Fezejet
1 I | melyek a pars mitológiában az istenség által érző idegekkel
2 I | midőn azt akarja, hogy az megrázkódjék az emberi bűnök
3 I | akarja, hogy az megrázkódjék az emberi bűnök terhe alatt,
4 I | bőség és öröm tenyésszen az egész mosolygó világon.
5 I | melynek visszfényéből támad az égnek azúrkék színe.~Így
6 I | ország termé, neki csak az elvevésre volt gondja; még
7 I | volt arra kárhoztatva, hogy az Imaus-hegyi vasbányákból
8 I | melynek még csak joga sem volt az élethez, nem hogy örömei
9 I | üldözők nemsokára lelőtték az anyát nyilaikkal, mint valami
10 I | arról eredete kezeskedik; az ismert világrészeken túl,
11 I | mi láncot és kardot, hogy az elsőt mi viseljük, a másikat
12 I | nekünk valamink, amiért drága az élet? Próbáljuk meg, jól
13 I | magunk kovácsolta kardok!~Az ifjaknak tetszett a szó,
14 I | emberünk, Bertezena – szólt az agg, az ifjúra mutatva.~–
15 I | Bertezena – szólt az agg, az ifjúra mutatva.~– Mit? Tinektek
16 I | kezéből, s dühösen támadt az ifjúra.~– Te veszett állat,
17 I | csataordítástól zendült meg az erdő; a varchonita ifjak
18 I | a fegyvereket, nem volt az nehéz az ő kezeiknek, de
19 I | fegyvereket, nem volt az nehéz az ő kezeiknek, de nehéz volt
20 I | ért mindenik, mert azon az egy napon tízezer varchonita
21 I | negyvenezer geougot vert agyon az erdők közt.~E naptól fogva
22 I | láncot magának és kardot az idegennek.~Bertezena lett
23 I | magát észre, hogy megszűnt az Imausnak ura lenni. Békét
24 I | korában sincs mit enni, az ő leányára meri vetni szemeit!
25 I | tartó harcban kiirták hadát az utolsó emberig.~A tatárfaj
26 I | két részre kezde bomlani; az, mely Kínához közelebb volt,
27 I | különbözőkké tették őket; az ogurok a pars vallást vevék
28 I | pars vallást vevék fel, az elemek, nap és csillagok
29 I | buzgalommal tiszteltek; az ogurok finomultak, nemesültek
30 I | drágakövek ékesítének, s hogy az ország fejedelmei megemlékezzenek
31 I | volt egy nagy ünnepnapja az évnek, melyen a fejedelmek
32 I | vezérek bőrkötényt kötve, az egész nép előtt egy megtüzesített
33 I | vasdarabból kardot kovácsoltak.~Az ogurokat különbözőkké tették
34 I | feltalálni, amerre valaha jártak, az Irtisz és Jenyiszej mellett,
35 I | hagyták ők el őshazájokat, az Imaust, az arany hegyeket,
36 I | őshazájokat, az Imaust, az arany hegyeket, a vastermő
37 I | maguknak? Mit vétettek nekik az ősi biztos bércek, hogy
38 II | kék Túla partjain égtek az oltár-tüzek, a táltosok
39 II | esti himnuszaikat éneklék.~Az avar khagán, az ősz Oldamúr
40 II | éneklék.~Az avar khagán, az ősz Oldamúr haldokolva feküdt
41 II | mellett, a vénség ezüstre, az alkony sugárai aranyra festék
42 II | leáldozó nap fénye volt még az élet, a lélek útra készen
43 II | lesz – monda halk szóval az agg. – Adjátok kardomat,
44 II | csatákon, most emeljen engem az utolsó csatámban.~S azzal
45 II | mintha lelke elmaradt volna az utolsó gondolaton, percek
46 II | dobogásainál. Hiába; megtagadta az élő Isten. Koszorútlan fővel
47 II | nemzetünk történetét; adja az ég, hogy soha vége ne legyen
48 II | átszellemült arccal. Mint fogadó az ég áldozatod füstjét?~–
49 II | füstjét?~– Magasan szálla az fel, mint egy reszketeg
50 II | E jóslat nemét hítták „az elrejtőzésnek”.)~– Mi hírt
51 II | felszálltanak, Istenhez közel, az örökké virágzó mezőkön,
