint a padláson zsörtölődött a Simplexszel, ki esküdött rá, hogy ő egész éjjel muzsikált a két boszorkány talpa alá, s csak most aludt el, azalatt a Pirka lehúzta a szentnek való kék ruhát a Mikhálról, s feladta rá a harmadikat, a császárpirost, amelyben midőn meglátta őt a Bálint, azt mondá, hogy no most olyan, mint egy királyné.

A Simplexszel pedig elhitették a boszorkányok, hogy álmodta ő azt, hogy egész éjjel muzsikált, s nem a tárogatófúvástól, hanem a tegnapi sok evéstől fájdult meg az állkapcája. A szerető párok sem hallottak a dáridóból semmit. Nem hallottak ők egyebet, mint amit egyik beszélt a másiknak. Nemcsak a Simplex tárogatóját nem hallották ők, de még az arkangyal Uriel trombitaszavát sem, aki minden embernek a feje fölött lebeg (az ismeretes bűvrontó mondás szerint „jobbomon Michael, balfelől Gabriel, hátam mögött Rafael, előttem Izrael, fejem fölött Uriel”), és mikor valaki veszedelmébe készül rohanni, megfúja fölötte a trombitáját. Jó, ha meghallja azt!

Ők nem hallották.

Mikor az Ancsa felhozta a reggelit: a kecsketúrót meg az égetett pálinkát, mézzel és borssal fűszerezve, attól olyan bátorságot kapott a Bálint, hogy esküvel ismétlé, amit az éjjel felfogadott, hogy rablóbandát alakít, ha a világ el akarja tőle szakítani a Mikhálját.

Hanem az asszonynak több esze szokott lenni fényes nappal, mint sötét éjjel, az azt mondá, hogy arra nem kerül a sor. Hanem vigye őt haza a Bálint az atyja házához: aztán majd onnan válópert indítanak a férje ellen, aki hazug szín alatt, álnév mellett vette őt el, s akinek eszerint vele kötött házassága érvénytelen, s majd azután, ha az felbontatik, jöjjön érte a Bálint, kérje meg rendén, s bizonnyal nem fog kosarat kapni.

Nagyot nevetett erre a Babura Pirka.

– Csak ti a papra bízzátok magatokat, akkor majd jól jártok aztán. A pap reverendájának sok ránca van: minden ráncából kiráz egy új törvényt. Csak ti kezdjetek el a Vihodár Henrikkel perlekedni, aki papnak készült, s hóhérnak vált be. Akinél a pénz van, annál van az igazság. A Vihodárnak a háza ugyan szépen ég; de a kincsei a csonka toronyban nem égnek meg: gazdag marad. Állít nektek tizenkét tanút, akik mind azt fogják bizonyítani, hogy a kézsmárki professzor jól tudta azt, hogy mi az ő mestersége. Készíttet hamis leveleket, hamisított pecsétekkel, s még a Bálint úrfit fogják majd elmarasztalni mint asszonyrablót. Ne menjetek ti a törvény elé; mert ott nem jó dolgotok lesz. Mást gondoltam én ki számotokra.

– Igen; de én felesége akarok lenni a Bálintomnak; nem szeretője! – mondá Mikhál.

– Felesége fog lenni a Bálintjának a szépasszony, csak énrám hallgasson. Tudja már, hogy az én kártyám mindig igazat mond. Hát ide hallgassatok, gyermekeim. Te Ancsa, eredj ki, mert ezt neked nem kell meghallani; te Simplex, maradj itt, mert te jó titoktartó vagy, s tudod már jól, hogy aki az ördöggel összetalálkozik, s azt akarja, hogy jól utazzék, sohase a szarvát fogja meg az ördögnek, hanem mindig a farkát.

Amint az Ancsa kifordult a szobából, a Pirka elkezdé suttogó szóval elmondani a maga furfangos tervét.

