V.

A honalapítás ünnepére összegyűlt szent berkeiben a nemzetnek színe java.

Azon napok emlékére volt ez ünnep szentelve, mikor még a varchoniták szegény rabszolganép voltak, s puszta erdeikben idegen elnyomó számára kovácsoltak kardot, láncot önmaguknak.

Saját kezüktől elejtett vadállatok bőrébe öltözve jelentek meg a férfiak, saját kezük szőtte öltönyökben a nők, mint egykor Bertezena idejében; így állt Dalma is közöttük, vállain fényes párducbőr keresztülkötve, mely gömbölyű vállát és karjait engedé láttatni, miknek gyöngéd idomza tán minden mozdulatnál kitűnt a férfi-erőre szoktatott izmok játéka.

A hölgyek szemérmesen tekintének daliás khagánjuk alakjára, büszke önérzettel a férfiak. És Dalma elpirult, érezve, hogy termetére férfiak tekintete van függesztve.

A vezérek üllőt, kalapácsot és vasat hoztak elő, Dalma izmos kezébe fogá a nehéz pörölyt, s a nép színe előtt a szikrázó vasból kardot kovácsolt, egyet azok mintájára, mikből négy ér fel eggyel, s azt fölemelve, fogadást tőn, hogy Bertezena utódait nem engedi rabszolgákká lenni soha.

Szemei könnyeztek, midőn beszélt, a nép azt hívé: örömkönnyek.

Ekkor nyakába akaszták a fejedelmi kacagányt, s egy magas fatörzsre, mint trónra, felültették. Hasonló trónról osztá egykor Bertezena parancsait.

A nép választottai tisztelegve járultak eléje. Jött legelőbb hét agg rhabonbán, s a legvénebb végigsimítva ősz haját, szólt:

– Üdv neked, oh, Dalma, ki megtartád, amit apáid szereztek, lásd hazádat felvirulva, és légy áldott. Boldog, aki alattad születik, s boldog, aki alattad hal meg. Élj sokáig.

A hét vén rhabonbán elvonult, jött utánuk hat vezér: a hetedik, a legifjabb, nem volt ott. Senki sem tudta, hová lett.

Pedig neki kellett volna elmondani e szavakat, miket az utána legifjabb vezér monda el:

– Üdv neked, oh, Dalma, ki népek urává tetted nemzetünket, légy erős, légy hatalmas, három tenger legyen országod határa, s az egész ég legyen boltozatja. Élj dicsően és sokáig.

A nép azt hívé, Dalma örömkönnyeket sír: az volt akkor is eszében, hogy e szókat Elemér szájából kellett volna hallania.

A vezérek után jött hét ogur nő, tisztes, komoly arcú hölgyek.

– Üdv neked, oh, Dalma – szólt az első –, ki határainkat megvédted vad ellenségtől, s boldogságot és jóllétet árasztál tűzhelyeink körül. Légy oly boldog egykor, mint mi mindnyájan vagyunk. Láss örülő családot magad körül, délceg fiakat, szelíd leányokat, kikben tenmagad légy megdicsőülve. Élj sokáig.

Dalma keserűen tekinte a szónoknőre, ki oly szomorú gúnyt monda reá áldásképpen.

Hét fiatal szűz jött ekkor elő, vadrózsával s liliommal koszorúzva. Pirulva, pihegő kebellel járult elé a kiválasztott hajadon, nem mert reá feltekinteni, midőn rebegő hangon szólt:

– Légy áldva, oh, Dalma, ki bennünket hazát szeretni tanítál, szerelmedért jutalmazzon szerelemmel a sors, mindenkitől légy szeretve, s legjobban szeretve egytől.

Dalma kezeibe rejté arcát.

Végre hét kisded jött elő. Kis vezérök bátran állt a khagán elé, s elmondá rövid üdvözletét:

– Üdv neked, Dalma! – S magától utána tevé: – Ha megnövünk, mink is veled megyünk a harcba!

Dalma sóhajtva tekinte szét. Mindenütt örvendő arcok vették körül. A nép boldog volt, és derült, a fák fel voltak koszorúzva, az erdőben elszórt sírok beültetve lobogó kopjákkal, csak az ő lelke volt sötét. Az áldás nem fogott rajta.

Majd jöttek a „hegedősök” húros hangszereiken nemzeti dalokat verve; megszólalt a koboz és tilinkó, s míg az ifjú szittya leányok hőskölteményeket daloltak, körbeállt a fiatalság, s eljárta a „dalitáncot”. Az ifjak kezeikkel a csatát utánozva táncoltak, közbe a hölgyek szelíd éneklése zengett.

E pillanatában a közörömnek egyszerre szomorú kürthang rivallt meg a háttérben, s míg a mulatozók botránkozva tekintének az ünnepélyt zavaró gyászhangra, Dalma mellett egy baljóslatú hang szólalt meg:

– Ez a zomotor hangja.

A khagán megdöbbenve tekinte oda. Kubláj állt mellette, trónjára könyökölve.