52 II | odafenn? – szólt Oldamúr az elsőhez.~– Mondd meg neki,
53 II | kettős selyemdolmány fedé, az alsó hosszú, térdig begombolt,
54 II | lovaggal a harcjátékon, vagy az oroszlánnal a vadászaton,
55 II | nemzet életének a titka. Az avar és török nép, amióta
56 II | rárontsanak. A kötés vége az, hogy ha e két nemzet közül
57 II | széken, a törökén Disabul, az avarén magam. Mindketten
58 II | sem neki, sem nekem, s az volt a kérdés, melyikünk
59 II | ellenségek rosszabb ellenségek az idegennél, s hogy három
60 II | a vak sors eltévesztett, az ember akarata helyrepótolhatja:
61 II | mondhatni, hogy ő nem férfi! Az ég adand neki hírt, hatalmat,
62 II | látszottak sugárzani.~– Az ég mondá, és én esküszöm,
63 II | szerelem.~– Nem tudom, mi az.~– Még nem. De eljön az
64 II | az.~– Még nem. De eljön az hívatlanul. Egynek észt,
65 II | nyugalmat, feláldozni magát az életet, mind csekélység
66 II | feláldozása. Egy eldobott virág az mind, a túlvilági üdvhöz
67 II | Aki jövendőkre fogad, az Istent hívja fel küzdeni.
68 II | izzadság gyöngyözik: oh, az nem a halál verítéke, hanem
69 II | Isten, minőre nem gondoltak az emberek soha. Isten gyengének
70 II | természet legszentebb törvénye az, mely ellen fogadást tevél,
71 II | ellen fogadást tevél, s az alól nincs kivétel.~– Én
72 II | Én fejedelem vagyok, az emberek közül kivétel. Miért
73 II | fejedelem a legmagasabb az emberek között, ha nem azért,
74 II | lemondással tennéd e fogadást. Az erős lelkeknek ellenségük
75 II | fegyver küzdeni.~– Van: – az erős akarat. Isten megírta
76 II | angyalnak és ördögnek van ura; az ember ura önmagának. Erezve
77 II | vénebbek legközelebb hozzá, az ifjabbak leghátul maradva.
78 II | Dalma kezét. Nem reszketett az.~– Vezérek, gyulák, rhabonbánok –
79 II | gyulák, rhabonbánok – szólt az agg meglassult, de meg nem
80 II | meg nem törött hangon –, az idő végihez közelg: ez élet
81 II | fejedelmükké fogadták. – Az éltető hang oly szomorúan
82 II | arcát. – Akkor nekem szólt az, most teneked. A te lépcsőid
83 II | a trónhoz vezetnek fel, az én lépcsőim a sírbarlangba
84 II | álland helyén; mi legyen az?~Dalma komoly, ihletéstől
85 II | pálcára felrótta a mondatot, az ogur írás saját egyszerű
86 II | szerelmet. – Utáljam bármiként az életet, s óhajtsam a halált:
87 II | között adták hírül a népnek az új fejedelemválasztást.
88 II | gyulák, s a középre kitették az ősi ereklyét, a szerecsendiókelyhet,
89 II | sietve jött jelen lehetni az új khagán beiktatásán.~Odalépett
90 II | vagy te, hetedik vezér?~Az ifjú fölveté sötét, búskomoly
91 II | sírtunk mind a ketten, és az oly jólesett… Emlékezel-e
92 II | futott el, miként a dámvad: az első hívásra kijött barlangjából,
93 II | én meg akartalak előzni, az oroszlán a fejét földre
94 II | megragadva két kezemmel az oroszlán száját, hátrarántottam
95 II | kigyulladt egyszerre, mint az éjszakai égés, nem néztél
96 II | csak előre. Keresztültörtél az ellenség legelső során,
97 II | hogy észre ne vedd, miként az utánad jövők nem bírnak
98 II | nem bírnak nyomodba érni. Az ellenség vad ordítással
99 II | oldalad mellett? Ki volt az, ki pajzsával betakart,
100 II | Emlékezel-e még?~– Te voltál az, óh, jól emlékezem.~– S
101 II | hittad fel a sorsot, ím, az első szavadra megjelent.
