1-500 | 501-1000 | 1001-1500 | 1501-1732
bold = Main text
Fezejet grey = Comment text
1 Elo | Előszó~Az ember jót, rosszat elfelejt.~
2 Elo | rosszat elfelejt.~A természet, az isten ujja minden emberéletet
3 Elo | sem jutott eszébe tanulni. Az ember meghal, sírján összenő
4 Elo | néma, nem mondja senkinek. Az emberek elfeledték, nem
5 Elo | végigtanulna – bölcs lenne az ember.~Néha a természet,
6 Elo | ember.~Néha a természet, az isten irtó keze egész népeknek
7 Elo | minden betű egy-egy sírhalom. Az ember sír a csapások alatt,
8 Elo | végigolvastánál: „Ez velem, ez az enyéimmel történt! Én ott
9 Elo | láttam ezt.” – Annál jobb. Az élő emlékezet fog tenni
10 Elo | szavaink igazsága felől, s az előidézett megdöbbenés,
11 Elo | végigtekintünk, a fejfákon az év száma van legsűrűbben.
12 Elo | legsűrűbben. Azóta messze haladt az a távol ködeibe, honnét
13 Elo | természetkihágás szimbólumai, mikből az úgy hítt „köznép” ösztönszerű
14 Elo | üstökös csillagok járnak át az égen, mintha egyenes égő
15 Elo | ebek mély gödröket kaparnak az udvaron, s naplemente után
16 Elo | utat tör magának, merre az ámítók pokolfáklyája vezeti.~*~
17 Elo | előjelenségek közt kezdődött az 1831-dik év tavasza.~Mindenfelől
18 Elo | keresztet. Hegyek szakadtak alá az alattok századok óta fekvő
19 Elo | városokban őrült féleszűek jártak az utcákon, vadjóslatokat kiabálva
20 Elo | vége derült volt. Januárban az ibolya nyílt, a hó elolvadt,
21 Elo | szokott tavasz elején lenni; az a friss, zsenge zöldszín,
22 Elo | friss, zsenge zöldszín, azok az egynapos életű virágok,
23 Elo | tarka bogarak számtalanjai, az a hízelgő melegű ég fehér
24 Elo | hónapok múlva lett volna itt az ideje.~De a vándormadarak
25 Elo | titkos ösztön sugallta volna az embereknek is, hogy e kora
26 Elo | sújtó aggodalomra, mely az arcokról leolvasható volt.
27 Elo | felleg alakjában terülve szét az égen. Estefelé minden madár
28 Elo | vesztegetve a folyamok vize, az emberi forró vér, beteg
29 Elo | volt maga a levegő is, s az ég elveszté kék zománcát,
30 Elo | víz nem hullott belőle, és az álló tavak fenékig kiszikkadtak.~
31 I | annak, aki meg nem halt! –~Az isten keze nehezül…~Halál! –
32 I | aluvónak, hogy készüljön az örökkévaló álomra?…~Mi kínozza
33 I | bejár, a házat kerülgeti s az ablakokon beleskelődik? –
34 I | öntudatlan állat-lelkét? Reggelre az udvaron mély gödröt miért
35 I | szüksége?~Midőn éjjelenként az alvószobában az asztalok,
36 I | éjjelenként az alvószobában az asztalok, ágyak, bútorok
37 I | koporsó?~Él-e minden tárgy, mi az embert körülveszi, s míg
38 I | emberi lélek?~Vagy tán van az emberben is egy alvó ösztön,
39 I | életéről nem eszmél, megérzi az idegen halált?~*~Ki Hétfalu
40 I | bennök senki sem lakik.~Az első kívül van a falun,
41 I | mutatja, hogy egykor leégett az, s most fehér aszú fűszálak
42 I | kőkerítés falazá el egykor az utcától. Most ennek csak
43 I | palánkjai állanak fenn, miken az elvadult jázminsövény túlnőtt,
44 I | jázminsövény túlnőtt, kihullatva az útra mérges, piros cseresznyéit.~
45 I | hogy nyomaik se maradjanak, az egész falat bemeszelték;
46 I | kicsiny ablakában megvakult az ónszegélyes üveg, fonott
47 I | rendült meg. Némelyek szerint az volt tébolyodásának oka,
48 I | szokott lenni.~Ha ilyenkor az utcákon végigment, a kutyák
49 I | a kutyák összevonítottak az egész faluban, mint szokták,
50 I | rá eset, hogy beteljesült az.~A hajadonokon megismeré,
51 I | gyakran úgy esett, hogy az egészen más volt, mint akinek
52 I | mindjárt megszabadult volna az élet kínjaitól, de senki
53 I | felhőszakadás támadt, hogy az utcáról a víz a házakba
54 I | házakba befolyt.~Másnap az asszonynak semmi baja sem
55 I | támaszkodva, mint egyébkor.~Midőn az 1831-dik év tavasza elmúlt,
56 I | nagyszerű csapásról, mely az emberiséget meglátogatandó
57 I | faluba megszelídülve, mint az ebek, s agyon hagyták magukat
58 I | jövendőt minden, minden. Az állatok siettek egymással
59 I | megérlelni gyümölcseiket. Az egész természet nem tudta,
60 I | mit tegyen, legkevésbé az ember.~Ez időben, midőn
61 I | tettek ekkor a bölcsek, az írástudók, kik jól tudták
62 II | Látta-e mosolyogni valaki az élő halált? Azon arc, mely
63 II | tudja vele osztani, mely az emberek lakaitól messze