A gyászhangok mindig közelebb érkeztek, s nemsokára lehete látni a szekeret, melyen fehér lepellel leterítve, s zöld gallyakkal körültűzve állt a gyászravatal, mellette földig lefátyolozott nő haladt.

A kikiáltó kürtjébe fújt, és szólt:

– Dicső khagán és egybegyűlt férfiak! Ez előttetek álló gyásznő nevében tudtotokra adom, hogy e nő „tetemre hív” benneteket általam, melynek engedelmeskedni tartoztok haladéktalanul, és ha az első vezér, vagy maga a khagán volna is, akit e nő hívni fog, az tartozik kezét a meggyilkolt sebére téve leesküdni a vádat magáról. Szent a törvény, és áll mindnyájunk felett!

A férfiak néma főhajtással fogadák a kikiáltó szavát, maga Dalma is leszállt trónjából, inte a gyásznőnek, hogy hívja fel mindazokat, kikre gyanúja van.

Halila csendesen körültekinte sűrű fátyola alól; s amint a férfiak egyenként végig lépdeltek előtte, kérdezve: „van-e rám gyanúd?”, némán inte nekik, hogy menjenek tovább. Egyet sem hívott a hullához.

– Kire gyanakszol tehát, jó asszony? – kérdé Dalma, miután az mindegyiket elutasítá.

Halila ekkor megpillantá Kublájt a trón mellett, s rámutatott egyenesen.

– Őreá! – kiálta Dalma megdöbbenve. – Ő Disabul követe.

– Tudom – felelt Halila kikelt hangon, s újra inte Kubláj felé.

Ez düh- és félelemtől reszketve húzódék hátra.

– Ez asszony őrjöng! – hebegé. – Én nem tartozom törvényeitek alá.

– Törvényeink nem ismernek különbséget – szólt Dalma. – Ha e nő gyanúja alaptalan, s te ártatlannak érzed magadat, nincs miért rettegned; de ha bűnös vagy, itt vétettél, itt lakolsz meg.

– De e nő engem félreismer.

– Ismerlek jól – szólt közbe Halila. – Magad megvallád, hogy te ölted meg férjemet; jer, tedd sebére kezedet, hadd szóljon a seb.

Kubláj húzódozva lépett oda, s fogcsikorgatva súgá Halilának:

– Elárulál, de el fogsz veszni te is. Gondolj Astarothra.

– Mért nincs tíz életed, hogy férjemért áldozhatnám valamennyit.

– Legyen tehát – szólt Kubláj, s kezét vakmerően a holt sebére tevé.

Mindenki elszörnyedve szökött vissza. A vér egyszerre elkezde felszökellni a sebből, s elborítá a szemfedőt.

– Gyilkos! – kiáltának az emberek, visszaborzadó dühvel.

– Te vagy e férfi gyilkosa? – szólt Dalma szigorú hangon. – Igen, én! – kiálta egyszerre vakmerően Kubláj, s lásd meg, ki volt az, akit megöltem?

S ezzel felrántá a szemfedőt, mely alatt Elemér holtteste feküdt, hidegen, sápadtan…

Dalma, mint kit a villám ütött meg, rogyott össze a holttetemre, szívszaggató hangon kiáltva:

– Elemér! Kedvesem.

– Hah! Fájdalmad elárult! – harsogá Kubláj diadalmában. – Te nő vagy, és e férfi szerelmesed. Trónod enyim.

– Tiéd a vérpad! – szólt Dalma fölegyenesedve fájdalmas dühében. – Nincs hatalom, mely megmentsen bosszúmtól. – Így! Így! – biztatá Halila, megfogva Dalma kezét. Ne hagyd őt kezeid súlyát kikerülni. Törd össze, semmisítsd meg. Ölje meg a bakó, temessék el a hollók, sirassa meg a vihar, átkozzam meg én!

– Te nem parancsolsz e földön többé! – kiálta Kubláj. Én ország-világ előtt vádollak, hogy nem vagy férfi, hanem leány, s országod emiatt Disabul országa lett, néped az ő alattvalója, te magad az ő rabszolgája. Tedd le fejedelmi pálcád.

– Fejedelmi pálcám e kard! – szólt Dalma, fölemelve azon kardot, melyet az imént kovácsolt, s miként egykor őse, Bertezena, éppen úgy vágta ketté Kublájt, hogy két része jobbra-balra hullott.

– És most – kardom mutassa meg: férfi voltam-e, vagy asszony!

Nehány hó múlva megkezdé Disabul tatár szövetségesével a harcot a varchoniták ellen. Dalma keresni látszott a halált, egyetlen jóltevőjét még e földön. Nem is sokáig váratott az magára, egy dicsőséges viadalban a sereg élén csatázva elhullott. Holtteste úgy elveszett, hogy senki sem talált rá többé.

Dalma halála után a varchoniták felkerekedtek egész nemzetestül, s elmentek jobb hazát keresni. Inkább elhagyták ősi országukat, mintsem rabszolgák maradtak volna benne.