102 II | megjelent. Nem gondolád, hogy az ifjú, ki négy év előtt mint
103 II | ahol te nem vagy, mint az éj és nap, akik szüntelen
104 II | Én nem tudok nevet adni az érzelemnek, amely tehozzád
105 II | tudtul adandod, hogy e napon az avar trónt elfoglalám. Figyelmeztetni
106 II | kemény szív, acél kar vár az ellenségre.~– Bízd reám,
107 II | pillanatban.~– Most menj, az idő becses. Készülj utadra.
108 II | hirtelen elhagyá a sátort; az őrszemek mindig távolabbról
109 II | Nyugodtan halok meg – szólt az agg, s jobb kezét gyermeke
110 II | tevé. – Áldásom reád. Adjon az ég neked vaskemény szívet,
111 II | boldogtalanságod. Tegyen az ég urává minden ellenségeidnek,
112 II | kifejezve, szép feje meghajlott az áldás terhe alatt.~– Vezérek! –
113 II | mezőt, a kedves rokonokat, az elválhatlan kardot, s a
114 II | csak a hazát nem sehol. Ez az élőknek marad. Az ég a megdicsőült
115 II | sehol. Ez az élőknek marad. Az ég a megdicsőült lelkeké,
116 II | mellett. Legyetek egyesültek; az avar fajnak csak egy félelmetes
117 II | szemeit csendesen lehunyta az agg, s kezét mellére bocsátá.~
118 II | szólt hozzá:~– Oldamúr, az idő lejárt, készülj a hosszú
119 II | hősök alakjaival tele úsztak az alkonyodó nap felé.~Dalma
120 II | Távozzatok, s küldjétek siratni az asszonyokat.~A férfiak távoztukban
121 II | jött szeméből. Midőn végre az utolsó férfi lépte is elhangzott,
122 III| borzadályos eszmét imádtak – az ördögöt.~Kitől minden nép
123 III| börtönéből, s visszafoglalja az eget, s megbünteti mindazokat,
124 III| mahomedanizmus sem tudott kiirtani.~Az éjfél órájában, mikor a
125 III| szarvval homlokán.~Midőn az éjféli csillag feljött,
126 III| meggyújtották alatta a tüzet. Az érc izzóvá lett lassankint,
127 III| izzóvá lett lassankint, az éjben egyedül e rémséges
128 III| szoktak e bálványnak hozni. Az egyik volt a „keserű áldozat”,
129 III| keserű áldozat”, a másik az „édes”. Amazt adák neki,
130 III| egy tigrist és egy férfit.~Az édes áldozatnál az élők
131 III| férfit.~Az édes áldozatnál az élők szelídjei lőnek válogatva;
132 III| A halálnak szánt barmok, az embertől a nadályig erős
133 III| nadályig erős hálókba burkolva az oltár párkányára voltak
134 III| készen, azokat egyenkint az égő bálvány nyílt torkába
135 III| fáklyakíséret nélkül, gyalog jött az áldozathoz, s csak akkor
136 III| akkor lőn észrevehető, midőn az izzó bálvány közelébe érve,
137 III| követét és Padmalanhát, az indukét, kik örökké udvarában
138 III| velök harcot nem kezd, sem az ogurokkali kötését meg nem
139 III| zsongása között egyenkint az égő bálvány torkába hányattak
140 III| bálvány torkába hányattak az élő áldozatok, a bálvány
141 III| bálvány irtózatos szája az elvesző állatok halálhangjaihoz
142 III| Emlékezzél reá, hogy az igazság legelső úr a földön. –
143 III| legelső úr a földön. – Tehát az lesz igazság, nemde, hogy
144 III| Parancsoljanak a másvilágon, e világ az enyim, itt azt kell akarniok,
145 III| fogjátok-e ugatni a sasokat az égből? Fenyegették-e valaha
146 III| égből? Fenyegették-e valaha az egerek a párducokat?~– Oh,
147 III| Oh, nagy Disabul, nem jó az ellenségről megvetőleg szólni.
148 III| hadakozni, ahova én ütök, az beomlik, ha mindjárt kőszikla
149 III| kifogyok a földből, berontok az égbe. Nem akarok urat ismerni
150 III| békéteket megháboríthassam. Ez az Omér, ez az elűzött pásztor