64 II | elcsenevészett ákászfák.~Még az élőfa sem szereti közellétét.~
65 II | meg. Egy-egy fekete holló az, mely a háztetőre szállott.
66 II | meg benne gazdájukat. Ezek az ő madarai.~Késő este volt,
67 II | kilenc, tíz óra felé lehetett az idő, s mégis szokatlanul
68 II | szokatlanul világos vala az ég. Mindenünnét visszaverődő
69 II | visszaverődő visszfény kínzá az ember szemeit; nem látszott
70 II | látszott felhő, sem csillag az égen, hanem valami tartós,
71 II | homályos sárgaság fogta be az egészet, mint egy világító
72 II | egy világító köd, mintha az éjszaka rendes, szürke öltönye
73 II | tikkadtan sietnek falvaik felé. Az estharang szava hallik mindenfelől,
74 II | minden közlekedés megszűnt; az országút kétfelől szélesen
75 II | szélesen begyöpösödött, az emberek kendőt tartanak
76 II | s benn a láncos eb ordít az idegen szagra.~– Ki az? –
77 II | ordít az idegen szagra.~– Ki az? – kérdi belülről egy éktelenül
78 II | szaglászva dugta ki orrát az ajtó és az eresz között,
79 II | dugta ki orrát az ajtó és az eresz között, melyen egyszer-másszor
80 II | ne kiabálj! – válaszol az egyik jövevény, nyugtalanul
81 II | nyugtalanul öklözve befelé az aj tót. – Nem szükség kicsuknod,
82 II | más, mint édes körösztapád az ördög, meg magam, la.~Ez
83 II | komondor, s amint kinyílt az ajtó, vígan kiszökött, s
84 II | Mekipiros! Még lecsókolja az orrom.~A megszólított sajátságos
85 II | idétlen szöszös barkó.~Ez az emberi állat női ruhát viselt –
86 II | így tett csúffá, vagy nem az, s ő akarja csúffá tenni
87 II | konyhaajtóig kísérte a betérőket, az utóbb menőnek sarkába szaglálva,
88 II | vigyorogva kapaszkodott az örvébe; orra alatt vérrel
89 II | észrevetetni.~– Itthon a gazda meg az asszony, Mekipiros? – kérdé
90 II | asszony, Mekipiros? – kérdé az elsőbbik jövevény.~– A gazda
91 II | jövevény azalatt künn maradt az udvaron.~Az egyik talpig
92 II | künn maradt az udvaron.~Az egyik talpig zsíros bőrbe
93 II | egykedvűség volt festve. Az egész arcon feltűnő volt
94 II | egész arcon feltűnő volt az a hallgatózó, kémkedő természet,
95 II | kiejtett szóra fülel, mint az a kígyó, mely ha megfogatik,
96 II | Szép zöld pázsit teríté be az egész udvart, a falak mellett
97 II | egyszersmind Mekipiros lódult ki az ajtón, nagy, bozontos fejével
98 II | Semmivel sem különbözött az más ember tűzhelyétől; az
99 II | az más ember tűzhelyétől; az edények ragyogtak a tisztaságtól,
100 II | eseményekre emlékezteté.~Az a bárd, mely a tűzhely előtt
101 II | le… Talán éppen e bárd…~Az a kötél, mely a vederre
102 II | mely a vederre van kötve… az a görbe vas, mely a tűzben
103 II | tűzben izzóvá vörösült… az a nehéz lánc, mely a kéményből
104 II | e gondolatra jőni, hogy az állatvér is lehet, a leghitványabb
105 II | hizlalt állat vére, mit az ember megöl, hogy megegye…~
106 II | kiálta erős, dörgő hangon az érkezteknek. – Megéheztetek,
107 II | Megéheztetek, ugye. Mindjárt. Ott az asztal. – S tovább főzött,
108 II | ifjú öntudatlanul leült az asztal mellé, a másik odament
109 II | mellé, s elkezde suttogni az asszonnyal, mialatt sűrűen
110 II | mialatt sűrűen mutogattak az asztal mellett ülőre.~A
111 II | suttogását nem lehete hallani, de az asszonynak csaknem minden
112 II | húst tett a jövevények elé. Az egyik szomorúan, nyámmogva
113 II | elkapá.~– Nem beszélhetni az öreggel? – kérdé a nőtől.~–
114 II | Hagyjátok most abba, az öreget megint az ördögök
115 II | most abba, az öreget megint az ördögök gyötrik, nem halljátok,
116 II | zúgó hangon zendültek át az ének szavai töredelmes,
117 II | hallaték ugyanazon ének, de nem az elébbi harangzúgású férfihangon;
118 II | bűbájosan, csengve, mint az üvegharmonika hangja:~De
119 II | Sőt tetőled~Bűnbocsánatot az nyér.~Angyalok nem énekelhetnek
120 II | szívelhettem semmit, ami szent.~– Az öreg, úgy látszik, hogy
121 II | nevetni talált, kidobta az ajtón, mint egy kölyökkutyát;
122 II | prédikál, s ököllel hirdeti az isten igéit.~– Talán már
123 II | monstrum elkezdte mondani az imádságot. Az ember azt
124 II | elkezdte mondani az imádságot. Az ember azt várta volna, hogy
125 II | homlokon ütötte tenyérrel az imádkozót. – Hát a „kedves
