Huszonkilencedik fejezet
(Mellnec rettentew nagi hartz haborvwal lezen foglalkozaasa, kibevl ki fog tevnni, mekkora devhews harag lakozic wala az Balint ziweebenn, ha az ew hitwews taasaat baantiaac wala?)

De mind nem volt ez elég a Bálintnak. Ezen eset után dühös lett, mint az oroszlán, s ha valakivel megállt beszélni úton-útfélen, a beszédet olyan gesztusokkal kíséré, mint aki a dolmánya ujjait tűri fel a karjain.

Végre összetalálkozék Simplexszel.

– Meg kell ma valakit vernem, Simplex, mert különben hideglelést kapok, vagy sárgaságba esem! Lelkem, Simplex barátom, ha valaha jó pajtásom voltál, ha kedves előtted a pajtásod jó egészsége, keríts valakit, akit megverjek, az Isten áldjon meg!

– Szívesen kerítek, édes kedves pajtásom, hogyne kerítenék.

– Nem bánom én, akárki lesz. Fanyövő, Vasgyúró, Kőmorzsoló, óriás! Megverekszem vele! Asszony bántott meg! Asszonyt nem torolhatok meg! Keríts nekem valahonnan férfit, akit meggázoljak! Hozz, ha kapsz, török basát, harámvezért, kutyafejű tatárt, hadd eszem meg!

– Én bizony olyan messzire nem megyek. Találok én számodra ellenséget sokkal közelebb is. Hacsak ez kell, nincs teneked nagyobb ellenséged, mint a fürmenderék Nácija. Annak az anyja sértett meg, most verekedjék meg az anyja gorombaságáért a fia.

– Ejnye, de jól kitaláltad! – mondta a Bálint, kóstolóba jót ütve barátságbul a Simplex hátára. – Nemhiába furfangos vagy. Nekem eszembe se jutott volna, pedig itt van a szomszédomban, s hogy keresem, mind a sváb a lovát, amin rajta ült. Nosza, fogd a kesztyűmet meg ezt a forintot, s vidd meg a főbírónak a kihívásomat a Zwirina Náci ellen egy pár szál kopjatörésre.

A Simplex vevé a rábízottakat, s elmenvén a város főbírójához, bejelenté, hogy a Kalondai Bálint kihívja egy pár szál kopjára a Zwirina Ignácot rend és bevett szokás szerint. Amit is a főbíró tudomásul vett, és átvéve a letett taksát, figyelmezteté a Simplexet, hogy azonkívül még egy magyar forintot fog fizetni bármelyik legény minden kopjáért, amely a kezében eltörik, mert azokat a város szolgáltatja; s azzal kiadta neki az írott engedelmet Kassa város pecsétjével aziránt, hogy kihívhatja a Kalondai Bálint a Zwirina Ignácot egy szál kopjára és egy fustélyra rend és bevett szokás szerint, ahogy azt Kassa város statutumai megállapíták.

Azzal a Simplex maga mellé vevé a város trombitását (mert az nem illett, hogy ő maga trombitáljon is, meg kihívó is legyen), s együtt elment vele a fürmenderék háza elé, s minthogy annak a kapuja zárva volt, de különben is ez levén az illendőség, megfúvatta a trombitát háromszor, s aztán elkiáltá a kihívást az egész utcai sokaság hallatára.

– Ignatius Zwirina! A nemes tanács engedelmével kihívlak tégedet a jó vitéz Kalondai Bálint nevében egy, két vagy három szál kopja eltörésére, rend és szokás szerint. Vedd át a kesztyűt, s farsang első napján jelenj meg a városház háta megett, a kötélverő piacon, lóháton, páncélban, saját személyedben, s állj helyt a kihívásnak, ha igaz legény vagy, s nem az anyádasszony katonája.

Erre ismét három trombitafúvás következett, mely után a Simplex odaszegezte a Bálint fél kesztyűjét a fürmenderék kapujára.

A kesztyű ott is maradt vízkeresztig, nem vette azt le onnan senki. Mert akként hangzott a statutum, hogy az ilyen legénykedő párviadaloknak mind vízkereszttől húshagyóig kell megvívatniok, ezáltal akarván jelképesen kifejezni a bölcs tanács, hogy az egész párviadalt nem tekinti egyébnek farsangi bolondozásnál, s ez nagyon okos elrendelés volt, hadd tombolja ki magát a tűzvérű fiatalság a farsang alatt, azalatt verekedjék, aki nem férhet a bőrében, hanem aztán legyen békesség a házakban, és egymás ellen ne torzsalkodjanak. Aminthogy rendesen az ilyen párviadal után szoktak az egymást jól elpáholt legények később a legjobb barátokká válni, s bármily csonttörésért vagy fejbeverésért, mi ez alkalomból megesett, panaszt tenni a legszégyenlenivalóbb gyávaságnak tartatott volna.

Hasonló gyalázat volt az is, ha a kihívott a tornahelyen a kijelölt napon és órában meg nem jelent.

S ilyen esetben lett részes a Zwirina Náci, akinek sehogy sem akaródzott a Kalondai Bálint fustélyával megismerkedni.

Úgyhogy vízkereszt napján reggeltől estig hiába várta az egész fiatalság meg a rend fenntartására kirendelt városi drabantok a kihívott megjelenését, a kihívó csak egyedül szálldolgált a kötélverő piacon lóháton alá s fel.