151 III| megháboríthassam. Ez az Omér, ez az elűzött pásztor királyfiú,
152 III| tatár népet eltörlöm ma, az ogurt holnap, a hindut holnapután,
153 III| számára is lesz még nap az esztendőben. Elég egy úr
154 III| Elég egy úr a földön, lám az égen sincs több nap egynél.
155 III| meghaltam, akkor ám jöjjenek elő az apró csillagok, s osztozzanak
156 III| csillagok, s osztozzanak meg az égen, de amíg élek, elbújjanak!~–
157 III| van bennünket bántanod?~– Az az okom van, hogy ti munkás
158 III| bennünket bántanod?~– Az az okom van, hogy ti munkás
159 III| hogy ti munkás nép vagytok, az enyim dologtól elszokott,
160 III| Nektek szép nőitek vannak, az enyimek szegletes fejűek,
161 III| erős karokra. Áldjon meg az ég – monda Jagár, s a hindu
162 III| felelt meghajtva magát az emír.~– Mihelyt seregeink
163 III| meghódolás. Egyetlen bűne az, hogy él. Meghaljon.~E percben
164 III| magam menekültem meg úszva, az ottveszett seregből.~– Dobjátok
165 III| sem hiányzik, uram, csupán az élet. Hadseregedet a pusztában
166 III| homokfellegekkel temette el. Én az utócsapatok közül egyedül
167 III| el ingyen, anélkül, hogy az ellenségből egy élet esett
168 III| mereven bámult a sötétségbe, az érkező alakjára lesve, s
169 III| föld tükrözte volna vissza az eget. E hétszáz elefánt
170 III| Ellenségeim csúfja lettem. Ha az ogurnak láthatlan Istene
171 III| tompa bőgést hallatának az izzó bálvány torkából.~–
172 III| pillangót, a salamandert, az aranyhalat, a galambot,
173 III| máguszok egy része eltávozott, az áldozatra szánt szüzet elhozandók,
174 III| leterített tevebőrön.~Még tartott az éj, midőn a máguszok visszaérkezének
175 III| máguszok visszaérkezének az egyetlen tizenhét éves szűzzel,
176 III| tizenhét éves szűzzel, ki az országban élt, s megálltak
177 III| Halavány gyermeteg alak volt az, szenvedő vonásokkal, miket
178 III| intésére egyszerre fellángolt az izzó bálvány, tüzet okádva
179 III| engeded, hogy megöljenek?~– Az ezen bölcs urak dolga. Ők
180 III| megölne. Hisz én nem szeretem az életet, és nem irtózom a
181 III| volnék.~– Miért nem vagy az? Én nem voltam rád büszke.
182 III| büszke. Odaadtalak volna az első tevehajcsárnak, ki
183 III| leányt, s nézzétek meg jól: az én leányom ő. Szép, nyájas
184 III| tekintek, nem vagyok válogatós. Az elsőnek adom, aki szól.
185 III| Astaroth kebelére.~Halila az égre emelve arcát és összekulcsolva
186 III| jelen vagy, s védője vagy az üldözöttnek, ki szereted
187 III| s elborzadva rajta, hogy az áldozat idegen Istent hí
188 III| rá. – Hát nincs-e férfi az egész országban, hogy egy
189 III| téged – szólt biztató hangon az ogur levente. – S ha gyönge
190 III| levente. – S ha gyönge volna az olajág, megvéd e kard!~–
191 III| erőtudattal mondá:~– Én az ogur nép követe vagyok.
192 III| nem tartám fölöslegesnek az olajág mellé kardot is kötni
193 III| tekintetével. De látszott, hogy nem az fél, ki a trón előtt áll,
194 III| válasszam?~Elemér elvevé az apródtól a vánkost, s maga
195 III| Egyik a jó barátság, másik az ellenségeskedés jelképe.
196 III| lett e magasztalástól.~– Az ég tartsa meg soká – hörgé
197 III| meghalok, mint khagánod?~– Az ég tartson meg tetszése
198 III| térdelt Elemér lábainál. Az ifjú észrevette esdő pillanatát.~–