126 II | reszkető ingása kit jelent?…~Az üstből kifutó forró víz
127 II | halál! – Irtózatos halál!~Az utolsó hangok már a messze
128 II | alak látszott térdre nyomva az ijedelemtől. A két hóhérlegény
129 II | kevély nő megvetően fordult az egyik legényhez, s büszkén
130 II | Mit félsz tőle? Hisz anyám az, a félbolond.~ ~Éjente
131 II | hóhérlegények. Maga a bakó az udvarra nyíló szobában.
132 II | szobában. Mekipiros pedig kinn az akolban a láncos kutya mellett.~
133 II | szél, falevél sem mozdult, az alvó sóhajtását meg lehete
134 II | csodálatos félelemmel tölti el az álmatlanul virrasztót. Majd
135 II | virrasztót. Majd mintha az ágy alatt elrejtett ember
136 II | kilincset fordítná valaki – vagy az ajtót zörrenti meg a szél,
137 II | kívülről – kopognak, suttognak az ember körül – éjjeli bogarak
138 II | valaki a sötétben; – künn az utcán az emberek futnak,
139 II | sötétben; – künn az utcán az emberek futnak, halkan dörmögve
140 II | ütnek; nem tudni, hányra. Az idő irtózatos hosszú, az
141 II | Az idő irtózatos hosszú, az éjszaka mélységes fekete.~
142 II | Szemeik hunyva vannak. Nem, az egyik nem alszik. Amint
143 II | s füttyent a kutyának, az előjön; hallani, amint láncos
144 II | szemeit, és utánanézett.~Amint az utósó nesz elhallgatott,
145 II | kartalan, háromlábú szék, az ablakban nehány elviselt
146 II | ablakban nehány elviselt könyv, az ágy felett nehéz, rezes
147 II | A halavány fényű lámpa az asztalra volt téve. Mellette
148 II | csaknem ezüstszőke, mint az árvalányhaj, mint a holdvilágsugár –
149 II | öröm, nem is jókedv volna az, mi benne festve van, hanem
150 II | ismerni még nem eléggé tiszta az emberi szív. Tán a buzgó
151 II | védszentjéhez felzokog, s az egy mámoros ihlettség percében
152 II | mintha mondaná „Győztél az égen!”.~A vénember ott fekszik
153 II | föld, hová arcát lefekteté.~Az árvalyányhajú gyermek pedig
154 II | áhítattal tekint fel, midőn az isten neve fordul elő.~–
155 II | imádkozzál, én angyalom! Az isten meghallgatja a te
156 II | mint nézték, hogy nem jön-e az a fehér zászló! Óh, mint
157 II | pillanatig ne, … hiszen az élet olyan szép. És énnekem
158 II | mennydörgő szavával: „Ki merte az én műveimet elrontani? Ki
159 II | volt, hátha vére felkiált az égre, hátha tévedt a bíró…
160 II | Hatalmas mennybéli atyám!…~Az ősz óriás iszonyú kínlódással
161 II | Vihardúlta, kemény arc volt az, megbarnítva sok év napjától,
162 II | fojtottan beszélt, mintha az iszonyú szavak alatt kiszakadna
163 II | aludt a szobában, s a kés az ő véres ágyába volt elrejtve. –
164 II | hogy ártatlan, hiába hítta az istent tanúbizonyságul –
165 II | fekete gyászruhában. Egyik az édesanyja volt, a másik
166 II | gyászruhát, hiszen csak ők az árvák, ők vesztettek mindent!
167 II | apagyilkolásért elítéltek; annak az apját is én gyilkoltam meg,
168 II | Eredj alunni, édes jó apám. Az isten jó, az isten nem haragszik
169 II | édes jó apám. Az isten jó, az isten nem haragszik senkire.
170 II | vagy rossz ember, mert ha az volnál, engemet nem szeretnél.
171 II | két kisgyermek a faluból az erdőbe ment virágot keresni,
172 II | ment virágot keresni, ott az égiháború utolérte őket,
173 II | agyonütötte. Pedig a villám az isten fegyvere, s ezek is
174 II | Eredj alunni, jó apám! Az isten mindenütt közel van,
175 II | sötétben járok; látom, ha az égbe nézek, látom, ha szemeimet
176 II | holdvilág sápadtan sütött át az ablakon, s arcát még fehérebbé,
177 II | kedves ajkaira.~Így szállt rá az álom hófehér holdsugár képében.
178 II | imádkozó ajkkal aludt el; az őriző angyal hófehér ágya
179 II | bámulta e jelenetet a padláson az ifjú. S midőn fölállt, sokáig
180 II | álmait.~Nagyot fohászkodék. Az éj csendében úgy tetszett,
181 II | egymással. – A hóhérnő volt az, és szeretője.~Undorodva
182 II | Undorodva fordult el onnan az ifjú. Azonban úgy tetszék
183 II | s lángra lobban. Maguk az okosabbak, kik valamit tanultak,
184 II | kutaikra, szérűikre, mert az urak meg akarják őket mérgezni.
185 II | kérdezték, miért, elmondám, hogy az ország úgy körül van véve
186 II | ellenséggel, mint egy kert, s most az urak döghalált akarnak csinálni
187 II | döghalált akarnak csinálni az országban, hogy be ne merjen
188 II | mert régóta hallá, hogy az urak várják a döghalált,
