I.

Krisztus születése után ötszáznegyvenötödik évben egy addig ismeretlen része a világnak kezdé a historikusok figyelmét magára vonni.

Egy mesés világrész Ázsia belsejében, körös-körül kétezer mérföldnyi távolban minden tengerparttól, melynek magas hegyeiről a világ mind a négy részeiben lakók azt tarták, hogy ott a világ vége.

E hegyek fehér ormai messze belátszanak Kína, Perzsia, India és Szibéria határaiba, szétágazva hosszú láncolatban.

A rómaiak nevezik Imausnak, a csinek Altájnak, a perzsák Kafhegynek.

Ezek ama mesés „aranyhegyek” – a földnek öve, melyek a pars mitológiában az istenség által érző idegekkel vannak ellátva; itt beszél Isten a földdel, midőn azt akarja, hogy az megrázkódjék az emberi bűnök terhe alatt, s tövisekkel, szárazsággal, viharokkal árassza el a népeket, vagy midőn azt akarja, hogy édes éltető melegség terjedjen szét fűbe, fába, s bőség és öröm tenyésszen az egész mosolygó világon. E hegyek talapzatában van azon roppant zafírkő, melynek visszfényéből támad az égnek azúrkék színe.

Így szól a pars mitológia.

De nem arany és nem smaragd terem azon hegyek keblében: ereik gazdagsága vas; a vad geoug nép – ahogy e nevet görög klasszikusok szokták írni – e bércek legrégibb ura, vassal szokott innen kereskedni, ha szabad így neveznünk a háborút.

Valami tatár faj volt ez, fényűzésre, kényelemre éppen úgy hajlandó, mint ahogy munkára nem; házait más építé, földjeit más mívelte, selymét, bíborát idegen ország termé, neki csak az elvevésre volt gondja; még fegyvereit is más kovácsolta; valami kóbor nomádfaj, melyet leigázott, volt arra kárhoztatva, hogy az Imaus-hegyi vasbányákból előhozza a fegyvernek való ércet, s kardokat és nyilakat kovácsoljon belőle.

Ezek voltak a varchoniták, a legelvetettebb, a legszegényebb valamennyi rabszolgafaj között, melynek még csak joga sem volt az élethez, nem hogy örömei lettek volna benne. Asszonyai nem ismerték a piperét, férfiai a kényelmet, gyermekeik felnőtt korukig nem jártak ruhában, törvényeik, isteneik nem valának, hajlék, épület kényelme hírben sem létezett náluk, bornak és kenyérnek még nevét sem hallák; ölhette őket, aki akarta, szabadon, mint más akármi vadat, kiket senki sem vesz számba.

És mégis a varchoniták évről évre szaporodtak, és gyermekeik izmosaknak, életrevalóknak születtek, és hölgyeik szépek voltak, délcegek, erőteljesek, férfiaik mindegyike óriás, s a százéves kor náluk még csak öregségnek sem volt nevezhető, s ha nem volt is náluk vallás és világi törvény, de volt erkölcstisztaság.

Egyszer egy varchonita nő geoug vadászoktól üldöztetve, ölében vitt csecsemőjét elrejté a bokrok közé, s maga ellenkező irányban kezde futni, hogy amazokat másfelé térítve, gyermekét megszabadítsa tőlük.

A durva üldözők nemsokára lelőtték az anyát nyilaikkal, mint valami kártékony vadat, a csecsemő ott maradt a bokrok között.

Hogy a keleti rege nem lopott eszméje a rómainak, arról eredete kezeskedik; az ismert világrészeken túl, hol Rómának még nevét sem hallák, egy vad, elnyomott, erdei közé szorított nép között ismételve lőn Romulus és Remus regéje.

Egy nőfarkas meghallá a csecsemő sírását, s szoptatni kezdé azt. Ez időtől fogva kezdenek a farkasok mítoszi befolyással lenni a varchonitákkal rokon fajok eseményeire.

Mikor már a gyermek megerősödött, s tudott futni és harapni, mint a többi kis farkasok, akkor ráakadtak nemzetebeli férfiak, s magokkal vivék azt, és átadva nejeiknek, azok felnevelék őt ember módra, s Bertezena nevet adtak neki.

De benne volt már a fiúban a szabad vadállat teje, s midőn felnőtt és ifjúvá erősödék, s társaival együtt durva bőrkötényét maga elé kötve, a kovácsüllő előtt veré a szikrázó vasat, szikrázó gondolatok támadtak fejében.