199 III| éltedet és szabadságodat, az ég adja meg boldogságodat
200 III| meg boldogságodat is.~– Az ég megadta azt – suttogá
201 III| világított, míg sötét volt az éj, s most feketén állt
202 III| kardcsörgés hallalik, s az imént eltávozott hindu és
203 III| gyakran más tanácsot ad, mint az éj; mi még egyszer felszólítunk
204 III| hiszik, hogy ők ejtették el az oroszlánt, aki meg hagyja
205 III| nép követe vagyok.~– Ki az ördögöké? – kérdi bosszúsan
206 III| kituszkolva maguk közül, az megrángatta csuháját, s
207 III| király! Nagyon sok rajtunk az adó, engedd el felét.~–
208 III| civakodva osztozott meg rajtuk. Az erősebb elvette a gyöngébbtől,
209 III| látok két hullakeselyűt az égen meghallották szavam.
210 III| Még van országod – szólt az emír.~– Még van szíved –
211 III| Különös. Hogy a vér nem engedi az ember szívét meghűlni. Te
212 III| földből?~– Le tudom győzni az ellenséget hadsereg nélkül.~–
213 III| belőled, kár, hogy nem vagy az”. Dalma vérpiros arccal
214 III| társaságában láttam meg őt. Az ország legszebb hölgyei
215 III| bizonyítéka a szemeknél, az kevés tanúság.~– Oh, uram, –
216 III| valami bolond bölcs; mit ér az nekem, ha nem lehet bebizonyítani?~–
217 III| el nem fogadnia. De van az ellenkezőre. A két fejedelmi
218 III| Szelíden bánj vele – súgja az emír –, hogy ellenünk ne
219 III| vagyok. Ha szenvedtél eddig, az csak próbatét volt, mellyel
220 III| a leányka, s gondolatjai az eltávozott leventét kísérték.~
221 IV | haldokló Oldamúr utodát. Az áldás megfogamzott. Naponkint
222 IV | Naponkint új öröm várt az ifjú uralkodóra; s az öröm,
223 IV | várt az ifjú uralkodóra; s az öröm, melyet mint fejedelem
224 IV | sűrű csapásai látogatták, az övét kikerülte mind. A dögvész
225 IV | kikerülte mind. A dögvész az egész emberiség számát felére
226 IV | számát felére leapasztá, az ő népe szaporodott. Szárasztó
227 IV | éhhalált támasztának a földön, az ő országa paradicsom volt,
228 IV | táplálta, nem volt szegény az egész hazában, s mintha
229 IV | három bűnvádlottat találtak az országban, e hallatlan eset
230 IV | hallatlan eset elítélésére az országnagyok gyűlése hívatott
231 IV | s előre beszéltek róla az emberek, mint valami gyászünnepről.~
232 IV | mint valami gyászünnepről.~Az egyik egy harcos volt, ki
233 IV | egy házasságtörő asszony.~Az ítélőszék sorompói nyílt
234 IV | fehér szín kedvence volt az ogurnak, a fekete gyászt
235 IV | nép tolakodva nyomult elé. Az üdvkiáltástól reszketett
236 IV | üdvkiáltástól reszketett az ég. Dalma arca halovány
237 IV | halovány volt, és mosolygott. Az az eltitkolt szenvedély
238 IV | volt, és mosolygott. Az az eltitkolt szenvedély mindig
239 IV | halványabbra festé azt, de az öröm, mely lépteit fogadta,
240 IV | s mentül féhérebb volt az arc, annál fényesebb volt
241 IV | nem tudott tőle megválni. Az emberek meg voltak bűvölve
242 IV | nem keresitek fel egyszer az erényt is, s írnátok törvényeket,
243 IV | jutalmazásról szólnak?~– Az erény jutalma önmagának,
244 IV | önmagának, uram, vagy ha nem az, akkor nem erény. Nézd e
245 IV | egy asszony miatt felelt az töredelmesen. – Öless meg.
246 IV | volt a gyávák büntetése az oguroknál. A rhabonbán egy
247 IV | hozott elő.~– Uram! E férfi az ellenséggel cimborált, honárulással
248 IV | Ember! Mondd, hogy nem vagy az, mivel vádoltatál. Nevezd
