II.

Alkonyodva tekinte vissza a nap Irgana-Kon bércei mögül, a kék Túla partjain égtek az oltár-tüzek, a táltosok esti himnuszaikat éneklék.

Az avar khagán, az ősz Oldamúr haldokolva feküdt sátorában. Országnagyjai, a gyulák, rhabonbánok és vezérek könnyezve álltak ágya mellett, a vénség ezüstre, az alkony sugárai aranyra festék hajfürteit, arcán csak a leáldozó nap fénye volt még az élet, a lélek útra készen állt már.

– Lelkem könnyebbül és testem súlyosabb lesz – monda halk szóval az agg. – Adjátok kardomat, hadd támaszkodom reá; sokszor emeltem azt a csatákon, most emeljen engem az utolsó csatámban.

S azzal elmélázott újra, s mintha lelke elmaradt volna az utolsó gondolaton, percek múlva ismét e gondolatnál sóhajta fel.

– Csata, csata! Milyen szép lett volna meghalnom ott! Ott! A kardok csattogása között, a harci kürt rivallása mellett, a paripák dobogásainál. Hiába; megtagadta az élő Isten. Koszorútlan fővel fogok ülni, őseim között legutolsó.

A rhabonbán csillapítva hajlott a haldokló ágya felé.

– Ne zúgolódjál, Oldamúr. Még nem zöldült ki a tubafa ajtód előtt, mely a halottas házakat jelöli. S ha másnak dicső volt meghalni honáért, neked dicsőbb volt érte élned. Nem is leendesz őseid sorában utolsó. Fiad, dicső fajodnak nem rosszabb utóda, folytatni fogja nemzetünk történetét; adja az ég, hogy soha vége ne legyen annak.

– Igaz. Fiam, Dalma fiam – sóhajta Oldamúr, s e gondolatnál még halványabb lett, mint azelőtt.

E pillanatban fölnyilák a sátor szőnyegeit, s beléptek a jósló táltosok. Hivataluk valami közép volt pap és orvos között, ők voltak a nép jósai csaták előtt, énekesei csaták alatt és história-írói csaták után.

A vén Fellengúr a haldokló elé lépett, oly vén volt már ő is, mint maga a khagán, sok jó és rossz napot láttak együtt feljőni és lemenni.

– Mi hírt hozál a jóslatokból? – kérdé a khagán.

– Légy készen halálodra, Oldamúr– szólt fejét meghajtva a táltos. Rövid időd van még csak élni. Ezt izeni Isten neked.

– Meghajtom fejemet – szól Oldamúr átszellemült arccal. Mint fogadó az ég áldozatod füstjét?

– Magasan szálla az fel, mint egy reszketeg szobor, s a fellegekkel egyesült, minek képleteiben mindenütt rád váró hősök alakját láttam.

– Megkérdezéd-e a jósló szüzet a túlvilág felől?

– Éppen most beszélte el álmát. Hét nap, hét éjjel feküdt aludva, eltemetve a sírban. Hetednapon fölébrede, s amit ezalatt a túlvilágon járt lelke látott, megdicsőült arccal beszélte el.

(Ez egy sajátságos jóslat neme volt a szittya fajoknál, ideges fiatal szüzek, képzelethevítő szerek és szigorú böjt által bizonyos nemébe a letargiának merültek, hüvelykujjaikat összeszorított kezükbe fogták, s hanyatt fekve visszatarták lélekzetüket erővel, s ily helyzetben el hagyák magukat temetni, s néha hetek múlva ásatva fel, arcukra és keblükre kent balzsamok által fölélesztettek halálmerevségükből s beszéltek a sírban álmodott dolgokról. E jóslat nemét hítták „az elrejtőzésnek”.)

– Mi hírt hozott a szebb hazákból? – kérdé Oldamúr.

– Ott járt, hova őseid felszálltanak, Istenhez közel, az örökké virágzó mezőkön, hol a csatákon elhullt hőseink hófehér méneken nyargalva űzik a futócsillagot, s uralkodnak mindazon ellenségeiken, kiket a csatákban megöltek. Ott ültek őseid a szivárványok felett, arany királyi székeken, homlokaik körül csillagokból font koszorú. És íme, nyugot felől egy napsugáros felhő közeledék, melynek aranyos ködéből egy hófehér alak támadt elő, legtöbb csillaggal ősz feje körül; ki előtt mind fölkeltek a királyi székeikben ülő alakok s kezeiket fölemelve üdvözlék. E csillagok a nagy és nemes tettek, oh, király, és ez új alak te vagy.