– Hát e fegyver nem volna olyan jó a mi kezünkben, mint azokéban, akik ezt velünk készíttetik? – monda egyszer egy pihenő órában izzadságaikat törlő társainak. – Hát azért készítünk mi láncot és kardot, hogy az elsőt mi viseljük, a másikat ellenségeink? Hát nincs jogunk nekünk megölni azt, aki bennünket öl? S használni azt a vasat, melyet magunk élesíténk? Mit veszthetünk mi, ha vesztünk? Van nekünk valamink, amiért drága az élet? Próbáljuk meg, jól metszenek-e a magunk kovácsolta kardok!

Az ifjaknak tetszett a szó, a nők is biztatták őket, s a vének még emlékeztek boldog, rég elmúlt időkre, mikről apáik diadalmak meséit regélték nekik.

Ott körülfogták Bertenezát, s áhítattal hallgaták szavait. – Testvérek! Íme, parancsolóink ismét kétszázezer kő vasat ásattak ki velünk, hogy két hó leforgása alatt negyvenezer kardot kovácsoljunk belőle. Ez terhes munka nekünk; de én tanácsot mondok, miként segítsünk rajta. Ha negyvenezer kardot készítünk, minden kard leend ötfontos. Készítsünk csak tízezeret, de legyen mindegyik húszfontos. Ez egyre megy, minden kard néggyel fog felérni, mert négynek a súlya lesz benne.

A férfiak helybenhagyták a tanácsot, s mire a két hó lefolyt, elkészültek a húszfontos kardok.

A geoug sereg is megérkezék, azokat átvenni. Büszke vezérük lóhátról beszélt a félmeztelen bőrkötényes varchonita rabszolgákkal, kiket rövidség okáért csak kutyáknak nevezgetett.

– Te ősz kutya – monda egy kiszemelt vénnek –, lépj elő, hadd beszéljek veled!

– Ez itt vezérünk, első emberünk, Bertezena – szólt az agg, az ifjúra mutatva.

– Mit? Tinektek vezértek van, kutyák? Mióta választanak a farkasok maguknak fejedelmet? Mióta lehet valaki rabszolgák között legelső, akik mindnyájan utolsók? Mióta mertek ti magatoknak neveket adni, hogy egyiket a másiktól megkülönböztessétek, holott mindnyájan egyenlők vagytok? – No, tehát lépj elő, te első kutya! Hol a negyvenezer kard?

Bertezena kinyújtá izmos karjait, melyek vastagok voltak, mint egy cserfaág, fölemelé nagy, büszke homlokát, hogy szinte oly magas volt gyalog, mint a tatár vezér lóháton, s elkezdé magyarázni a dolgot.

– Dicső vezér, a kardok készen vannak, a kétszázezer font vasat mind kardnak kovácsoltuk; de hogy mesterségünket megjavítsuk, négy kardból készíténk egyet, húszfontosat tízezeret, ekként tízezer karddal annyi munkát lehet tenni, amennyit máskor negyvenezerrel.

A tatár odavolt bámulatában.

– Te nagy kutya! Tréfálni akarsz velem ugye, hogy így beszélsz? Mutasd azt a kardot.

Bertezena odanyújtá a nehéz pallost a tatárnak, ki amint egyet vágott vele a levegőben, kiejtette azt a kezéből, s dühösen támadt az ifjúra.

– Te veszett állat, hát azt hiszed, hogy lehet harcolni ez idomtalan vassal?

– Azt majd mindjárt be is bizonyítom előtted – monda Bertezena, fölemelve a nehéz kardot, s könnyeden, mint egy pálcát megforgatá azt a feje fölött, s azzal úgy hasította vele ketté a tatárt, hogy fele jobbra, fele balra hullott.

Erre általános csataordítástól zendült meg az erdő; a varchonita ifjak fölkapták a fegyvereket, nem volt az nehéz az ő kezeiknek, de nehéz volt a tatárok fejének; igazán négy kardot ért mindenik, mert azon az egy napon tízezer varchonita harcos negyvenezer geougot vert agyon az erdők közt.

E naptól fogva nem készített a varchonita nép láncot magának és kardot az idegennek.

Bertezena lett fejedelmük, s a geoug nagykhán azon vevé magát észre, hogy megszűnt az Imausnak ura lenni. Békét is hagyott a varchonitáknak, várva jobb időkre, mindaddig, míg Bertezena a khán egyik leányát megszeretve, azt nőül nem kérte.