189 II | döghalált, s miután ez volt az első magyarázat, mit egy
190 II | Gyanúja megvolt. S midőn az urak azt az okosat találták
191 II | megvolt. S midőn az urak azt az okosat találták ki, hogy
192 II | próféciát, s várja, hogy az urak hogy fogják megmérgezni
193 II | Szeretőjénél kapta, s rálőtt, az ember elesett, de nem halt
194 II | fogják kereshetni, csak az akasztófa alatt nem. S ha
195 II | út, melyre rá ne lépjen az ember, hogy azt kikerülje.
196 II | kikerülje. Különben is, olyankor az ember nem bír az eszével,
197 II | olyankor az ember nem bír az eszével, hagy magával tenni
198 II | esetek fognak szétfutni az országban. A nép őrült dühbe
199 II | jőni ezek hallatára, míg az urak eliszonyodva, a sejthetlen
200 II | Iván, hadd öleljelek meg…~Az ifjú minden ízében reszketve
201 II | szabadságérzet elfeledteti vele az élet ösztönét, nincs félelme
202 II | volt onnan véve, s alant az udvaron a nagy, lompos kutya
203 II | s a holdvilágra morgott.~Az ifjú kezében egy jó éles
204 II | ki a padlás szűk ablakán az ifjú, szájába fogva kését.
205 II | ott óvatosan végigmászott az eperfáig, megfogta annak
206 II | tennie, s eközben túlszámítá az ág erejét, melyen állt;
207 II | nagyot reccsenve tört le az alatta, s ő félesésben,
208 II | üvöltve rohant neki, s míg az magát a kerítésen túlvetni
209 II | dühösen rángatta lefelé.~– Ki az? – dörgött közbe egy felriadó
210 II | hang. A hóhér felébredt az ablaka előtti zajra, s kinézett
211 II | előtti zajra, s kinézett az udvarra. Egy embert látott
212 II | gyilkolni akarsz, apám!?~Az ember keze aláhanyatlott.
213 III | gazdag árnyékot vetettek az alattok elhelyezett márványpadra,
214 III | Hétfalusy Benő leányának, az egykor oly kevély Leonórának
215 III | szemeit, mint egy őrült.~Az orvosok azt mondták, hogy
216 III | csapkodta a jéggel elegy záport az ablakokhoz.~A gyermek sírt,
217 III | A gyermek sírt, nyögött az ágyban, künn ugattak a kutyák,
218 III | kutyák, fütyült a szél, az elszabadult kútostor nyikorogva
219 III | nyikorogva himbálta magát az ágason, mintha kísértet
220 III | odakint! – Nem tud bejönni az ajtón! – Fázik, fél a sötétben. –
221 III | én hallom, hogy ott van, az ajtót kaparja, a kilincset
222 III | megölték a rossz emberek, mikor az erdőn járt virágot szedni.
223 III | homloka… Ah…~A szögletben az apa térden állva imádkozott.
224 III | térden állva imádkozott. Az anya könnyes szemekkel takargatá
225 III | takargatá a beteg fiút, s az ősz öregapa mereven bámult
226 III | zivatar.~– Jaj – zörgetnek az ajtón. Engemet keresnek.
227 III | nem vagyok itt. Zárják be az ajtót! Apám, apám, ne hagyj!~
228 III | elkárhozott lelket, ilyen lehetne az.~– Isten, könyörülj rajta,
229 III | vedd őt magadhoz – hörgé az asztalra roskadva arcával
230 III | asztalra roskadva arcával az öregapa. Nem nézhette a
231 III | leányom, fiam, jertek! – nyögé az öreg Benjámin, és letérdelt. –
232 III | büntetése megért, ránk szálljon az, ne e gyermekre.~S a három
233 III | a három szülő letérdelt az ágy mellé, egymás kezébe
234 III | tette kezét, és sírt, és az istent hítta, és gyógyulást
235 III | erőszakos ökölütés hallék, az ebek vonítva futottak végig
236 III | ebek vonítva futottak végig az udvaron, s éles sivöltő
237 III | e szó: „Halál! halál!”.~Az imádkozó öreg fölugrott
238 III | térdéről, dühösen, mint kin az őrültség üti ki magát, átkozódva
239 III | fegyverét a falról, s kirohant az udvarra, és kereste, hogy
240 III | agyon, ki kiáltott.~Tán ha az égből jött volna e kiáltás,
241 III | égből jött volna e kiáltás, az égbe lőtt volna! Ah! Az
242 III | az égbe lőtt volna! Ah! Az életért imádkozónak ámenére
243 III | rácskerítés előtt, szemeivel az ablakokra nézett, fehér
244 III | halálnak sem kellek már; az is jobb szereti a szépet,
245 III | nőket, mint a te leányod, az erős, derék férfiakat, mint
246 III | gyermekeket, minő unokád, s az olyan kövér, érett gabonát,
247 III | meghíztál tőle! De panaszos volt az árva könnyel áztatott kenyér,
248 III | ment. Hétfalusy Benjámin az udvaron ájultan feküdt,
249 III | Magdolna viskójához sietett.~Ez az úri asszonyság mívelt külseje
250 III | Magdolna sokáig hagyta őt az udvaron várakozni, míg az
