|
„Mennyi bombaszt!” – fogja mondani a századvégi
olvasó, ha a kuriozitása rávitte, hogy ezt az elbeszélést átlapozza.
És igaza lesz. Biz ez már mind bombaszt mai napság.
De hát ennek az elbeszélésnek is ecetágya van. Nem regénynek készült ez, hanem
drámának.
1853-at írtunk. A Bach-korszak virágévadját. A földön
feküdt minden. A magyar kezdte megszokni a kényuralmat, a rabrendet, az idegen
szót, az új intézményt. Nem volt már semmi reagálás – (a szabad, a nemzeti
irányban), csak még egynéhány exaltált poéta keblében.
No, azokról meg gondoskodva lett a cenzúra intézménye
által.
A nyelvünket nem értette senki az államalkotó elemekből:
elkezdve a helytartón, folytatva a megyefőnökön, a
rendőrfőnökön, a biztoson, a végrehajtón keresztül, egész le a
Schulrath-ig. Csak a cenzor kötelessége volt érteni az átkozott finnugor
idiómát.
Amiket most Te, boldog idők szülte olvasóm, furcsa
bombasztoknak fogadsz, abban az időben egy refractárius magyar írónak
jajkiáltásai voltak az alvó nemzethez, áthelyezve a khokonorhegyi szakadékok
közé, szájába adva soha nem élt királyoknak és királyleányoknak; de megértve,
átgondolva egy élni akaró tetszhalott nemzettől.
Ez a mű, így regényalakban, csak jóval később,
egy enyhébb korszakban láthatott napvilágot: eredetiben ez drámának született.
S ide kell egy pár korrajzoló kontúrvonás.
Két cenzor volt ez években a magyar irodalom fölötti
bírói székbe ültetve.
Az egyik firtatta a könyvalakú termékeket és a
hírlapokat. (Könnyű volt neki: mindössze négy hírlap jelent meg Pesten.)
Ez egy maliciózus, rosszindulatú, hóhérnak született pribék volt. A nevére nem
emlékezem. Akit meggyűlölök, azt el szoktam felejteni.
A másik egy becsületes, jóakaratú, élni és élni hagyni
szerető teremtés volt: ennek a nevét megtartottam, Csehallnak hítták. Erre
volt bízva a színművek és színielőadások ellenőrzése.
Én tehát, aki már akkor is ravasz, furfangos politikus
voltam, előre tudva, hogy ilyen hazafiúi frázisoktól duzzadó regényfélét
a nyomdafesték reprodukálni nem fog a Nr. 1 cenzor szigorúsága miatt, azt
fundáltam ki, hogy ugyanezt, mint színművet fogom a letargiás
közönséggel inhaláltatni Csehall úr kegyes elnézése mellett.
A stratagéma teljesen sikerült.
Az én derék, becsületes Csehallom a következő
referádát nyújtá be a rendőrtanácsosnak a „Dalma” című drámámról:
„Dieses Spektakelstück ist ein Machwerk,
welches geeignet ist, durch exotische Decorationen und kuriose Costüme ein
zahlreiches Publikum ins Theater anzulocken.”
Az Isten áldja meg ezért a jó rekomendációért.
A „Dalma” előadása a nemzeti színházban meg lett
engedve. A hatás nem maradt el. Talán egyéb is közreműködött, mint az
exotische Dekorationen és a kuriose Costüme.
Fenn is tartotta magát egész addig, amíg a Bach-rendszer
fennállt. Akkor aztán félretettük, mint ahogy kitesszük a szobából a
vaskályhát, mikor a tavasz kinyílik. – Így lett később belőle regény.
– Veszett fejsze új nyélbe sütve.
|