249 IV | bízzátok annak ítéletét az Istenre. Állítsatok a síkra
250 IV | vádlott bajnoka, a vádlóé az óriás. Ha a vádlotté bukik,
251 IV | bajnok a küzdtérre lépett, az egyik egy négy láb magas,
252 IV | keze, de hosszú dárdája; az emberek kötekedve kiabáltak
253 IV | te dárda azt a fickót?~Az óriás hét láb magas nyurga
254 IV | folyvást ellenkezett dárdáival, az óriás roppant döféseket
255 IV | vissza akart szúrni, már az óriás döfésen kívül esett.~
256 IV | hogy hátaddal is nézhetnél az égre, ha el fogsz esni –
257 IV | visszafordult, s félreütve az óriás kopjáját, elveté a
258 IV | olyant rántott rajta, hogy az óriás egész hosszában végigesett
259 IV | kiáltott. A törpe kirántá az óriás kardját, s annak nyakára
260 IV | vádlott fel van mentve; az égnek hála, a bűnnek nincs
261 IV | bűnnek nincs neve – szólt az ifjú khagán könnyebbült
262 IV | szólt Dalma szigorún.~– Az ég tanúm, hogy küzdöttem
263 IV | imádkozni segélyeért, s ím, az napon a férfi, kit kerülnöm
264 IV | s tétova hangon mondá ki az ítéletet:~– Asszony, én
265 IV | hívatni foglak. Távozz előlem.~Az utolsó intés oly indulatos
266 IV | Oh, igazat mondott Dalma: az ifjú jelenléte felháborítá
267 IV | szerelem, ha félteni kezd.~Az ég nem élő emberek számára
268 IV | minden nagyjait, sorba veendő az országos ügyeket, hogy azok
269 IV | a küldöttet.~Kubláj volt az, kezén a király egyetlen
270 IV | talpig lefátyolozottan.~Az emír földig hajolva közeledék
271 IV | közeledék a khagán elé; már az ajtónál elkezde hajlongani,
272 IV | harmadszor is. – Te napja az égnek, pálmafája nemzetednek,
273 IV | félni kell, mert hízeleg.~Az emír újrakezdé a virágos
274 IV | szorítá össze palástját.~Az emír éles szemei minden
275 IV | tekintetedtől.~Jobban remegett Dalma az övétől.~– Jer, fejedelmi
276 IV | hadd maradjon lábaidnál.~Az országnagyok, látva, hogy
277 IV | Dalma szokatlan haraggal.~– Az ajánlat becsületes.~– Ez
278 IV | A szerelemre nem elég az, hogy van ok szeretni.~–
279 IV | De a nősülésre elég ok az, hogy a hon java úgy kívánja.
280 IV | vonultan a rhabonbánnal, az utóbbi szavaknál hevesen,
281 IV | mit beszélsz, rhabonbán!~Az nyugodtan viszonozza:~–
282 IV | erőm hagy el, majd eszem!~Az országnagyok megzavarva
283 IV | mosolygott. Kezében tartá az indulatok kulcsát. Susogva
284 IV | A férfiak eltávoztával az országnagyok nejei jöttek
285 IV | hogy a khagán menyasszonyát az országnagyok nejei veszik
286 IV | gondolat támadt lelkében, hogy az ajánlott menyasszonyt mindenáron
287 IV | bosszúsan válaszolt a nőknek:~– Az esetlen szokás. Nincs szükségem
288 IV | szólt a tisztes agg nő –: az ogur népnél az asszony mindig
289 IV | agg nő –: az ogur népnél az asszony mindig egyenlő jogú
290 IV | jogú volt a férfival.~– Az akkor volt! – kiálta Dalma
291 IV | kezeden. Te félsz tőlem.~– Ez az egy az, mire tanítottak
292 IV | félsz tőlem.~– Ez az egy az, mire tanítottak születésem
293 IV | Amit a követ mondott, az mind hazugság. Te nem vagy
294 IV | hogy megmenekülj tőlem.~– Az égre, úgy van. Mielőtt leáldoznék
295 IV | boldogította a halálra üldözöttet az, ki védelmére föllépett.
296 IV | vonva Halilát magához, s az alig hallhatóan rebegé hevülő
297 IV | volna rá gyanakodó szem, az asszonyt lehetetlen lett
298 IV | mert egy korona helyett az ő szívét választja; oh,