Oldamúr megdicsőült arccal rebegés:

– Oh öröm, oh gyönyör!

A rhabonbán és Fellengúr érzékenyen fogák meg a khagán kezeit.

– Mit mondjak ősz apádnak odafenn? – szólt Oldamúr az elsőhez.

– Mondd meg neki, hogy halálát száz ellen vérével bosszultam meg, kiket hozzá felküldék raboknak.

– És fiaidnak mit mondjak, Fellengúr, kik előtted sírba szálltak?

– Azt, hogy boldog azon apa, kinek fiai a hazáért estek el, s nem hull annak könyje gyermekei sírján.

A khagán megszorítá barátai kezét.

– Most menjetek, küldjétek hozzám fiamat, Dalmát, s hagyjatok vele magamra, míg ismét hívni foglak – e földön utoljára…

A vezérek, országnagyok és vének mind kitakarodtak a sátorból, s utánuk belépett Dalma.

Szép, karcsú, daliás alak, a fiatalság rózsaszínével arcán, minő tizennyolc éves gyermekeké szokott lenni. Nagy, bátor szemeiben királyi tűz heve lángolt, szabályos, nemes vonásain fájdalmas ihlettség honolt, bár a megilletődés gyöngébb vonalmait eltiltá arról a szigorúbb tekintet.

Termetét, mely nyúlánk és karcsú volt, mint egy leopárdé, kettős selyemdolmány fedé, az alsó hosszú, térdig begombolt, sárga aranyvirágokkal, a felső rövid ujjú, hasított, bíborpiros aranyzsinórzattal; sűrű jáspisfekete hajfürtei három tömött tekercsbe voltak fonva, fehér gyöngyfüzérek közé, s végeiknél fogva felaggatva, s még úgy is vállain alul értek. Kezei, lábai oly kicsinyek, oly finomak, izmai oly gömbölyűek, idomzatosak, piros telt ajkai felett valami alig észrevehető hamv.

Oldamúr odainté őt magához.

– Jer közelebb, jer közelebb, fiam.

– Meddig fogsz még fiadnak nevezni engem? – szólt Dalma. – Én leányod vagyok.

A khagán szomorúan felsóhajtott.

– Terhedre van, hogy férfinak neveltelek?

– Nincs terhemre, apám. Karom megszokta forgatni a kardot és kelevézt, s ha kell küzdeni hozzám illő lovaggal a harcjátékon, vagy az oroszlánnal a vadászaton, vagy ellenséggel a csatamezőn, szívem sem gyöngébb, mint karom; de nem szokás ez: nem látom sehol, hogy nő férfi alakját viselné. Én nem irigylem a többi hajadonoktól sem mulatságaikat, sem öltözetüket, sem guzsalyaikat, de szeretném tudni mégis: miért vagyok én tőlük különböző?

– E rejtély okának titokban kellett maradnia halálom órájáig. Ím, vedd át tőlem e titkot, és őrizd tovább, mert halálom órája jelen van.

Dalma összerezzenve rogyott e szavakra atyja nyugágyára. A szót elfojtá ajkain a fájdalom.

