Harmincharmadik fejezet
(Megmagiaraaztatic, mill soc io vagion abban, hogy „pvblica privatis rpaecedvnt”, az az: az nilwaanwaloo dolgoc elewbb elinteeztetendewk, hogi sem mint az magaanos tenniwalooc.)

Mikor eljött az idő, hogy Kalondai Bálint visszatértét, a pozsonyi küldöttséggel, lehetett várni, attul fogva minden nap odaszegődött Simplex a bástyatorony őréhez, kivel mint trombitás pajtással, jó cimboraságban volt, s onnan leste a Pozsonybul jövő szánokat.

Jól benn volt már az idő a farsangban, mikor elvégre megjött a fullajtár előre hírül hozni, hogy jön hazafelé a küldöttség, a város négy lova küldődjék eléjük, nehogy azzal a fülig sáros négy konya turcsival tartsák bevonulásukat a székesvárosba, amit Pozsonyban fogadtak.

Mikor a kapu közelébe értek, Simplex elkérte a toronyőrtől a trombitáját; szokás volt, ha kitűnőségek érkeztek a kapuhoz, azoknak a tiszteletére válogatott szép nótákat fújni. Aminthogy a postakocsis maga is az egész úton szebbnél szebb nótákat szokott trombitálni a bakon, ha az utazók érdemesek voltak rá.

A Simplex azt a nótát fújta a Bálint érkeztére, aminek a verse így kezdődik:

„Vágtass lovam, siess haza,
Beteg az asszonyod maga.”

Gondolta, hogy csak megérti!

Meg is érté azt a Bálint, de nem fogadta meg az intést; azt mondta a kocsisnak, hogy hajtson egyenesen a városházához. A város kocsisa már öreg legény volt; Bálint atyját is sokat hordta a város ügyeiben, őneki is hű embere volt.

– Főbíró uram. Nem mennénk elébb a házhoz? – kérdé, mikor a bástyakapun behajtottak.

– Nem, fiam, első a város dolga, azután a magamé.

Mikor a városháza előtt megállt a szán, ahol már akkor a követek megérkeztének hírére a tanácsbelik és a száz polgárok összegyülekeztek, a legelső, akivel leszálltában találkozott Bálint, Homonnai gróf volt.

– Volt már kegyelmed a házánál? – kérdezi Bálintot félrevonva.

– Nem voltam még – felelt az. – „Publica praecedunt privatis.”

– Menjen kegyelmed elébb haza.

– Nem teszem azt, kegyelmes uram. Lehet, hogy rossz hírre mennék haza, s az vagy elvenne valamit a lelkierőmből, vagy adna hozzá valamit: úgyhogy vagy lágyabb lennék, mint szükséges, vagy keményebb, hogysem kívánatos. Most pedig nehéz megpróbáltatás előtt áll a város, mely előtt minden magunk bajának hátrább kell állani.

Tehát első a városháza, azután a magam háza.

S hogy Bálint így cselekedett, azért neki mindenki igazat adott mindjárt, mihelyt előadta az országos dolgok állását ez idő szerint.

Az erdélyi nagyfejedelem, hogy Ferdinánd királyt lekenyerezze, átengedte neki a linzi békekötésben Erdélyhez csatolt öt tiszáninneni vármegyét.

Azután nem hallgatva semmi jó tanácsra, berontott Lengyelországba, s első támadását nagy siker követte, már elfoglalta Krakkót.

Ferdinánd király elvállalta a neki átengedett magyarországi részeket, hanem azért Rákóczi Györgynek megizente, hogy menjen ki Lengyelországból, mert különben ő maga segítségére megy a lengyeleknek, s egyesült erővel kiveri őtet onnan.

Most még a szultán is megharagudott Rákóczi Györgyre, amiért az ő engedelme nélkül háborút kezdett, s a magyaroszági részeket Ferdinándnak engedte. Sztambulban nem sokat tréfálnak, ha megharagudtak. A szultán letette a fejedelemségből II. Györgyöt, s helyébe Barcsaynak adta az athnámával a fejedelmi botot, s egyúttal a krímiai tatárok kánjának megparancsolta, hogy nejeivel felkerekedve, rontson rajta az engedetlen vazalluson.

Most azután Kassa városának e kettő között van választása.

Vagy csendesen oda hagyni magát ajándékoztatni Ferdinánd királynak II. György nagyfejedelem akarata szerint, aminek a legelső következése az, hogy az eddigi fejedelmi hadak a városból kivonulnak, átkelnek Ecsed várába, helyükbe pedig beköltözik egy vallon ezred, a hadparancsnokul kinevezett Löffelholz generális vezetése mellett; másodszor pedig a jezsuitáknak a kolostoruk visszaadatik, s azok a vallon ezreddel egyidőben ismét beköltöznek a városba.