299 IV | Dalma reszketve emelé kezeit az égre.~– Atyám! Légy velem.
300 IV | Gondold, mintha most volna az, midőn egymásnak megfogadtuk,
301 IV | mindig.~– Jól tudom, most is az vagy.~– Szívem mindenha
302 IV | rajongó képzelemmel, mely az alaktalan űrben repkedett
303 IV | megtaláltad.~– Sokáig nem az élő világban. Szívemet hölgy
304 IV | tébolyítólag híven hasonlítnak az élőhöz.~Dalma kíváncsisága
305 IV | tudni, hogy létezik-e ily nő az ég alatt? Nő, ki hozzád
306 IV | észre.~– Beszéltem valamit az imént?~– Egy hangodat sem
307 IV | Dalma megragadá hévvel az ifjú jobbját, s némán megszorítva
308 IV | megszorítva azt, felmutatott az égre.~– Mit mutatsz ott
309 IV | szemérempír legbájolóbb színe az arcnak. Elemér! Vedd e gyöngéd
310 IV | Elemér! Vedd e gyöngéd kezet.~Az ifjú visszafojtá keblében
311 IV | Dalma kezére, míg Elemér az őrültséghez volt közel.~–
312 IV | keserű bosszúval tekinte az emberre, ki őt legszentebb
313 IV | a fejedelmek összejönni az Istennel, midőn nagy veszély
314 IV | simított tarka gyökérfából; az ajtók tábláiba csaták és
315 IV | magányos sziget fái susogtak az esti széltől, lehete látni
316 IV | nézett lopva ki, s néha az ajtón egy fehér női alak
317 IV | keskeny csónak úszik lefelé; az evezőn kívül még egy férfi
318 IV | szereti a pénzt.~– Tatár volt az anyám, s aranyat csodált
319 IV | Ha megfizetsz érte, még az ő sírját is megmutatom.~–
320 IV | A hajós tenyerét nyújtá az ajándék elé, de az egy gyilok
321 IV | nyújtá az ajándék elé, de az egy gyilok volt, mely őt
322 IV | megtanult hallgatni. – A férfi az erdő sűrűjében tűnt el.~ ~
323 IV | rejtekház ablakán, átlopózva az eléhajló lombok levelein.
324 IV | Valaki megátkozott engem, s az átok mindkettőnket ért.
325 IV | hasonló betegséget, mint az enyim?~– A vén jós ott a
326 IV | gyógyulni nemsokára?~– Még az éjjel ígérte, hogy fájdalmaidtól
327 IV | fájdalmaidtól megszabadulsz. – Még az éjjel – sóhajta Elemér és
328 IV | gyógyfüveket fog küldeni?~– Még az éjjel kell értök mennem.~–
329 IV | mosolygásom, ha jössz. Áldjon meg az ég. Áldjon meg úgy, ahogy
330 IV | fürteit:~– Vigyázz magadra az úton, az ég oltalmazzon.
331 IV | Vigyázz magadra az úton, az ég oltalmazzon. Légy boldog
332 IV | előérzettel.~Utolsó áldása volt az neki.~– Isten veled – susogá,
333 IV | örökre! – suttogá, midőn az nem is hallhatá már.~A hold
334 IV | szüntelen változó alakokat fejte az ingatott lombok közül a
335 IV | fekszel, e kardot itt a te és az én szívemen egyszerre keresztülütném,
336 IV | csöndes léptekkel járult az alvó ifjú elé. Meglátta,
337 IV | Valóban sápadt fiú – dörmögé az idegen. – A szerelem megárthatott
338 IV | arcához, s végigsimítá rajta.~Az ifjú felriadt az ellenszenves
339 IV | rajta.~Az ifjú felriadt az ellenszenves érintésre.~–
340 IV | ellenszenves érintésre.~– Ki az? mit akarsz? – kérdé az
341 IV | az? mit akarsz? – kérdé az előtte álló alaktól.~– Ha
342 IV | leereszté hosszú köpenyét. – Az én nevem Kubláj emír.~Elemér
343 IV | akarsz abban lelni, hogy~– Az az utolsó csepp véred kell
344 IV | akarsz abban lelni, hogy~– Az az utolsó csepp véred kell
345 IV | halálos ellensége. Megújulva az öröm rohamától emelkedék
346 IV | ágyáról.~– Ah, tehát te vagy az?… Tehát te vagy az mégis!
347 IV | vagy az?… Tehát te vagy az mégis! Világ derül agyamban!…