– Dalma, ne sírj – szólt intve a khagán. – A halál napja örömnap, s férfit siratni dísztelen. A titok, melyet rád bízok, két nemzet életének a titka. Az avar és török nép, amióta Bertezena meghalt, kétfelé szakadva, átkos meghasonlásban, örök harcokkal rongálta egymást. Ma győzött egyik, holnap a másik, s a hasztalan győzelmek növelték bár fejedelmeik hírét, de fogyaszták népeit. Egyszer úgy kifáradt mindkét nép a harcban, hogy nem volt, aki eltemesse halottait, s a diadalútról hazatérő Fejedelmek egyike sem talált saját országában egy ép házat, melyben éjszakára megszálljon. Itt lelkébe szállt mind a kettő, megszánva önfaját, s kemény szerződést kötött, mely megtiltá a további harcolást, s felszabadíta minden szomszédot, hogy amelyik e kötés ellenére hadat gyűjt, arra közerővel rárontsanak. A kötés vége az, hogy ha e két nemzet közül egyik fejedelmi családjának férfiága előbb kihal, annak országa szálljon a másik uralma alá, s így a varchoniták ismét egy Bertezenaivadék alatt egyesüljenek. E kötés óta harmadik ivadék ül a fejedelmi széken, a törökén Disabul, az avarén magam. Mindketten utolsó férfiai vagyunk családunknak. Sokáig nem született gyermekünk, sem neki, sem nekem, s az volt a kérdés, melyikünk éli túl a másikat? Ha én élem túl őt, népem szabad marad, ha ő él túl engem, népem rabszolga lesz. Ah, azok, kik e szerződést kötötték, nem gondoltak arra, hogy a rokonokból támadt ellenségek rosszabb ellenségek az idegennél, s hogy három emberélet alatt oly messze távoztunk egymástól, hogy örömestebb látnók a tatárt, a perzsát urunknak, mint a törököt, vad erkölcseivel, ördögimádó vallásával s zsarnoki szokásaival. Íme, azonban a férfikor delén túl valánk már, midőn egyszerre mindkettőnknek gyermekünk született – mindkettőnknek leány. Disabul e fölötti dühében minden leányt, ki azon évben született, a vízbe hányatott: én nyugodt lélekkel fogadtam, amit Isten adott, s íme, amidőn még senki sem tudott létedről, egyedül nőm, álomlátásban egy tündér szállott le hozzá, ki e szavakat mondá neki: „amit a vak sors eltévesztett, az ember akarata helyrepótolhatja: gyermeked nem született férfinak, legyen férfivá lelke által. Híreszteld el, hogy fiad lett, s neveld őt annak. Ha majdan erős lesz a csatákon, eszes a tanácskozásban, ki fogja mondhatni, hogy ő nem férfi! Az ég adand neki hírt, hatalmat, hős tetteket, s megengedi, hogy túlélje ellensége családját és nemzete megszabadítójának neveztessék.”

Dalma kegyeletteljes ihlettel hallgatá atyja szavait, szemei emberfölötti erő lángjaitól látszottak sugárzani.

– Az ég mondá, és én esküszöm, hogy úgy lesz – monda fölmagasulva, mint egy pálma vihar előtt.

– Ne esküdjél korán.

– Mindenki férfinak hisz. Kiálltam a próbákat csatákban és tanácskozásban. Ütközet hevében szereztem babért homlokomra, törvénytételben pálmaágat kezembe.

– A legnehezebb próba még hátravan. Karodnak erejét megpróbálta a harc, eszed hatalmát a tanácskozás, még szíved van hátra: azt meg fogja próbálni a szerelem.

– Nem tudom, mi az.

– Még nem. De eljön az hívatlanul. Egynek észt, másnak kart adott a sors, szívet mindenkinek. Hiába mondja a virág: én nem akarok virágzani; a tavasz eljön, és a szív virágai kinyílnak.

– Én ki fogom tépni e virágokat, még bimbókorukban. – Nem ismered fogadásod nagyságát, Dalma. Feláldozni vagyont, nyugalmat, feláldozni magát az életet, mind csekélység ahhoz képest, ami a szerelem feláldozása. Egy eldobott virág az mind, a túlvilági üdvhöz képest.

– Semmi áldozat sem nagy, ha a hon élte van mérlegbe vetve.

– Nemesen szóltál. Írasd fel e mondatot palotád minden ajtaja fölé, hogy olvashasd, akármerre tekintesz, mert egykor szükséged leend rá, hogy mindig szemeid előtt lássad. Még most e fogadás csak egy elvetett mag, de majdan óriási pálmatörzzsé fog felnőni, melynek viharokkal leend örök küszködése.

– Legyen bárminő nagy, amit fogadék, megtartom azt. Én amióta éltemet tudom, csak egy szabályt tanultam ismerni: „Első a haza”! – Semmi sem elég nagy, hogy e névvel mérkőzhessék, nincs gondolat, mely mellette el ne vesszen: s ha megmentésére kell, hogy meg ne tudja senki női létemet, esküszöm, hogy amennyi tért kardom hegyével magam körül keríthetek, annyira közel hozzám nem jöend senki soha, s ha meghalok, átok alatt hagyom meg, hogy alakomat, úgy, ahogy meghűlt, porrá égessék. Hívasd a gyulákat, én esküdni akarok.