Ez az egyik keserű falat.

A másik pedig az, hogy ha nem tetszik a német barátság, itt van helyette a török. A szultán letette György nagyfejedelmet, helyébe kinevezte Barcsayt. Ha tetszik Kassa városának, állhat Barcsay részére, s behívhatja védelmül az egri basát.

Lehet választani a kettő közül. Most volt aztán drága a jó tanács.

Itt volt az a kő, amit egy bolond beledobott a kútba, s aztán száz okos sem tudta azt kihúzni.

A tanácsülés ezen dolgok hallatára szerfelett viharossá vált. Kalondai Bálint az elnöki széken alig tudta fenntartani a rendet, annyira fel voltak hevülve a kedélyek.

Egyik azzal fenyegetőzött, hogy inkább felgyújtja a házát, hogysem a német katonákat szállásolják be hozzá; a másik ellenben azt fogadta, hogy elébb rakásra öli gyermekét, feleségét, hogysem azt megérje, hogy török jancsárok garázdálkodjanak közöttük; s ha kifogyott az egyik a hitetlen pogányok szidásából, túlhajtott rajta a másik a jezsuita feketére festésében.

Ebből aztán két párt támadt, mely keményen ellenállt egymásnak, s egyik sem akart engedni.

Az elnök csak hallgatott.

Végre a rektor hozzá fordult, s kérte az ő véleményét.

– Ha kívánják, hogy szóljak – mondá Kalondai –, akkor én kimondom, hogy sem az egyik, sem a másik véleményhez nem hajlok. Jog szerint az átengedés Ferdinándnak nem történhetik meg; mert a föltételt, hogy Rákóczi Györgyöt a lengyelek ellen segítse, nem teljesíté. De viszont a szultánnak sincs semmi joga Kassa városával rendelkezni; mert ezzel csak az ország rendei parancsolhatnak. Így Rákóczit is csak az erdélyi rendek tehetik le, s ha kell nekik Barcsay, csak őt választhatják meg. Az én hitem tehát az, hogy ide sem a vallon lovasok, sem a török szpáhik be nem jönnek; hanem bezárjuk a városnak a kapuit, s ha erőt hoznak ellenünk, azzal szembe mi is erőt állítunk, ahogy apáink tették. Ha így akar végezni a tanács, ráteszem a fejemet, s Isten legyen a bíró közöttünk. Én nem félek a véremet kiontani a városomért.

Jaj, de annál inkább félt ám Zwirina uram, s olyan okosan sorba szedte a rossz következéseket, amik e nyakasságból származhatnának a városra: tüzes golyókkal meglövöldöztetés, emberhalál, kiéheztetés, dögvész, tűzi veszedelem, kereskedők tönkrejutása, kézművesek elpusztulása, végül megostromoltatás, kapituláció, iszonyú hadisarc, sőt még a székesegyháznak is protestáns kézről való elvétetése – hogy amidőn szavazásra került volna a dolog, a tanács nagy többsége azt határozá, hogy bele kell nyugodni a fejedelem akaratával történt változásba inkább, mintsem ujjat húzni a két császárral; hogy bocsáttassék be a vallon ezred: hisz azok is a magyar király katonái.

Mikor aztán ez határozatba ment, akkor Homonnai gróf fogá a város aranyozott kulcsait, s odadobá az asztalra, kimondva, hogy ő mátul fogva nem tekinti magát senki ezredeskapitányának, hanem a hadait hazaereszti, maga pedig elmegy a saját birtokára szántani, vetni s bölényre vadászni.

– Ha kegyelmed megy, akkor én is megyek – mondá erre Kalondai Bálint –, s én is leteszem a ház asztalára a bírói pálcát; viselje nálamnál bölcsebb ember.

S azzal ő is végigfektette az asztalon azt az aranyozott gombú spanyolnád botot, s felkelt a székéből. S valóban jó angyala volt az, aki azt súgta neki, hogy rögtön ez órában mondjon le bírói hivataláról. Ez a feje fölött élivel függő kardot fordította lapjára.