251 III | az udvaron várakozni, míg az ajtót kinyitá neki. Azt
252 III | imádkozott, s behúzta maguk után az ajtót.~Az úri asszonyság
253 III | behúzta maguk után az ajtót.~Az úri asszonyság leült egy
254 III | kuporodott, és gombát tisztított az ölében.~– Magdolna asszony,
255 III | év előtt még angyal volt az égben, egy négyesztendős
256 III | véteknek még nincs neve az emberek előtt.~– Van: átkozott
257 III | haza, nagyságos asszony, az isten kegyelmét nem adják
258 III | arca van olyankor.~– Tudom. Az utcára kihallik nyögése.
259 III | Szólj; hol, mint eshetett az?~– Künn játszott a két gyermek
260 III | magát fojtani. Félt attól az arctól, mely a víz színéről
261 III | Azután hirtelen felölelte az élettelen testet, s képtelen
262 III | futott, míg aléltan lerogyott az erdőben, hol makkoló kanászok
263 III | kiálta kétségbeestében az anya.~– Ha nem kívánnád
264 III | de a gyermeket meg fogja az emészteni. Óh, a lélek férgeit
265 IV | Isten látogatásai~Sötét volt az egész vidék, fele múlt el
266 IV | egész vidék, fele múlt el az éjnek, az élet nem volt
267 IV | fele múlt el az éjnek, az élet nem volt sehol.~De
268 IV | e sötétségben nem lakott az álom. Isten rettenetes szava
269 IV | rettenetes szava elűzte azt az emberek szeméről, úgy mennydörgött
270 IV | szeméről, úgy mennydörgött az ég, mintha szét akarta volna
271 IV | szembehunyva fekszik takarója alatt az álmából fölriadó, s bűnei
272 IV | nyíló szobában egyedül volt az anya és beteg gyermeke.~
273 IV | változtak minden percben.~És az anya minden szavát értette
274 IV | Amazt tán bevégzi a sír, ezt az sem; innen is, túl is rajta
275 IV | innen is, túl is rajta átok az emlékezet.~Megbünteti az
276 IV | az emlékezet.~Megbünteti az isten az apák bűneit a fiakban
277 IV | emlékezet.~Megbünteti az isten az apák bűneit a fiakban és
278 IV | apák bűneit a fiakban és az unokákban negyedíziglen.
279 IV | gyermek homlokáról gyöngyözött az izzadság; olyan már három
280 IV | Mint valami a halál után.~Az orvosok azt mondák: lehet,
281 IV | élve akarja őt hagyni, hogy az élő kárhozat arcával rettentő
282 IV | váltságul ennyi szenvedést az apa, az anya, az öregapa
283 IV | ennyi szenvedést az apa, az anya, az öregapa összes
284 IV | szenvedést az apa, az anya, az öregapa összes bűneiért?
285 IV | Hallgatva ül ágya fejénél az édesanya…~Nem, ő nem teheti
286 IV | virág gyökerei félig még az ő szíve földébe vannak nőve.
287 IV | már a föld alatt volna. De az életet nem adja ember, a
288 IV | napok utósója eljön.~Pedig az csak nehány szóba kerülne.~
289 IV | kilátszik. – Szegény kis Emma!~Az asszony reszketve állt föl
290 IV | találjon, állt fel székéről, az éjjeli lámpát az asztalon
291 IV | székéről, az éjjeli lámpát az asztalon nem bírta elfúni;
292 IV | oltá el.~Azután a sötétben az ablakhoz ment, megnézni:
293 IV | magát?~Visszament lassan az ágyhoz. A gyermek rémségesen
294 IV | homloka… Szegény kis Emma!~Az asszony odahajolt ágya fölé.
295 IV | néha a villámfény átlobbant az ablakon. …Elhatározta-e
296 IV | ordíta kétségbeesetten az anya, mintegy föleszmélve
297 IV | felett csüggött alá.~Megkapta az aranyzsineget, a csengettyű
298 IV | csattanásra összefutott az egész cselédség.~Rémült,
299 IV | szobában két halott feküdt, az anya és gyermeke.~Holt,
300 IV | szét a házban.~Jött futva az apa és nagyapa.~Vijjongva,
301 IV | látott vad, rohant halottaira az édesapa, a gyermektől az
302 IV | az édesapa, a gyermektől az anyához és ismét vissza,
303 IV | szorongatá, és üvöltött, mint kit az isten irgalma elhagyott.~
304 IV | fájdalmas jajszót, mely az egekbe hasson. És néma volt
305 V | a halottakat öltöztetni. Az öreg úr akará, hogy a temetés
306 V | a temetés pompás legyen.~Az udvart tisztára seperték.
307 V | minden családnak kijut.~Az utcaajtó ilyenkor nyitva
308 V | elnyomni a halottszagot. Az emberek kendőt tartanak
309 V | Egy rongyos ember jött be az ajtón. Sáros volt, és egészen
310 V | egészen át meg átázott; az éjt, azt a fergetegest,
311 V | kékek és csüggedtek.~Bejött az udvarba tétovázva, mintha
312 V | csodálkozva kiálta:~– Maga az, Imre úrfi? Istenem, istenem! –
313 V | sem ismert rám – zokogá az ifjú, kinek bal keze erősen
314 V | Csak ma ne, akármikor az esztendőben; szomorú tanya