– Aki jövendőkre fogad, az Istent hívja fel küzdeni. Én óhajtom, hogy esküdjél, és mégis félek tőle. Biztatnálak, ha nem akarnád, s ellenkezem veled, midőn kész vagy reá. Homlokomon izzadság gyöngyözik: oh, az nem a halál verítéke, hanem azon félelemé, hogy te gyönge leendesz ott, hol a harc bizonyos, és a győzelem bizonytalan. Oly helyzetben hagylak itt, melyre gondolni magam is szédülök; oly helyzetben, minőt nem teremte Isten, minőre nem gondoltak az emberek soha. Isten gyengének alkotá a nőt, Isten szeretni alkotá a szívet; a természet legszentebb törvénye az, mely ellen fogadást tevél, s az alól nincs kivétel.

– Én fejedelem vagyok, az emberek közül kivétel. Miért volna a fejedelem a legmagasabb az emberek között, ha nem azért, hogy csupán nemzetét szeresse? Miért állam legfelül, ha nem azért, hogy tudjon egyedül állani? Embereknek törvényt írt a természet: nekünk törvény a hon java. Én e törvényen kívül mást nem ismerek. Hívasd a gyulákat, én esküdni akarok.

– Erős lelked megdöbbent. Jobb szeretném, ha szomorúan, ha csüggedt lemondással tennéd e fogadást. Az erős lelkeknek ellenségük a sors: a villám mindig a legmagasabb bérceket sújtja.

– Kivéve azokat, melyek még a felhőkön is túl emelik fejöket. Engedd, hogy hívhassam vezéreidet.

– Isten segítsen. Óhajtom e harcodat, pedig tudom, hogy a sorssal nincs fegyver küzdeni.

– Van: – az erős akarat. Isten megírta útját a csillagoknak; embernek megengedé, hogy írja azt maga. Viharnak, tengernek, angyalnak és ördögnek van ura; az ember ura önmagának. Erezve a terhet, melyet vállaimra tettél, kétszerte erősebbnek érzem magamat.

E szavaknál kipirult a férfilelkű gyermek arca, szemei villámokat szórtak, szilárd léptekkel járult a sátor szőnyegéhez, s a künn várakozó vezéreket és gyulákat behívta.

Azok körülállták a haldokló khagán ágyát, a vénebbek legközelebb hozzá, az ifjabbak leghátul maradva. Oldamúr megfogta Dalma kezét. Nem reszketett az.

– Vezérek, gyulák, rhabonbánok – szólt az agg meglassult, de meg nem törött hangon –, az idő végihez közelg: ez élet be lesz fejezve, hogy újra kezdődjék a másik. A haldokló ne gondolkozzék sírhalmáról, hanem azokról, akik élve maradnak itt. – Éltem nagy része országomé volt, utolsó órám egészen övé. A hon ege sohase maradjon naptalan. Midőn leszállok én, fiam helyembe kél. Midőn én a ravatalra fekszem, ő a trónra lép – leáldozó hold hadd lássa meg, mint kél utána a hajnalodó nap. Kiáltsátok, hogy „Éljen a khagán!”, midőn tudom, hogy ez nem nekem szól többé.

A vezérek egyhangúan kiálták: – „Éljen a khagán!” s Dalmát térdeikre fektetett pajzsra emelték, annak jeléül, hogy fejedelmükké fogadták. – Az éltető hang oly szomorúan hangzott egy haldokló sátorában.

– Harminc év előtt hallám e kiáltást – szólt Oldamúr Dalmához fordítva arcát. – Akkor nekem szólt az, most teneked. A te lépcsőid a trónhoz vezetnek fel, az én lépcsőim a sírbarlangba le.

Ekkor a rhabonbánok közül egyik lépett Dalma elé.

– Ifjú khagán, trónra lépted előtt, ősi szokásaink szerint mondd jelszavad, melyet palotád homlokára írassunk fel aranybetűkkel. Apád jelszava ez volt: „Többet ésszel, mint erővel.” Egy óra múlva a tiéd álland helyén; mi legyen az?