– Halljátok-e: van itt a Szepességen egy város: Bártfa. Azt tudjátok, hogy minden városnak van határozati joga, amit statutumnak hínak. Ahány, annyiféleképpen őrzi a maga népének az erkölcseit. Kassán, ha valakit tilos szerelmeskedésen kapnak, lenyakazzák. A bártfaiak kegyetlenebbek. Ott az a statutum dívik, hogy ha esteli harangszó után egy legény megszólít egy leányzót az utcán; vagy pedig ha egy legény rajtakapatik, hogy egy leánnyal, aki este a kapuba kiállt, beszédbe elegyedett, azt a leskelődő fogdmegek rögtön nyakon csípik, viszik a városházára, s másnap minden szokásos teketóriák nélkül, nem kérve tőlük sem keresztlevelet, sem szülői consensust, sem papi dimissorialist, rögtön megesküdtetik egymással, s mint férj és feleség mehetnek csak ki a városházból. Evégett lakik állandóul Bártfán a püspök maga, hogy legalább a diszpenzációt megadhassa hozzá. Azért mondja a vers: „Akit Bártfán össze nem esketnek, mondja magát szerencsegyereknek.” S a bártfai házasság érvényes az egész országban.

– De hát ha az egyik fél már házas? – tevé okosan az ellenészrevételt Mikhál.

– Akkor mind a kettőt halálra korbácsolják. Hanem éppen erről gondoskodtam én előre. Az én szépasszonyom, a Vihodár felesége, nincsen többé. Az apja azt hiszi, hogy férjhez adta a nagylétai paphoz. S az az ember nem létezik a földön; a nagylétaiak azóta más papot is választottak, s annak a felesége egy vénasszony, akinek gugája van. A Vihodár Henrik megint azt hiszi, hogy a felesége odaégett a kastélyába, ahonnan élő teremtés ki nem menekülhetett, amint a kén lángot fogott a kátránnal együtt. Az is meg fog házasodni nemsokára. Ti ketten eljöttök velem Bártfára, ott én a szépasszonyt az én tulajdon leányomnak adom ki, s beszegődtetem szolgálónak. Az úrfi beszegődik máshová béreslegénynek. Akkor aztán rajtatok áll, hogy siettessétek a végét. Onnan ki nem menekültök másképpen, mint férj és feleség; s mehettek haza: hová is?

A Bálintnak már a nyelvén volt, hogy kimondja: „Kassára.” De a Simplex megelőzte, s elébb mondá: „Kolozsvárra.” Mert az is kötelessége a jó barátnak, hogy ha látja, hogy a bajtársa nem tud hazudni, ő pedig tud, hát akkor cselekedje azt helyette. Itt pedig nagy szükség volt a boszorkány előtt nem mondani meg az igazat, hogy hol van Bálintnak a hazája; hogy ha egyszer megszabadulhat mind feleségestől ettől a gonosz boszorkánytól, az ne találjon többet reájuk.

– No, hát mehettek haza Kolozsvárra, s előmutathatjátok a házassági levelet; soha senki se fog utánajárni: azt mondják: „Bártfai esküvő!”, s megnyugosznak benne. Tetszik-e, amit mondtam?

De bizony olyan nagyon tetszett nekik, hogy kicsiny híja, hogy még a Pirkának is nem jutott a sok csókból, amit egymásnak foglalóul adtak, azt pedig kár lett volna rá vesztegetni.

– Hanem hát szolgálónak nem állhatunk be ezekkel a selyemruhákkal és kösöntyűkkel – mondá a Pirka –, hanem vegyük fel megint a parasztruhát, amiben idejöttünk.

Mikhál készséggel ráállt a ruhacserére, s a mellékszobába térve, ott leveté a császárpiros rokolyát, a kösöntyűket és nyakláncot, mind a három öltözet ruháját és a drágaságait a Pirkának ajándékozta, aki nem is egyébért találta ki ezt az öltözködési parádét, mint azon előszámításból, hogy mindez a sok drágaság majd őrá marad. A szép asszonynak még jobban tetszett az, hogy ilyen egyszerű ruhát vehetett fel.

– Vajon tetszeni fogok-e ebben is a Bálintnak?

– Nem jól van még – monda a Pirka. – A parasztrokolyából még mindig kirí a szépasszony. Ezzel a rózsával hintett tejszínű bőrrel nem mehetünk ám cselédnek, mert mindenütt azt fogják kérdezni, hogy melyik palotából szöktünk meg? Ezen változtatni kell. Majd kissárfűvel csinálunk az arcra, homlokra szeplőket, hogy ne legyünk olyan szépek.

– Jaj, de fog-e akkor engem a Bálint szeretni, ha rút leszek?

– Fog az téged már szeretni, kincsecském, ha olyan csúf leszesz is, mint én magam.