315 V | siratni.”~– Harmadszor szököm az ezredemtől.~– Boldogtalan!
316 V | utoljára.~– Nem beszél azzal az istenen kívül senki.~– Nem
317 V | nem hogy futna előle; de az úrfit meglátják itt, felismerik,
318 V | Fölakasztanak? Ne félj. Töltve van az a pisztoly, mellyel kapitányomat
319 V | sírás hallik, ott van ő. Az ifjú ment, s hol a sírást
320 V | hajú ember összeroskadva az isten keze alatt, nyögve,
321 V | indul, és nem panaszkodik.~Az ifjú tántorogva, fájdalomtól
322 V | nesztelenül melléje térdelt.~Az öreg ránézett merően, sokáig
323 V | szólt, s érzékenyülten nyúlt az ősz ember keze után, hogy
324 V | megcsókolja.~Iszonyodva kapta az vissza kezét. Látszék arcán
325 V | legszentebb fájdalmában az ördög nyúlt volna kezéhez.~–
326 V | egyedül vagy a világban.~Az öreg némán mutatta, hogy
327 V | semmit, oly rövid időre, mint az én életem, nem kell útravaló.
328 V | ne taszíts el magadtól.~Az öreg lassan felemelkedett,
329 V | szavad sincs számomra. Legyen az jó vagy rossz szó, áldás
330 V | térden csúszott lábaihoz az öregnek, ki reszketve támaszkodott
331 V | szemei forogtak. Megragadta az aranyzott nehéz feszületet,
332 V | fájdalmas jelenet alatt megnyílt az ajtó, lábhoz ütött puskák
333 V | megfogta gallérját. Mit bánta az, hogy két halott volt mellette,
334 V | kétségbeesetten kezde föleszmélni az ifjú. Fölébredt benne az
335 V | az ifjú. Fölébredt benne az önfenntartás ösztöne. Egy
336 V | ordíta kétségbeesetten, s az őrültség vas erejével taszítá
337 V | csatahangján, s mellén széttépve az öltönyt, egyik kezébe kést,
338 V | kezére, lábára, és elvitték.~Az öreg ember hidegen nézett
339 VI | de volt is láttatja. Kik az ő keze alól kikerültek,
340 VI | Annyira ki voltak készítve.~Az iskolaház éppen az ő házával
341 VI | készítve.~Az iskolaház éppen az ő házával nézett farkasszemet.
342 VI | hol a falról a vakolatot az irodalom népe porzónak apránként
343 VI | nevekkel és emblémákkal. Az ablakok jobbára kitördelve,
344 VI | beragasztva írott papirossal, az egész házban por és összegyűlt
345 VI | tisztes Kordé Mihály uram az ő díszes lakásába a kocsmából,
346 VI | kántor életpárja, előtte az utcaajtót jó korán kinyissa.~
347 VI | a kántor háza körül, de az utcaajtó még mindig ott
348 VI | a gyerekek begyülekeztek az iskolába, s elkezdtek iszonyatos
349 VI | helyezvén magát afelől, hogy az iskolaház még mindig nem
350 VI | képe volt lekarmolva, kinek az orra beütve, mikor a mester
351 VI | uram beütötte a képes felét az ajtón, a kis zendülők rögtön
352 VI | becses kezeivel sorba vágta az egész klasszist.~Erre a
353 VI | commotióra egy kicsinyt kiment az álom a szemeiből, s mikor
354 VI | Azok aztán rontottak ki az ajtón, mint mikor a csürhét
355 VI | értett a veremfeltöréshez, az bizonyosan Kordé uramnál
356 VI | ült a vármegye tömlöcében, az is mind Kordé uramnál rakta
357 VI | legtöbbet ült a kalodában: az egytől egyig Kordé Mihály
358 VI | Kordé Mihály uramtól tanulta az életbölcsességet.~Ki is
359 VI | ekképpen a tudományt Hétfalunak az ő helységében.~A másik népnevelő,
360 VI | meg nem értette; féltudós, az emberi nem legveszedelmesebb
361 VI | mondom, hogy szokatlanul, az alatt azt értem, hogy szokása
362 VI | bíró uram talált egy árkot az országút mellett. Esküdött
363 VI | Esküdött mennyre-földre, hogy az paplanos ágy, aminthogy
364 VI | országban.~Előtte volt ugyan az országút, s a faluja csak
365 VI | de a bor rossz kompasz az ember fejében, hol ide,
366 VI | hol ide, hol amoda mutatja az északot.~Elhatározta tehát,
367 VI | fátum.~Végre is beletévedt az erdőbe, csörtetett keresztül-kasul
368 VI | sem embert, sem állatot.~Az udvarból egy nagy lompos,
369 VI | hozta a nagy ebet, hogy az leült mellé nagy meglepetésében,
370 VI | összeszorongatta, vele együtt az udvarra becammogott. Panaszkodott
371 VI | rávicsorította fehér fogait az idegenre, s morgott magában,
372 VI | szépségesen beballagtak az udvarba mindketten négykézláb.
373 VI | bitorolja ez idegen vadállat az ő ősi telkét.~Kordé uram
374 VI | hangon, hogy a kutya kiült az udvar közepére féltében,
375 VI | eltakarta a papiros.~Mi az ördög? – gondolá magában
376 VI | hasadékán. – Mit keres itt az én kollégám, a myops iskolamester?