Dalma komoly, ihletéstől áthatott arccal viszonzá: – „A hazáért semmi áldozat sem nagy.”

A rhabonbán vevé kését, s egy négyszögű pálcára felrótta a mondatot, az ogur írás saját egyszerű betűivel, mik egymáson keresztül-kasul vágott egyenes vonásokból álltak.

– E jelszó esküvés, melyhez uralkodásod napjai vannak mérve.

– Hívjátok Istent! Esküszöm szavamra.

Ekkor két gyula állt elő, két kivont kardot fejeik fölött keresztbe tartottak, s azokat hétszer összecsapva, csendesen kiálták:

– Isten. Ormuzd. Jóél. Kinek jelképe kard, tűz és napvilág, légy jelen, és halld meg a nevedre tett esküt.

Dalma a két kard alá állt, fölemelt jobbjával érinté azokat, s reszketéstelen hangon, elfogulatlan kebellel esküdött. – Esküszöm reád, Isten, Ormuzd, Jóél. Hogy népemért mindent föláldozok, ami enyém:éltet és halált, gyűlöletet és szerelmet. – Utáljam bármiként az életet, s óhajtsam a halált: ha népem kívánja, hogy éljek, élni fogok. Irtózzam a haláltól, s szeressek élni: ha népem javáért kell, hogy meghaljak, meghalok. Gyűlöljek bár, mint tűz gyűlöli a vizet, ha népem java kívánja, hogy megbocsássak: megbocsátok; és szeressek bár, mint ég szereti a földet, ha népem java kívánja, hogy feledjek, feledni fogok… Halld eskümet, és légy tanúm örökké. Isten, Ormuzd, Jóél.

– Én is hallottam azt – szólt Oldamúr –, s a túlvilágon emlékezni fogok reá.

– Vigyázz reám onnan felül – segíts, ha ingadozom; sújts le, ha elbukom.

A rhabonbánok kimentek, s kürtszózat között adták hírül a népnek az új fejedelemválasztást. A csapatok üdvkiáltása felhallatszott a völgyek aljából.

– Most járuljatok a vérszövetséghez, vezérek – szóltak a gyulák, s a középre kitették az ősi ereklyét, a szerecsendiókelyhet, melybe fejedelemválasztáskor egyesülni szokott a hét vezér vére, annak jelképeül, hogy ők is így egyesülendenek egy vérré, egy akarattá a nemzetért.

A vezérek egyenkint odaléptek, késeik hegyével megszúrva karjaikat, a kehelybe csorgaták a kifolyó vért, ünnepélyes hangon mondva a hulló vércseppek felett:

– Amint e vér kicsordult, akként omoljon vére annak, ki honához és fejedelméhez hűtlen lesz.

Már hat vezér vére omolt a serlegbe, ekkor a hetedik lépett elő, egy délceg levente, sötét szemölde, szakálla úgy illett halovány arcához, melyet csak a csatában lehetett látni pirosnak.

Most is éppen a perzsa határokról jött vissza, hol négy év óta járt a seregekkel, és sietve jött jelen lehetni az új khagán beiktatásán.

Odalépett a serleghez ő is, s amint fehér karját megszúrta, s a bíbor vér felszökellt belőle, s ő szilárd érchangon ismétlé a véresküt, Dalma egyszerre felrezzent e csengő férfias hang hallatára, s amint meglátta a vezért, vére arcába szökellt egyszerre, reszkető ajkakkal, tétovázva szólítá meg:

– Ki vagy te, hetedik vezér?

Az ifjú fölveté sötét, búskomoly világú szemeit Dalmára. – Nem emlékezel reám? Én Elemér vagyok. Arcom változott-e, vagy szíved, hogy elfeledéd, ki gyermekkorodtól fogva leghűbb barátod volt?

Dalma nyugtalan kebellel tudta rebegni: – Emlékezem, emlékezem.

Elemér gyöngéden közelíte hozzá.

– Nem jut-e eszedbe, midőn gyermek valál, kicsiny kis szőke fürtű angyal, én már nagyobb, vad, ábrándos fiú: együtt eljártunk jó anyád sírjához, én letéptem a virágot a szirt fokáról, te koszorúnak fűzted azt a sírhalomra, s ott sírtunk mind a ketten, és az oly jólesett… Emlékezel-e még? Dalma suttogva felelt:

– Emlékezem, emlékezem – s lassan haldokló apja ágyához húzódék, mintha védelmet keresne nála valami kísértő rém ellen, s kezével tiltva inte Elemérnek.