Azonban ekkor egyszerre minden oldalról nekiestek: barátai úgy, mint ellenségei (az utóbbiak még jobban), könyörögtek, hogy ne tegye azt; legbuzgóbban marasztalta Zwirina uram, a főrektor, hogy ne hagyja el a várost e nehéz napjaiban: hisz az ő bölcsessége oly magasan áll mindannyié felett; nála nélkül a városban felbomlik az egyetértés; éppen ilyen válságos időkben van szükség az olyan erős lélekre, melynek párját nem találni. Utoljára leggyöngébb oldalát is megtámadták: hogy az gyávaság, megfutni éppen akkor, mikor veszedelem közelít, elbújni a a baj elől! Addig-addig ösztökélték, míg a jó angyal sugallatát elnémítá a becsvágy, a városa iránti szeretet, a kötelességérzet. Engedte magát a helyére visszaültetni; amiért aztán kapott egy nagy vivátot, s még fel is akarták emelni székestől együtt, mint bíróválasztáskor, de csak intett, hogy azt ne tegyék.

Homonnai gróf erre eltávozott a tanácsteremből; neki nem volt ott többé semmi dolga.

Kalondai Bálint pedig kijelenté, hogy a főbíróságot csak addig tartja meg, amíg a dolgok új rende bekövetkezik, akkor válasszanak helyébe más főbírót.

Ez a nehéz ügy ekként elintézve lévén, a syndicus és a fiskálisok előhordták az aktákat, amikben a szenátus meghozta már az ítéletet, s csak a főbíró aláírására várnak azok. Ezek sürgősek, mert bűnügyiek, mikben a halogatás kegyetlenség. A büntetésnél a gyors végrehajtás: kegyelem.

Még azok miatt is ott kellett maradnia Bálintnak, mielőtt saját házatáját megláthatta volna.

A legelső, amit eléje tettek, aláírás végett, volt egy halálítélet. Az első halálítélet, melyet alá kellett írnia.

Nagyot dobbant a szíve!

Embert ölni a csatatéren, a harc hevében; karddal szemközt vágó embert, megtámadva homlokegyenest, rákiáltva, hogy: „Védd magad, vagy add meg magad!” Embert, aki ellenség, férge a hazának, dúvad, oroszlán a mi népünk között; azt megölni erős kézzel, lesújtani, kettévágni, összetörni, kopjaheggyel, karddal, buzogánnyal, ezt próbálta elégszer, s jól forgott kezében a fegyver – de embert ölni hidegvérrel, puha karszékben ülve; megláncolt embert, aki se nem futhat, se nem küzdhet, embert, aki e városból való, polgártárs, aki talán ismerősünk, aki sápadt halálfélelmében nevünkön szólít: azt megölni, lábához dobni a kettétört pálcikát: ebben még újonc volt.

Azt kérdezte, mit vétett ez az ember.

„Megölte a feleségét…”

Irtózatos bűn!

„A jó reményben levő feleségét ölte meg.”

Névtelen gonosztett!

Senki sem orvosa ennek a sebnek, csak a bakó.

Bakó?

Erre nem gondolt akkor, mikor ama diadalmas napon sorrul sorra járta a templomokat, hogy végigimádkozta volna valamennyi oltárt, azért hogy őrizze meg Isten ezt a nemes várost attól a szomorúságtól, hogy itt a jövendő év alatt a bakó jöjjön igazságot tenni!

Az kínos találkozás lesz, mikor Kalondai Bálint és Kaczenreiter Henrik azon a szűk téren egymás elé fognak lépni: az egyik mint nyomorult bűnösök bírája, a másik mint elítéltek kínzója, kivégzője!

Hogy fog ő ezen ember szeme közé nézni?

Nem akart megnyugodni az elfordíthatlanban; azt kivánta, hogy adják elő a vétkes bűnvádjának történetét. Halálítéletet bíró nem szentesíthet, mielőtt a vádlott védelmét hallotta volna.

Az előadó kunrektor aztán felolvasá előtte a vádat is, a védelmet is. Egy polgárkatona, nevét jól ismerte Bálint, mészárosmester volt; éjjel az őrjáratból részeg fővel tért haza. Otthon a felesége zsémbelő szóval fogadta, mire ez feldühödve kardot rántott, s hozzávágott az asszonyhoz. Csak a kardlappal akart ráütni; de az ördög megtaszította a kezét, ahogy szokása ilyenkor incselkedni, s a kard hegye úgy találta az asszonyt, hogy meghalt bele. A gyilkos tette után rögtön maga jelentette fel magát, bűnét megbánta, maga kérte a halált.

– Tehát ittas állapotban követte el a bűnt, és megbánta szörnyű tettét – mondá Kalondai Bálint mentségképpen.

– Ez szolgált bűnének enyhítésére-felelt rá Zwirina főrektor–, ezt tekintetbe véve, egyszerű fővételre ítéltetett, ahelyett hogy a vértettét megillető felnégyeltetés hajtatnék rajta végre.

– Vannak gyermekei? – kérdé a főbíró.