377 VI | iskolamester? Ni, hogy húzza végig az orrát a papiroson…~Mit olvas?
378 VI | tudósítom kegyelmedet, hogy az ellenséges seregek már az
379 VI | az ellenséges seregek már az ország határain vannak.
380 VI | határain vannak. Mi célja van az ellenségnek, azt nagyon
381 VI | valót, ott rohadt a deszka az udvara végében, s mikor
382 VI | koporsóra valót lopott belőle az apjának, kiköttette mind
383 VI | kiköttette mind a kettőt az égő napra, s iglicetüskével
384 VI | elhullottak, a bőreiket az iskolaházba rakatta száradni,
385 VI | sem marad ott, hova azt az isten teremtette. Nekünk
386 VI | pedig kutakba, melyekről az ivóvizet hordják. A nemes
387 VI | behozták a dögmirigyet, s az emberek halni fognak. Kelmed
388 VI | nehogy később ez a mirigy az úri rendre is elragadjon.
389 VI | két cél lesz elérve. Egy az, hogy a parasztság idebenn
390 VI | parasztság idebenn megritkul, és az egészet isten csapásának
391 VI | általános felkeléstől; másik az, hogy az ellenség azon hírre,
392 VI | felkeléstől; másik az, hogy az ellenség azon hírre, hogy
393 VI | ennivalót? Eddig sem kértünk mi az uraktól alamizsnát, de amink
394 VI | miért prédikálnak annyit az isten csapásairól, a döghalálról,
395 VI | kegyességgel. – Látjátok, az isten keze mindnyájunkkal
396 VI | lehetetlen. Láthattátok az égi jegyekből, minő nagy
397 VI | éjszakán át égő kard látszott az égen; a földön mindenütt
398 VI | magukat, miket ha leszakít az ember, rögtön kékre, zöldre
399 VI | és föld érzi előre, hogy az isten keze nehezedik.~(Hogy
400 VI | patkányok fényes nappal az utcákon, mint szöktek meg
401 VI | vasvilláját rázogatva kezében.~(Ez az én tanítványom, mert verekedhetnék –
402 VI | és csermelésiből kaptál, az tette kékké.)~– S aztán
403 VI | ember, másutt egész családok az utolsó szolgalegényig egymás
404 VI | kilenc halottja a háznál.~– Az urak gyilkolták meg azokat
405 VI | türelemmel; én nem mentem az urakat, de igazságtalanul
406 VI | napfényre jövend, s akkor az isten keze sem rövid.~–
407 VI | nép között letette.~– Ez az a drága madár, aki a halálizenetet
408 VI | rántott egyet, harmadik az orrát peckelte fel; mindegyik
409 VI | Szegény Mekipiros volt. Az ő sörtés ábrázatja, az ő
410 VI | Az ő sörtés ábrázatja, az ő félállati arca, összekínozva,
411 VI | kenni a vétket. Kötelet ide! Az ember arca fehér volt, mint
412 VI | Jó, megállj, hát ezt az erszény aranyat is én tettem
413 VI | elhiszik; nálam szakajtóval áll az ágy alatt az arany, persze.
414 VI | szakajtóval áll az ágy alatt az arany, persze. A gyepmester
415 VI | Tegyétek ide a tőkére. Hol az a kötél? Egy dézsa vizet,
416 VI | irtóztatóbb képeket feste az egyes elkapott szavakból,
417 VI | hallatszék a sok lábdobogás, az erőködés lélegzetfúvása.~
418 VI | szidta, akasztófáravalózta az egész gyülekezetet.~– Tüzes
419 VI | vad hörgése hallatszék… Az emberek egy percre elhallgattak
420 VI | nyelvét…~A kántor használva az általános megdöbbenés pillanatát,
421 VI | rejthelyéből, a kapu alatt az ebek nyílásán kicsúszott,
422 VI | hogy bizony iszonyú dolog az, mikor az ember úgy szereti
423 VI | iszonyú dolog az, mikor az ember úgy szereti a bort,
424 VI | azt mindig elhitte volna az ember, amit ő beszélt!~
425 VII | helyén.~Annyi idő alatt az emberek megismerkednek egymással;
426 VII | történhetnek meg nála nélkül, s az utcákon a polgári rendűek
427 VII | saját maga mász legelöl az égő háztetőkre, a veszély
428 VII | mintha csak annyit törődnék az életével, akár egy kiszolgált
429 VII | egy kiszolgált közkatona; az iskolás nép örvend láttára,
430 VII | mindig ott szokott lenni az ünnepélyen, s a legjobban
431 VII | Mikor találkoznak vele az utcán, úgy vetik hátra fejöket
432 VII | gyermekeket; sokszor behajítják az ablakát labdával, bigefával,
433 VII | mindjárt első tekintetre az ismeretlent tartózkodóvá
434 VII | egyéb tulajdonságnak, ami az embert kellemetessé teszi.
435 VII | nagyobb fenyegetés, mint az, hogy „ha nem akarsz tanulni,
436 VII | kaszárnyában nemigen vesztegetik az időt a sok beszéddel.~Biz
437 VII | egyformán járt ki nála, mint az egyenruha, s a hadsorban
438 VII | hadsorban nem ismerte meg az embereket, hogy „ez a komámuram
439 VII | hogy „ez a komámuram fia, az meg a tiszttartómé”. Itt