Oldamúr biztatva szóla hozzá.

– Beszélj a múltakról, Elemér. Utolsó időm pillanatjai így múlnak el legkedvesebben tőlem, ha boldog emlékeiteket hallom. Ne sírjon, aki engem meghalni lát. Beszéld emlékeidet, hadd haljak meg bennetek élve.

Elemér rajongó tekintettel fordult Dalma felé.

– Midőn legelőször vadászatra bocsátanak bennünket, egymás mellett lovaglánk a futó dámvadat űzve. Egyszerre egy forrás mellett oroszlánnyomokra bukkantunk. Mint hagytunk fel egyszerre a dámvad űzésével, hogy oroszlánra vadászhassunk, mely szembe áll és élet-halálra küzd méltó tusát: király, király ellen! Félreloptuk magunkat a kísérőktől s felkerestük a fejedelmi állat berkét. Ez nem futott el, miként a dámvad: az első hívásra kijött barlangjából, megrázta aranyos sörényét, s dörgő ordítással felelt meg szavunknak. Te hevesen vágtattál felé, én meg akartalak előzni, az oroszlán a fejét földre fektetve, farkával kétfelől a földet korbácsolá, s azon pillanatban, midőn te kopjádat hajítád reá, felszökött, s lábadat megragadva, a földre ránta; te lábadat nem bírtad hirtelen lovad alól kiszabadítani, én hirtelen leszöktem paripámról, s megragadva két kezemmel az oroszlán száját, hátrarántottam azt, s míg te késedet szívébe döféd, én fejét torkig hasítottam. Emlékezel-e még? Dalma sápadtan rebegé:

– Emlékezem.

Oldamúr gyönyörteljes arccal inte Elemérnek, hogy szóljon tovább.

– Mikor legelső csatánkba vittek mindkettőnket: ott álltunk egymás mellett, alig várhatva a csatakürt rivallását; keblünkben zajlott a vér, szemeinkben eddig nem ismert öröm tüze égett. Végre hangzott a riadó. A te arcod kigyulladt egyszerre, mint az éjszakai égés, nem néztél hátra, hanem csak előre. Keresztültörtél az ellenség legelső során, keresztül a másodikon, s egy pillanat múlva ellenségtől voltál körülfogva. Ifjúi heved elragadt, hogy észre ne vedd, miként az utánad jövők nem bírnak nyomodba érni. Az ellenség vad ordítással özönle körül, a kardok villogtak fejed körül, a nyilak pattogtak páncélodon, s a harc közepett ősz apád kiáltása hallatszott, ki kétségbeesetten tört feléd utat harcfejszéjével. – Ki küzdött akkor oldalad mellett? Ki volt az, ki pajzsával betakart, ki felfogta rólad a halálcsapásokat, ki biztatott, hogy ne csüggedj, s ahova gyönge volt a te csapásod, oda egy erősebbet sújtott, míg atyád mentésedre megérkezék? Emlékezel-e még?

– Te voltál az, óh, jól emlékezem.

– S midőn hosszú táborutakon elesteledve sátorod árnyában pihentél, fejed ölembe hajtva, s karod körülem fűzve; egyik csillag a másik után letűnt, egyik őrtűz a másik után kialudt, csak én virraszték álmaidnál ébren, hűségesen, emlékezel-e még?

Dalma atyja keblére rejté arcát, fuldokolva: – Emlékezem, óh, hallgass, óh, hallgass!

– Dalma! Te reszketsz – monda Oldamúr, gyermeke kezét megfogva.

Dalma fájdalmasan rebegé:

– Óh, atyám érzem fogadásom terhét!

– Ily korán! – sóhajta Oldamúr. – Te küzdelemre hittad fel a sorsot, ím, az első szavadra megjelent. Nem gondolád, hogy az ifjú, ki négy év előtt mint jó barát, mint ikertestvér vált el tőled, négy év múltával sok lesz játszótársnak. Vigyázz ez érzelemre! Ma hálának nevezed azt, holnap szerelem lesz, befogadod, mint barátságot, mint testvérérzelmet szívedbe, s szenvedéllyé nő fel.