– Heten – felelt rá a konrektor.

– Hét árva maradt utána! – sóhajta fel Bálint. – Akiknek ártatlan fejéről sohase moshatja le senki azt a gyalázatot, hogy apjuk hóhér keze által veszett el!

– Úgy van! – monda hideg, kegyetlen szóval a főrektor. Heten lesznek utána megbélyegezve, ha apjukat kivégzi a törvény. De ha kegyelmet adunk neki, mi mind a harmincezer lakosa Kassának leszünk örökre megbélyegezve! S minthogy évkönyvünkből, ami bele van írva, többé ki nem téphető; a késő századok, mikben a barbarizmus napról napra előhaladó korszaka most még mívelt városunkat is le fogja igázni, jogot fognak keresni az előrement példában arra, hogyan kell még a hitvesgyilkosoknak is kegyelmet osztogatni.

– Nem kívántam számára kegyelmet. Örök fogság a városi vízvezeték taposómalmában, a lelkiismeret kínzó fúriával szívében, nagyobb büntetés volna rá nézve a halálnál.

– Ne rosicruciánuskodjunk, kedves főbíró uram. Ha mi nem ölünk, minket ölnek meg. Ha a gonosznak kegyelmet adunk, a jókat hagyjuk védelem nélkül. Ennek a kemény szájú népnek példa kell, amit szemével lát. Egyszer kegyelmezzünk meg a vétkesnek, s száz támad utána. Fogja kegyelmed a tollat kezébe. Nehéz kötelesség ez; de teljesíteni kell.

Kalondai Bálint homlokán, mint a reggeli harmat a viráglevélen, úgy gyöngyözött a hideg veríték, mikor a tollat megmártotta a kalamárisban, s úgy reszketett a nagy erős keze, amíg aláírta a nevét az ítéletnek, hogy azt az ő máskor oly erőteljes calligráphiáját majd alig lehetett elolvasni.

– Mi van még hátra?

– Még van egy másik ítélet. Ez a „hárum pálcárum” ítélete. Ennél a szónál meg kell állapodnunk egy kissé, hogy megtudjuk, mi az. Mind a két német szövegű krónikásunk úgy írja azt le, hogy „harum pallizarum”, ami valószínűleg a „három pálcára” ítéltetésnek diákozó ragozással elferdített kifejezése; de azt mind a kettő homályban hagyja, hogy mit értettek az alatt. A debreceni várostanács évkönyveiben azonban már világosan megmagyarázva találjuk a sajátszerű büntetés nemét, mely erkölcstelenségre csábító, ördögökkel cimboráló nők számára volt feltalálva; a debreceni krónika azt mondja: „Három fával megkoronáztassék!” A német krónikaíró hozzáteszi, hogy ritka, aki ezt túléli. Az elítélt koponyáját három fa közé szorították, s aztán a bakó a három fát lassan összecsavargatta, míg a végeik összeértek. Az elítéltnek pokoli kínokat kellett kiállani azáltal. Gyakran elájult. Akkor aztán élesre metszett seprűvel verték, míg újra eszméletéhez tért.

Ezt a rettentő ítéletet kelle Bálintnak aláírni.

Mikor az elítélt nevét meglátta, azt hitte, hogy elsüllyed vele az az egész ház.

„Babura Pirka.”

Kék-zöld karikák táncoltak szemei előtt.

Hogy ennek az ő keze alá kellett kerülni!

– Olvassa át az aktákat, főbíró uram. Kegyelmedet az érdekelni fogja – mondá a főrektor.

Kalondai Bálint olvasott.

Mintha egy csoport ördög (kinek neve „légió”) vonulna végig szeme előtt azokban a fekete betűkben, felkunkorodott farkú, hegyes szarvú, vasvillán nyargaló, pókhasú, keresztlábú, háromlábú, egymás farkába kapaszkodó ördögfattyak; közbe egy-egy pirossal kicifrázott iniciálé: ez maga Belzebub, Asztaróth, Szemiázáz; aki a többit hajtja maga előtt.

Óh, az pokolbeli tudomány volt, amit e betűk hirdettek.

Az elfogott nő vallomásai, Bálint anyjának vádbizonysága, ismerősök és idegenek tanúskodásai, kik mind egy átkozott cselszövényt bizonyítanak meg, mely az ő üdve, boldogsága, becsülete ellen volt kikoholva. A vádlott nem tagadott semmit. Bevallott a puszta kérdezésre mindent: hogy őt a nagy hatalmas úr, Zurdoki küldte el Kalondai Bálintnénak az elcsábítására, hogy szándéka volt őt, ha szépszerével lehet, úgy; ha nem, erőszakkal is ellopni az urától, és Zurdoki kedvesévé tenni, hogy ezért meg volt fizetve, s minden alkalom el volt már készítve a gonosz terv kivitelére.