Azzal hozott be a boszorkány a mezőről frissen tépett kissárfüvet, aminek a fűteje ahol a bőrt éri, azon olyan foltot hágy, mint a szeplő, s azt vízzel lemosni nem lehet, míg nagy sokára magától le nem kopik, de eltart az félesztendeig is. Azzal a fűtejjel aztán összepettyegette a Pirka a Mikhál arcát, hogy az olyan lett, mint egy pulykatojás. Jó, hogy tükör nem volt a háznál: nem láthatta meg magát benne.

Mikor aztán készen volt vele, s ilyen elrútított arccal kivitte őt Bálint elé, s aztán azt kérdezé tőle: „No, hát tetszik-e így a leányzó?” – bizony nem törődött az egy cseppet sem a szeplőkkel, hanem csak oly szerelmesen ölelé a kedvesét a karjai közé, mint azelőtt.

A kopanicsárné pedig, mikor megengedtetett neki, hogy bejöjjön, s meglátta azt az elrútított alakot, azt kérdezé, hogy hová lett az a szép tündérasszony, aki az imént itt volt?

A Pirka azt felelé neki, hogy felült egy seprőre, s kirepült az ablakon, s ezt a szolgálóját hagyta itt maga helyett.

Az Ancsa elhitte, s rákiáltott a Mikhálra.

– Hüccs a disznóknak moslékot adni, polyka!

Annyira nem ismert rá többet.

A Pirka aztán fölvette a butyrot a hátára, s elvezette a Bálintot és a Mikhált Bártfáig; a Simplex pedig ott maradt a kopanicsárnénál, hogy valami leskelődés ne legyen a dologból; meg hogy ha az Eperjesről hazatérő hóhérlegények be találnak térni egy pohár serre, legyen, aki a füleiket telehazudja: ami meg is történt. A Simplex magával Henrikkel is beszélt, s elhistórizálta neki, hogy ő az égő ház közeléből nézte, hogy kiabált a két asszony az ablakon keresztül segítségért, de nem lehetett hozzájuk jutni, mert a kapu is égett. – Kaczenreiter Henrik meg lehetett felőle nyugodva, hogy egy és ugyanazon napon nemcsak árvaságra jutott, hanem özvegységre is.

A Pirka pedig azalatt beszerezte a Mikhált egy polgárházhoz, ahol nagyon hirtelen megfogadták, mert olyan csúnya volt, hogy meg voltak felőle nyugodva, hogy már ezt csak nem lesz oly vakmerő siheder, aki elcsábítsa egyhamar. De biz annak a szolgálatideje nem tartott tovább három napnál. Negyednap este már rajtakapták, hogy ott tereferélt a kapuban a szomszédban szolgáló béreslegénnyel, aki szintén csak akkor került Bártfára. Nosza, megcsípték őket; mert a bártfaiak maguk, akik nagyon vigyáznak, hogy a saját rókafogójukba bele ne lépjenek, szertelenül örülnek rajta, ha abban egy nem ismerős idegent megfoghatnak. Vitték őket a városházára, másnap reggel meg a paphoz; összeeskették rendén, s azzal eresztették szélnek. A kiadott házasságlevélben Kalondai Bálint az igazi nevét diktálta fel, hanem a Mikhálén változtatás történt. Keresztnevén csak egypár betűt kellett fordítani, s lett belőle „Milka”, hanem a vezetékneve a fogadott anyjáé lett: „Babura”.

Arra nem is gondoltak akkor, hogy ez mégis hamisítás, csak arra, hogy már most egymásé lehetnek.

A Babura Pirka pedig az ideig, amíg ez megtörtént, ott lappangott a városban: akkor a Bálint hálából nekiadta minden pénzét, volt még több mint százötven aranya, csak annyit tartott meg, amennyi az útra szükséges volt, s azzal azt mondá Pirkának, hogy: „Mármost mi megyünk Erdélyországba, kend pedig menjen Lengyelországig, mert itt még kérdőre fognák a drágaságokért, amiket kapott.”

A Pirka nevetett.

– Megyek, megyek, Lengyelországig meg se állok. Tudom, hogy szerettek, lelkeim, de azért mégis szeretitek, ha két ország fekszik közöttünk.

S akkor valóban két ország feküdt Erdély- és Lengyelország között; a krónikások úgy hívták, hogy „Magyarország” és „Törökország”.