E vakmerőség haragra gerjeszté a nagykhánt; egy fegyverkovácsból lett fejedelem, kinek király korában sincs mit enni, az ő leányára meri vetni szemeit! Ezt nem lehete bosszulatlan hagyni. Rögtön fölülteté hadait, s kétszázezer lovassal megindult Bertezena nősülési kedvét elvenni.

A varchoniták engedék őt hegyeik közé jönni, s mikor ott saját sokaságától nem bírt mozogni, bezárták völgyszorosaikba, s egy tíz napig tartó harcban kiirták hadát az utolsó emberig.

A tatárfaj e csapástól fel nem bírt üdülni egész Dzsingiszkánig. Leszorult saját határai közé, tért engedve a varchonita nép kifejlődésének, s bár örökké harcot viselt vele, soha sem bírta azt többé legyőzni.

E szittyafaj azután évről évre szaporodott, kibocsátott rajai majd hun, majd török, majd avar név alatt megismerteték magukat Perzsiával, Kínával és Európával; a kínai olcsó hadsorok omlottak fegyvereik alatt türelmesen, mint a lekaszált fű, s a kínai bölcsek nem győzik magasztalni császáraik jóvoltát, kik vassal nem bírván többé, aranylándzsákkal űzték vissza elleneiket. Érts alatta adófizetést.

A varchonita nép megnagyobbodva, lassankint két részre kezde bomlani; az, mely Kínához közelebb volt, nevezte magát töröknek, amelyik Perzsiához esett, ogurnak.

Helyzet, életmód és vallás lassankint különbözőkké tették őket; az ogurok a pars vallást vevék fel, az elemek, nap és csillagok imádatát; amazok maradtak durvább jelképeiknél, miket szinte nemigen nagy buzgalommal tiszteltek; az ogurok finomultak, nemesültek külső viseleteikben, házakat építettek, s azokat csínnal ékíték fel, hosszú hajaikat szalagok közé fonták, s szűk, testhez idomult öltönyt viseltek; amazok sátrak alatt laktak, státusbölcsészetük alapja levén, hogy oly nép nem harcolhat, melynek városai vannak; a melegebb éghajlat kényszeríté őket fejüket borotválni, s bő öltönyt viselni, végre a különféle szomszédokkal érintkezés még nyelvüket is úgy elkülöníté egymástól, hogy utóbb alig maradt egyéb nyoma közös eredetüknek a közös emlékeknél, mik firól fira maradtak: egyiknek hadi zászlója egy gyermeket szoptató farkas volt, másiké egy bőrkötény, melyet egykor Bertezena viselt, s melyet később diadalok emlékei, gyöngyök és drágakövek ékesítének, s hogy az ország fejedelmei megemlékezzenek eredetükről, mindkét népnél volt egy nagy ünnepnapja az évnek, melyen a fejedelmek és vezérek bőrkötényt kötve, az egész nép előtt egy megtüzesített vasdarabból kardot kovácsoltak.

Az ogurokat különbözőkké tették elvált rokonaiktól a szelídebb hajlamok, költőibb vallás, nemesebb éghajlat, szabadabb szellem, békésebb foglalkozások, lovagiasabb harcok és leginkább írásismeretük, melynek sajátságos rúnáit maig is mindenütt feltalálni, amerre valaha jártak, az Irtisz és Jenyiszej mellett, durva obeliszkokra vésve, a sírokba elásott kardokon, arannyal kiverve, s nehéz pénzeiken.

Ezek voltak amaz avarok, kiknek követei a hatodik század második félében megjelentek Justinián trónja előtt, kardjaikat felajánlva neki, ha számukra Európában hazát jelölend ki, s kiknek szövetségét a hetvenöt éves császár jó szóval és jó arannyal vásárlá meg, megtelepítve őket Pannónia rónáin, védfalul a longobárd foglalók rohanó árja ellen.

Miért hagyták ők el őshazájokat, az Imaust, az arany hegyeket, a vastermő bércek országát? miért hagyták el a hont, melynek vasláncait Bertezena vasnál keményebb kezei összetörték? Miért vándoroltak idegen földre hazát keresni maguknak? Mit vétettek nekik az ősi biztos bércek, hogy megváltak tőlük ismeretlen földeket bevándorolni?…