Hanem azután, mikor azt kérdezték tőle, hogy minő eszközökkel tudott Kalondai Bálintné közelébe jutni, hogy tudta azt rávenni, hogy erkölcstelen ajánlatait meghallgassa, holott azoktól irtózott, azokat visszautasította, sőt végre borzalmában elájult, mindezekre a vádlott nem felelt egyebet, mint azt, hogy: „Boszorkány vagyok, mindent meg tudok tenni!” Sőt még mikor a kínvallatás alá vonták is, állhatatosan megmaradt amellett, hogy neki a boszorkányi hatalmán kívül semmi sem volt segítségére. Végre, mintha kiszámította volna, az utolsó kínzás alkalmazásánál azt kivallotta, hogy ő a Kalondai Bálint feleségének az édesanyja: ezért engedte őt a nő magához közelíteni. Sőt elég vakmerő volt ez asszony azt állítani, hogy ha majd hazajön a főbíró, az maga fog a tanácsnak könyörögni, hogy mentsék fel őtet minden büntetés alól – a felesége anyját. Bálint érzé, hogy az egész világ a fejére omlik.

És aztán eszébe jutott az a mondás: hogy az igazi férfi akkor áll meg legbátrabban magasra emelt fővel, mikor az egész világ darabokra hull körüle.

Barátai és ellenségei ott a zöld asztalnál aggódva és leskődve várták: mit fog tenni? Megrendült-e e csapás alatt, s igazolni foga a boszorkány állítását? Könyörögni fog-e érte, hogy ne bántsák?…

Kalondai Bálint pedig fogá az írótollat, megmártá azt, s most már nem reszkető kézzel írta alá a dátumot és a nevét az ítéletnek, s még azzal a tollal kétszer alá is húzta ezt a szót, „három pálcára”, s volt gondja rá, hogy végül a porzótartóval s ne a kalamárissal öntse végig az ítéletet.

S azután rányugtatá nehéz öklét a percsomagra, s felszólítá a konrektort, hogy hajtson össze egy ív papirost, s fracto margine írjon a tanács nevében meghívó levelet a kisszebeni bakónak, Kaczenreiter Henriknek, miszerint hivatalos kötelessége szerint jelenjék meg nyolc nap alatt Kassa városában, a ma hozott vérítéletek végrehajtására, mely ítéletek vele párban közöltessenek, s végül árjegyzékét nyújtsa át a város pénztárnokánál, ki annak kifizetésére felhatalmaztatik. A meghívást maga írta alá.

Még az a gyönge reménycsilláma volt, hogy ha ezt a levelet meglátja Kaczenreiter Henrik, s megtudja, hogy neki: a szebeni hóhérnak kell szemtől szembe állni Kalondai Bálinttal, akinek kedvesét atyjától elcsalta, akivel átellenben akkor ő egy lángész, egy lumen volt – lelkész és tudós, egy kicsapott iskolatárssal szemben; most pedig egy megvetett ember, ki minden város kapuján ki van zárva, és szemben vele a vetélytárs, az ország egyik legnevezetesebb városának első tisztviselője, és hogyha meg fogja tudni azt, hogy az elítéltek egyike, akin neki rettentő mestersége remekeit végre kell hajtani, saját atyjának régi gazdasszonya, őneki magának ápoló dajkája – hát akkor lesz benne annyi emberi érzés, hogy ő maga otthon marad, s mint akárhányszor tevé, csak az öreg legényét küldi el az ítéletek végrehajtására.

Hitt egy nehezékre való emberi érzésben Kaczenreiter Henriknél.

Ezeket elvégezve kelt föl azután elnöki székéről.

Az egész tanács meghajtotta előtte fejét. A fürmender, az ifjú Zwirina Ignác, az összes polgárság hálás köszönetét fejezte ki főbírája iránt, kinek szilárd, bölcs magaviselete minden utána jövőknek például szolgálhat.

Akkor aztán sietett a saját lakába Bálint.

Nem kérdezett semmit: nem hagyott beszélni senkit. Visszafojtotta csókjaival a szót mind az anyja, mind a felesége ajkain, s azután ölébe véve a szép Mikhált, azt súgá fülébe szerelmes férfihangon:

– Aminek jönni kell, hadd jöjjön! Ha jó, ha gonosz következik ránk, vigasztaljon az, hogy együtt ér mindkettőnket.

Amiben a szép Mikhál meg is nyugodott.