|
Az ember jót, rosszat elfelejt.
A természet, az isten ujja minden emberéletet mint egy
tanúságokkal teljes könyvet mutat fel, melynek lapjai – a leélt eseményes évek
– örök igazság tudományával vannak beírva. De e tudományt még senkinek sem
jutott eszébe tanulni. Az ember meghal, sírján összenő a mezők
füve, a könyv be van zárva, a sírkő a puszta címlapot mutatja fölötte.
Mennyit szenvedett életében, s mennyit vétkezett, hogy e szenvedést
megérdemelje, hányszor eltévedt élte útjain, míg sírjára talált, hány átkot,
hány áldást vitt magával oda?… A sír néma, nem mondja senkinek. Az emberek
elfeledték, nem okultak utána. Pedig minden halott egy-egy elveszett kézirat,
melynek ismeretlen tartalma tán senkinek sem fog újra eszébe jutni, s melyet –
ha végigtanulna – bölcs lenne az ember.
Néha a természet, az isten irtó keze egész népeknek ad
fenyítő tanítást, meglátogatja őket súlyos bal kezével, hogy
ébredjenek föl alvó nyugalmaikból, s tanuljanak látni múltat és jövőt,
s élni aszerint a jelenben, s hogy el ne felejtsék, vérökkel írja föl a
tanítást oly könyvbe, melynek neve temető, s melynek soraiban minden
betű egy-egy sírhalom. Az ember sír a csapások alatt, mint megfenyített
gyermek, s holnap elfelejti, hogy miért sírt. Emlékében marad ugyan a
fájdalom, melynek tövise szívében benntörött, megtanul retteni a polgárhadak
vériszonyaitól, a ragálytól, elemek dühétől, a sápadt éhhalál
kétségbeesésitől, de azt nem tanulja meg, hogy ezekben isten keze
nyilvánít nagyszerű titkokat, miket ha képes volna megérteni, a halál nem
lenne halál, és a fájdalom nem lenne fájdalom többé.
Kísértsünk meg egyet e történeti sírhalmok közül
fölbontani. Még friss e sír, a koporsó, mely benne rejtve van, még el sem porhadt.
Ne féljetek azt fölnyitva látni! Sötét események, a balsors útmutatásai vannak
abba lezárva, miket ismerni és el nem feledni üdvös. Tán nem egy szív leend,
mely fájni fog, ha a hangját vesztett húrt, melynek szava egykor kétségbeejté,
újra megpendítjük, tán nem egy leend, ki megdöbbenve fog ráeszmélni egyes
epizódok végigolvastánál: „Ez velem, ez az enyéimmel történt! Én ott voltam. Én
borzadva emlékezem reá. Én láttam ezt.” – Annál jobb. Az élő emlékezet fog
tenni tanúbizonyságot szavaink igazsága felől, s az előidézett
megdöbbenés, a megújult fájdalom üdvös leend.
„1831” van azon év sírkövére írva, melynek eseményit
rajzolni készülünk.
Sötét emlékű, fekete ünnepekkel teljes év; ha egy
sírkertet végigtekintünk, a fejfákon az év száma van legsűrűbben.
Azóta messze haladt az a távol ködeibe, honnét mint bús felleg, mely a napot
lenyugtában a láthatárra kísérte, alaktalan homályként gyászlik felénk, minden
új év új ködöt hagy előtte, míg ez is a többivel a feledség éjszakájában
összefoly.
A világesemények minden nagyobbszerű katasztrófjait
meg szokta előre jóslani a természet rendhagyott folyása. Titokteljes
jelenetek, félig misztikus babona, félig természetkihágás szimbólumai,
mikből az úgy hítt „köznép” ösztönszerű hitgerjedelme vészeket sejt,
s azáltal, hogy előre gyanítja a fátumot, elkerülhetlenné teszi annak
rettegett beteljesültét. Fényes üstökös csillagok járnak át az égen, mintha
egyenes égő kardok kerülgetnék egymást odafenn. Csöndes éjszakákon fegyvercsattogás
hallatik a felhőtelen tejút körül, csillagok hullanak sűrűen,
sziporkázva; néhol véres eső esik, s égő vasdarabok hullanak alá a
légből; a föld növényei elfajulnak, a tiszta búza rozzsá változik,
négylábú madarak s fejeiket fonákul elcserélt háziállatok jőnek a világra,
természet csodái: kosfejű lovak, a vizekből emberarcú halakat
húznak ki, a vándormadarak nyár derekán elhagyják a tájat, fényes délben be
lehet a napba nézni, estenként nagy, fekete pillangók jőnek elő
ismeretlen rejtekeikből, miknek hátára halálfej van festve, nyáron derek
járnak és nehéz kék ködök, télen a nap éget. A házi ebek mély gödröket
kaparnak az udvaron, s naplemente után a föld szokatlanul világít, s madarak
jelennek meg távol tartományokból, minőket addig senki sem látott.