– Már azzá nőtt – rebegé Dalma elfogult kebellel.

– Úgy jaj neked, vagy jaj a hazának.

– Jaj nekem egyedül. Esküm megtartandom – sóhajta a gyermek, s könnyeit elfojtva fölemelkedék apja nyugágyáról, s szilárd tekintettel fordult Elemérhez.

– Vezér! Azok után, miket atyám felőled mondott, legmagasabb becsülésemre vagy érdemes. Ismerve lelked és karod erejét, ollyá tekintlek, mintha saját jobb felem volnál. Ezért megosztom veled fejedelmi hatalmamat, légy úgy tisztelve, miként én magam. Ítéleted annyit érjen, mennyit enyim, hogy ahol én nem vagyok, te ott lehess. Ha én keleten, te nyugaton, így országunk mindenütt boldog leend.

Oldamúr megszorítá Dalma kezét.

– Értelek, jól értelek.

Elemér elcsüggedt fővel fogadta Dalma kitüntetését. Arcáról ismét eltűnt minden pír, s helyet foglalt rajta a búskomoly halványság.

– Oh, khagán, rosszul jutalmazod hűségemet, midőn magadhoz hasonlóvá tész, s azt kívánod tőlem, hogy ott legyek mindig, ahol te nem vagy, mint az éj és nap, akik szüntelen egymást kerülik. Én nem tudok nevet adni az érzelemnek, amely tehozzád vonz. Örömest lennék árnyad, hogy soha el ne hagyhass, örömest lennék testőreid között a legutolsó, ki ajtód küszöbénél virraszt. Én nem ismerék soha sem anyát, sem testvért, sem szerető leányt; minden érzelmem csak körüled forog. Tetőled távol, fáj bennem a lélek, s midőn látlak, öröm fog el, minőt másutt nem érezek.

Dalma parancsolt szívének, s hideg arccal, hideg szóval felelt:

– Hagyd a gyermekkori rajongásokat, vezér. Hűségeddel nem személyemnek, hanem koronámnak tartozol ezentúl. Még ma eltávozol. Első utad leend Disabul királyhoz, kinek mint ennen képmásom tudtul adandod, hogy e napon az avar trónt elfoglalám. Figyelmeztetni fogod a régóta fennálló titkos szövetségre, mely Bertezena utódai között él: elmondod, hogy nyílt szív és testvéri kar tárul a hű szövetséges elé, kemény szív, acél kar vár az ellenségre.

– Bízd reám, hogy lefessem előtte képedet, szeretni és félni fog téged egy pillanatban.

– Most menj, az idő becses. Készülj utadra. Napnyugat előtt megindulj.

Elemér még mindig ott állt a sátor közepén, rajongó tekintete folyvást Dalma arcán függött, mintha valamit kérne tőle.

– Mire vársz még?

– Egy baráti kézszorítást, Dalma. Négyévi távollét után e kegy nem illet-e meg engem?

Dalma habozva, remegve nyújtá neki kezét, halkan rebegve:

– Isten veled. – Szíve úgy dobogott, ajkai úgy remegtek. Elemér szívéhez és ajkaihoz szorítá a nyújtott kezet, melyen keresztül lelke lángja átömölni látszott Dalma arcába.

– Míg nem hívatlak, addig vissza ne jöjj – szólt ez, erőt vevén szívén. – Isten veled.

Elemér meghajtá térdét Oldamúr előtt, annak hideg kezét homlokához víve.

– Haldokló fejedelem, leáldozó nap, rokonimat, kiket nem ismerek, ott fenn üdvözöld.

– Ifjú vezér, támadó csillag, országomat, melyet elhagyok, megoltalmazd.

– Vezérek, Isten hozzátok – szólt Elemér könnyes szemekkel széjjeltekintve, s hirtelen elhagyá a sátort; az őrszemek mindig távolabbról jövő kürthangja hirdeté, hogy egy vezér eltávozik.

Dalma ott térdelt atyja előtt. Arca fehér volt, mint a márvány.

– Elégült vagy-e velem? – kérdé suttogva tőle.