Végre, midőn beesteledett, s többé nem lehetett hinni, hogy az ellenfél megjelenjen, sem bajtársait fel nem küldé, hogy magát valami ürüggyel kimentse, akkor Bálint felszabadíttatott, hogy fogja kezébe a kopját, tűzzön fel a hegyére egy hólyagbul készült lámpást, benne égő gyertyával, azután meg a lámpásra egy pár rongyos harisnyát, s aztán induljon el a városba, s kiáltsa ki minden utcaszegleten fennszóval:

– Nemes urak, polgárok, becsületes lakosok! Ki látta, ki ismeri a nagy nyámnyila fickót, a Zwirina Nácit? Ki tudja, hová bújt el: kályhasutba, ágy alá, anyja kantusa mögé? Aki megtalálja, mondja meg neki: ne féljen, jöjjön elő, nem eszem meg; itt van egy pár rongyos harisnyám, foltozza meg, megfizetek neki érte.

Ez volt a megszégyenítési formulare, mellyel a meg nem jelenő gyávaságát meg szokták torolni.

Az ilyen gúnykiáltásra pedig úgy összeröffent rendesen az egész fiatalság, hogy aki azt magán engedte száradni, annak nem volt többé maradása Kassa városában. A Zwirina Náci pedig már syndicusi helyettes volt: nem szökhetett meg a városból; a jó barátai is addig ösztökélték, míg rászánta magát, hogy kimegy a Bálint ellen kopjaöklelésre másnap. S erre megszűnt a csúfondáros felhívogatás utcaszerte.

Másnap annál nagyobb nézősereg foglalta el a kötélverő piacot, a városból ötven drabant is volt kirendelve a viadal színhelyére; maga a Homonnai gróf is eljött lóháton, megnézni az összecsapást.

Csakugyan a kirendelt órára meg is jelent mind a két lovag, társai által kísérve, a piacon. Bálinton mellvért, sisak és karvas volt, de a Náci olyan páncélt vett fel, melynek hátul is volt vasa, nyilván sejtette, hogy ott is sebhető része van az embernek.

Mikor aztán helyeikre állíttattak egymással szemközt, akkor a harcbíró előhozatott két egyforma kopját, aminek nem volt hegye, meg két egyforma árvatölgy fustélyt, s abból legelébb a kihívott választotta ki a magáét, a megmaradt jutott a kihívónak.

Nyereg nélkül ülték a lovat szőrén, s a két kantárszárat a térdeikhez akaszták, azzal kormányzák a lovat, mivelhogy a jobb kezükben a kopját, a balban a fustélyt kellett tartaniok.

Mikor aztán a trombiták megharsantak, akkor nekivágtatott egymásnak a két lovag, előreszegzett kopjákkal, szörnyű robogással.

Hiszen a Zwirina Náci is nagy darab legény volt, mázsára téve bizonyosan többet nyomott volna a Bálintnál, de azért mégis, mikor hozzátaszított a kopjával, a Bálint úgy ütötte azt félre a fustélyával, hogy a kopja menten elnyaklott derékban, maga pedig a saját kopjájával éppen a melle közepén találta meglökni az Ignácot, ami annak elég volt arra, hogy a lova fejével ellenkező irányban hátrafelé repüljön, s egész hosszú testével megüsse a földet.

Mely után a Bálint is leszökött a lováról, s a párbajszabályok értelmében a jó csáti árvatölggyel olyan sort vert a földön fekvő ellenfelére, amilyen csak illett, s addig püfölte, amíg csak a botban tartott, ami ugyan valami halálosan meg nem ártott a Nácinak, a hátulsó páncél miatt, s ki lévén a ruhái az anyja által tömve lószőrrel vastagon, de csak mégis kapott egynehányat, amiről megemlegette a Bálintot, akit annyiszor infestált a bosszantásaival.

S ezzel aztán be lett volna rekesztve az egész fejezet a mendemondák tárgyában, ha a vén fürmender maga még folytatását nem kívánta volna.

Ugyanis, midőn a viadal után a kedves fiacskáját pokrócban vitték haza, amint illett és közönséges szokás volt, hát ezt a fürmender annyira szívére vette, hogy rögtön kardot kötött, vette a statutumokat, s futott fel velük az ezredeskapitányhoz, és az előtt felolvasott egy paragrafust, melyben keményen megtiltatik a katonai sorban levőknek, hogy polgári ifjakat párviadalra kihívogassanak, melynek is a megtorlását követelte a Kalondai Bálinton végrehajtani.

A jó ezredeskapitány azonban előkeresé a maga diariumát, s abban felmutatá a becsületes fürmendernek, hogy íme, ekkor s ekkor, még tavalyi utolsó advent vasárnapja előtt felmentetett a Kalondai Bálint a katonai szolgálat alól: tehát a statutum által inkriminált kategóriába nem esik többé; ennélfogva csak tessék vajjal kenegetni a Nácika kék és veres foltjait, mert annak egyéb orvossága nincsen.

S hogy semmi kétség továbbra is fenn ne maradhasson, még aznap kipublikáltatá Kalondai Bálintnak várnaggyá való kineveztetését, ami bár polgári hivatal, de a katonai parancsnok alá lévén rendeltetve, azon idő óta folyvást ez által töltetett be, amidőn egy városbíró, a várnaggyal egyetértve, Kassa városát az ellenség kezére akarta játszani, melynek emlékére a veszélyben forgott hámori kapu örök időkre be is falaztatott.

És ekként lőn a Kalondai Bálint ellenségeinek tökéletes megszégyenülésök, és Sára asszony megéré azt az időt, hogy az ő fiának a felesége, a bártfai szolgálóleány, odaült a templomban az első padnak az első helyére, melyet a fürmenderné nem akart többé elfoglalni, megizenvén az esperesnek, hogy ezentúl a külvárosi templomba fog járni.