440 VII | azáltal, hogy a kabátja ronda, az rajta úgy kiporoltatik,
441 VII | éppen irtóztató volt nála. Az úrfiak sohsem kérezkedtek
442 VII | őfelségének mindenik katonája, az ezred orvosa elégséges tudománnyal
443 VII | komiszkenyér úgy kigyógyította az úrfit minden nyavalyájából,
444 VII | kávéházak pipázótermei s az utcai verőfény nagyon ritka
445 VII | verekednie, vagy ki nem állta az ott maradást. Ha pedig a
446 VII | párbajnál meggátolni, hogy az másnap a város mind a négy
447 VII | szigorú, hideg érctekintet, az ajknak nem szabad megmozdulni
448 VII | ajknak nem szabad megmozdulni az örömtől, szemnek elborulni
449 VII | ellen üldözése elől. Maga az ellenfél vezére mondá rá: „
450 VII | ellenfél vezére mondá rá: „Ki az a vas ember ott, aki nem
451 VII | rosszul járhatott volna nála az ember, a hízelkedéssel pedig,
452 VII | ember előszobájában áll az ordonánc, kezében nagy pecsétes
453 VII | közepén ott ragyog díszesen az a nagy rézérem, mire hajdanában
454 VII | vitéz mozdulatlanul áll az ajtófél mögött, keblébe
455 VII | viszonz a hadfi –, ha az ordinánc leülne a generális
456 VII | urat keresi? Odabenn van az asszony szobájában; menjen
457 VII | te szép emberséget tudsz. Az ordináncot beküldenéd a
458 VII | Nem azt, húgám. Nem szabad az ordináncnak más kézbe adni
459 VII | ha vajon nem harapja-e le az orrát az a nagy katona?
460 VII | nem harapja-e le az orrát az a nagy katona? Pedig így
461 VII | hadfi.~– Hát nincsen keze?~– Az nincs. Hanem, ha akarod,
462 VII | benne?~– Tedd közé, nem árt az annak.~– Nem sül ez el?~–
463 VII | ugyé? Szép mulatság is az. Hát te láttad-e már?~–
464 VII | este muzsikáltatnék.~– Az nagyon jó lenne. Gyere ide
465 VII | közel volt a katonához, hogy az a fülébe súghatott, ez egyszerre
466 VII | piros pofájára.~A leány az ajtóig ugrott ijedtében,
467 VII | nemsokára.~– Főbelövés? No, az derék. Kit lőnek főbe?~–
468 VII | éppen kegyelmed lövi meg?~– Az bizony meglehet, húgám.~–
469 VII | kegyetlen ember áll, aki még az eleven embert is meglövi,
470 VII | hogy milyen mulatság lehet az, mikor valakit főbe lőnek.
471 VII | meg; bárcsak el ne aludnák az időt, bárcsak ki volna már
472 VII | neki kegyelmezni? De iszen az nem fog megtörténni, a tábornok
473 VII | meg neki, aki vétett; mert az „vas ember”.~A vas ember
474 VII | asszonyka, olyan arccal, mint az alabástrom, s kezecskékkel,
475 VII | beszélnek, hogy aki szeret, az nagyon boldog.~A vas ember
476 VII | karjait szétfeszítenie, s az egész tekercs szétszakadna
477 VII | tudná valami hasznát venni?~Az asszonyka elneveté magát,
478 VII | kedvesen tudott nevetni. Mintha az üvegharmonika harangjai
479 VII | akinek szédelgős a feje, az megbukik vele. Ez tudomány.
480 VII | tartaná, ön bosszankodnék, az én kedves kis feleségemnek
481 VII | Nem szabad bosszankodnia.~Az asszonyka kibontá a bogot,
482 VII | megcsókolá a közel jutott kezet; az asszonyka úgy tett, mintha
483 VII | hazulról emiatt. És lám, az én kis feleségem felvilágosított
484 VII | tréfaság, de mikor megkötik az embert szál cérnával, egy
485 VII | Miért is nem találnak fel az angolok valami gépet erre
486 VII | elevenen pezsg a vér, aki látja az ablakon besütni a napvilágot,
487 VII | szabad cérnát tartani. Nem, az én fiam nem fog gombolyító
488 VII | magához piruló kis nejét.~Az asszonyka türelmesen bontogatá
489 VII | sóhajtva monda:~– Aközött még az élet és halál van…~Ők tudják,
490 VII | mulatságát találhatja benne.~Az asszonykának most már gombolyítandó
491 VII | készült.~– Aha! Ez aligha az óperencián túl volt.~– Szüntelen
492 VII | ilyen pici kis leány, mint az ujjam, akkor tanult táncolni;
493 VII | táncolni; fel sem tűnt.~– Ön az esküvő előtti napon hagyta
494 VII | tábornokra olyan jól illett az a vád, hogy pénzért akart
495 VII | simogatá velük arcát, míg az ismét felderült, s megadta
496 VII | senkinek, mert jó vagy, az az egy pedig hallgat, mert
497 VII | senkinek, mert jó vagy, az az egy pedig hallgat, mert
498 VII | pedig hallgat, mert fél. Az a halvány delnő, aki úgy
499 VII | Úgy volt, ahogy mondá; az én halavány holdsugáram,
500 VII | öltözve várt reá kedvese. Óh, az régi, régi viszony volt.
1-500 | 501-1000 | 1001-1500 | 1501-1732 |