348 IV | bámulom… Szellemed volt az, mi körülem lebegett mindenütt,
349 IV | mindenütt, a te arcod volt az, mit előttem láttam… Tégedet
350 IV | Tégedet ígért a sors nekem… Az ígéret nem e világra szólt…
351 IV | ölni? Tanuld meg hát, hogy az oroszlán még haldokolva
352 IV | magáért kezde már aggódni, s az ajtó felé tekinte.~– Jöjj.
353 IV | viadal mindig hevesebb lett. Az acélok szikrákat hánytak
354 IV | alatt, felkereste a jóst, az gyógyszerül egy tubafa-ágat
355 IV | holtak számára zöldülnek, az útfélen saját maga számára
356 IV | Azon percben fölemelkedék az emír, s fagyos gúnnyal kiálta~–
357 IV | fekszik lábaimnál. E kardon az ő vére piroslik. Nem óhajtod-e,
358 IV | lélek jelenlétének, mely az őrültség rettentő határán
359 IV | nyugodtan szólt:~– Hozott az ég!~Kubláj megütközve tekinte
360 IV | szerelmes volt beléd; nem volt-e az?~– Ő is mást szeretett.
361 IV | megszabadulni?~– Azt csak az ő holttestén keresztül tehettem,
362 IV | vétkesek. Ha a seb vérzik, az azt jelenti, hogy a gyilkos
363 IV | nem bírta arcán eltitkolni az iszonyú örömöt, mely szívében
364 IV | örülök – viszonza –, hogy az is ott leend, akit gyűlölök.~–
365 IV | róla a leplet. És akkor az, ki neki szerelmese volt,
366 V | elmondani e szavakat, miket az utána legifjabb vezér monda
367 V | legyen országod határa, s az egész ég legyen boltozatja.
368 V | Dalma örömkönnyeket sír: az volt akkor is eszében, hogy
369 V | neked, oh, Dalma – szólt az első –, ki határainkat megvédted
370 V | fák fel voltak koszorúzva, az erdőben elszórt sírok beültetve
371 V | beültetve lobogó kopjákkal, csak az ő lelke volt sötét. Az áldás
372 V | csak az ő lelke volt sötét. Az áldás nem fogott rajta.~
373 V | koboz és tilinkó, s míg az ifjú szittya leányok hőskölteményeket
374 V | eljárta a „dalitáncot”. Az ifjak kezeikkel a csatát
375 V | mulatozók botránkozva tekintének az ünnepélyt zavaró gyászhangra,
376 V | tartoztok haladéktalanul, és ha az első vezér, vagy maga a
377 V | is, akit e nő hívni fog, az tartozik kezét a meggyilkolt
378 V | asszony? – kérdé Dalma, miután az mindegyiket elutasítá.~Halila
379 V | Gyilkos! – kiáltának az emberek, visszaborzadó dühvel.~–
380 V | Kubláj, s lásd meg, ki volt az, akit megöltem?~S ezzel
381 V | Disabul országa lett, néped az ő alattvalója, te magad
382 V | ő alattvalója, te magad az ő rabszolgája. Tedd le fejedelmi
383 V | fölemelve azon kardot, melyet az imént kovácsolt, s miként
384 V | Nem is sokáig váratott az magára, egy dicsőséges viadalban
385 Uto| kuriozitása rávitte, hogy ezt az elbeszélést átlapozza.~És
386 Uto| mai napság. De hát ennek az elbeszélésnek is ecetágya
387 Uto| kényuralmat, a rabrendet, az idegen szót, az új intézményt.
388 Uto| rabrendet, az idegen szót, az új intézményt. Nem volt
389 Uto| nyelvünket nem értette senki az államalkotó elemekből: elkezdve
390 Uto| kötelessége volt érteni az átkozott finnugor idiómát.~
391 Uto| bombasztoknak fogadsz, abban az időben egy refractárius
392 Uto| írónak jajkiáltásai voltak az alvó nemzethez, áthelyezve
393 Uto| fölötti bírói székbe ültetve.~Az egyik firtatta a könyvalakú
394 Uto| stratagéma teljesen sikerült.~Az én derék, becsületes Csehallom
395 Uto| ins Theater anzulocken.”~Az Isten áldja meg ezért a
396 Uto| egyéb is közreműködött, mint az exotische Dekorationen és
|