És a nép ajkain élő hagyomány megjövendöli, hogy
mi fog ezekre következni. Éhség, döghalál, vérengző háborúk,
vízáradások, lázadó népek vagy földindulás, múlt időkről hozva
következést, melyekben hasonló jelek mutatták magukat hasonló esetek
előtt.
Ilyenkor a nép mindenkitől fél, s ezért mindent
elhisz. Izgatható s kétségbeejtett föllobbanásokra kész, menekülni vágyik
félelmei börtönéből, s ha akad korifeusa, ki vakhitből vagy
rosszakaratból téveszmék magvait hinti el közötte, azokat tettei
evangéliomaul fogadja el, s irtózatos leend, ha a kétségbeesés vérszemével
utat tör magának, merre az ámítók pokolfáklyája vezeti.
*
Ilyszerű nyugtalanító előjelenségek közt
kezdődött az 1831-dik év tavasza.
Mindenfelől nyomor- és éhínségről beszéltek a
terjengő hírek, falvak égtek porrá; apró folyamok áradtak pusztító
özönné, egész vidékek lakói jutottak koldusbotra. Fiatal gyermekek kezdtek
öngyilkosok lenni, tél végén szokatlan villámcsapások ütöttek le több
helyütt, mik magas templomokról verték le a keresztet. Hegyek szakadtak alá
az alattok századok óta fekvő falvakra. Éjenként vízbefúlók sírását
hallották a tavak és folyamok partjain. A városokban őrült féleszűek
jártak az utcákon, vadjóslatokat kiabálva a nép közé. A magasabb
körökben, a szalonok és kaszinók gyűlhelyein rejtett, titkolt
hírekről kezdtek suttogni, mikről úgy látszék, mintha rejtekben
akarták volna tartani a köznép előtt: a köznép is suttogott, piacokon,
utcák szegletein, s titokban terjedő idegenkedés kezde támadni urak és
szegények között.
A tél vége derült volt. Januárban az ibolya nyílt,
a hó elolvadt, a mezők, a vetések zöldülni kezdtek. Februárban a fák
rügyei kezdtek fakadni, a pacsirtát lehetett hallani a falvak végein. A nap
meleg mosolyára lefoszlott a természet álma. Vidám, derült lett a környék, mint
szokott tavasz elején lenni; az a friss, zsenge zöldszín, azok az egynapos
életű virágok, a vidám, szökdelő tarka bogarak számtalanjai, az a
hízelgő melegű ég fehér fellegeivel s a fehér virágokkal rakott
gyümölcsfák, minőknek csak hónapok múlva lett volna itt az ideje.
De a vándormadarak nem jöttek el, s mintha titkos ösztön
sugallta volna az embereknek is, hogy e kora tavaszlásnak nincsen mit örülni,
hogy ez csak egy közelgő rendkívüli vész előkészülete, melytől
visszaborzadtában fölébred téli álma közepén a természet, s megváltoztatja
rendes folyását.
Én emlékezem ez időkre, emlékezem a sújtó
aggodalomra, mely az arcokról leolvasható volt. Mindenki leverten várta, hogy
mi lesz ezeknek vége?
Soha a templomok látogatottabbak, a közmulatóhelyek üresebbek
nem voltak, mint akkor.
Március elején virradóra, derült éjszaka után váratlanul
sűrű, vastag köd ereszkedett a földre, mely csak délutánra
szakadozott fel, végtelen felleg alakjában terülve szét az égen. Estefelé
minden madár elhallgatott, a virágok becsukták kelyheiket, a fák levelei
lelankadtak. A künn járók fullasztó köhögésről kezdtek panaszkodni, s ez
időtől kezdve vetve volt minden természet elleni betegség magva
minden fűbe, minden gyümölcsbe, meg volt vesztegetve a folyamok vize, az
emberi forró vér, beteg volt maga a levegő is, s az ég elveszté kék
zománcát, mintha valami lázas sápadság terült volna szét rajta, s míg olykor
legderültebb ég mellett orkáni viharok zaklatták a vidéket, másszor napokig
elállt egy és ugyanazon felhőtömeg egyes városok fölött, ott függött
feketén, mozdulatlanul, s egy csepp víz nem hullott belőle, és az álló
tavak fenékig kiszikkadtak.
Jókai
|