– Nyugodtan halok meg – szólt az agg, s jobb kezét gyermeke fejére tevé. – Áldásom reád. Adjon az ég neked vaskemény szívet, sűrű harcot, örök győzedelmet, csatatéri halált. Legyen néped boldogsága oly nagy, hogy elfeledd miatta saját boldogtalanságod. Tegyen az ég urává minden ellenségeidnek, tegyen urává tenmagadnak. Légy erős koronád terhét viselni, mely egy főn sem volt oly nehéz, mint a tiéden lesz. Légy áldva még a túlvilágon is, mert amiről itt lemondasz, azon üdvöd még a mennyországban sem leled fel többé.

Dalma arcáról minden vér elfutott, valami tündéri átlátszóság foglalta el a színtelen vonásokat, mikben emberfölötti erő és fájdalom volt kifejezve, szép feje meghajlott az áldás terhe alatt.

– Vezérek! – szólt Oldamúr a körülállókhoz, kik tiszteletteljesen vonultak a sátor oldalaihoz, s most közelebb léptek.

– Egy pillanat még, s én más eget, más napot fogok meglátni. Gondoljatok rá, hogy egykor találkozni fogtok velem, s én számon kérendem tőletek, amit rátok bíztam itt alant. Amott túl mindent föltalálunk: a napsugáros mezőt, a kedves rokonokat, az elválhatlan kardot, s a kedvenc paripát – csak a hazát nem sehol. Ez az élőknek marad. Az ég a megdicsőült lelkeké, de a hamvaknak is van joguk azon földhöz, melyben nyugszanak. El ne feledjétek, hogy apáitok sírhalmait rejti e föld, kik ott pihennek a négyszögű kövek alatt, velök eltemetett kardjaik mellett. Legyetek egyesültek; az avar fajnak csak egy félelmetes ellensége van: saját maga… Ki ne húzzátok a kardot hüvelyéből ok nélkül, és vissza ne dugjátok dicsőség nélkül… Vénekre bízzátok a hadizenést, ifjakra a békekötést… Ha győztök, tudjatok félni, ha vesztetek, tudjatok remélni; a szerencse elbízottá, a balsors elcsüggedtté ne tegyen benneteket… Ne legyetek zsarnokai a kisebbeknek, hogy rabszolgái ne legyetek a nagyobbaknak… Szeressetek mindent, mi szép, nagy és dicső – és azt – mi legszebb – legnagyobb – és legdicsőbb – a hazát – legjobban…

E szavakkal szemeit csendesen lehunyta az agg, s kezét mellére bocsátá.

A táltos e pillanatban belépett a sátorba, s reszketeg hangon szólt hozzá:

– Oldamúr, az idő lejárt, készülj a hosszú útra! Oldamúr nem felelt. Szemei csukva voltak. Lelke a napsugártól aranyozott felhők között járt már, melyek megdicsőült hősök alakjaival tele úsztak az alkonyodó nap felé.

Dalma érzé, hogy a kéz, melyet kezében tarta, elhidegült. – Ő halva van… – suttogá alig hallható szóval.

Észrevétlenül jött rá a halál. Csak arra várt, hogy utolsó szavait kimondja. Úgy szenderült el, mint egy alvó gyermek anyja keblén.

A férfiak zokogva tőrlék szemeiket.

Ekkor Dalma fölállt, nyugodt, hideg arccal körültekinte rajtok, s erős hangon, mely ment volt minden emberérzelemtől, monda:

– Vezérek és országnagyok. Takarjátok el a könnyeket. Férfinak sírni, s férfit siratni dísztelen. A halál napja örömnap, s úgy halni meg, miként ő itt előttünk – boldogság. Távozzatok, s küldjétek siratni az asszonyokat.

A férfiak távoztukban bámulattól ellepve suttogák maguk közt:

– Ez valóban keményszívű férfi leend. Miként szerette atyját, s a gyáva könnyet mégis visszafojtja.

Dalma ott állt merően, összefont karokkal, míg mindenki eltávozott, egy könnycsepp nem jött szeméből. Midőn végre az utolsó férfi lépte is elhangzott, midőn egyedül maradt, reszketve omolt atyja holttestére, a fájdalom szívszaggató hangján kiáltva:

– Atyám, atyám! – A könny záporként hullott szemeiből a holt ravatalára.