Halál! Halál!
Jaj annak, aki született! – Jaj annak,
aki meg nem halt! –
Az isten keze nehezül…
Halál! – Halál!
Véres napok, fekete éjszakák
jőnek. A pusztulás angyala szárnyra kelt…
Halál! Halál!
Ki nyitja meg száját a halálmadárnak,
hogy a nyugodalmas ház ormára ülve jövendőt mondjon a benne lakozónak?
Ki kényszeríti rá, hogy éjnek
éjszakáján vijjongva a holdvilág sütötte ablaknak repüljön, s szárnyaival
verdesse annak tábláit, s ha hétszer elhajtják, hétszer visszarepüljön ismét, s
éjjel látó nagy szemeit kimeresztve, fülébe sikoltsa a félig aluvónak, hogy
készüljön az örökkévaló álomra?…
Mi kínozza a láncra kötött ebet, hogy
mikor minden alszik, oly hangon, minőn soha nem szólt, elkezdjen üvölteni,
mintha láthatlan kísértetre ugatna, ki gazdája küszöbén ki- s bejár, a házat
kerülgeti s az ablakokon beleskelődik? – Mit lát, mit érez, mi ösztön
gyötri öntudatlan állat-lelkét? Reggelre az udvaron mély gödröt miért kapar; ki
számára ásta meg azt; ki tanítá meg rá, hogy valakinek sírra lesz szüksége?
Midőn éjjelenként az alvószobában
az asztalok, ágyak, bútorok elkezdenek ropogni, pattogni – ki jár ott? Kinek
lépte alatt recsegnek a deszkák? Ereznek-e valamit? Irtóznak-e azon fekete
bútortól, melynek neve koporsó?
Él-e minden tárgy, mi az embert
körülveszi, s míg kívül oly holtnak, oly léttelennek tetszik, lát-e, tud-e
többet, mint maga a mindent fürkésző emberi lélek?
Vagy tán van az emberben is egy alvó
ösztön, mely, ha lelke kifordult helyéből, akkor fölébred; ha
megőrült, ha eszét elveszté, új világ nyílik meg előtte, s míg a
múltakat elfelejti, megtudja a jövőket, míg saját életéről nem
eszmél, megérzi az idegen halált?
*
Ki Hétfalu egyetlen hosszú utcáján
végigmegy, három házat fog ott észrevenni, melyeknek külseje mutatja, hogy
bennök senki sem lakik.
Az első kívül van a falun, egy
magas, zöld dombon, mely körül nyugodtan legelész a falu tehéncsordája, s csak
olykor hőköl vissza egy-egy tulok, ha legelés közben a fűben
elfészkelt fehér csontvázat vagy kitört ökörszarvat talál.
A háznak nincsen teteje, a korom, mit
falán végigmosott a sokévi esőszakadás, mutatja, hogy egykor leégett az, s
most fehér aszú fűszálak lengedeznek omló párkányzatán.
Ablakaiból a vasak ki vannak
feszegetve, küszöbén nagyot nőtt a bógács és tövis. Útnak nyoma sincs felé
– talán nem is volt?
Különben a mező körülötte tele
van mindennemű illatos virággal.
A másik épület a helység közepén
uradalmi kastély. Szomorú, elpusztult hely. Ledúlt kőkerítés falazá el
egykor az utcától. Most ennek csak egyes palánkjai állanak fenn, miken az
elvadult jázminsövény túlnőtt, kihullatva az útra mérges, piros cseresznyéit.
A kapu csak imígy-amúgy van bálványai
közé támasztva; látszik, hogy egykor sarkaiból volt kivetve, s azután
röstellték újra helyre tenni.
A ház különben egészen ép, csak
ablakai vannak mind téglákkal berakva. Be van falazva minden ajtó, deszkával
beszegezve a padlás szelelő ablakai, a tornácra felvezető fehér
kőlépcsők fel vannak szedve s a falnak támogatva, mint szinte egy
vörös márvány kőpad is a tornác alatt.
A ház elejéről itt-ott lehullt a
vakolat, s ott a vörös téglarakás kilátszik; másutt nagy halom kő hever
előtte; a hátulja, mely a kertre néz, be van meszelve; látszik, hogy ott
is egy vagy több ablakot raktak be, s hogy nyomaik se maradjanak, az egész
falat bemeszelték; körüle több gyümölcsfa látszik kitördelve, a többit is
esztendőnként háromszor eszi le a hernyó, senki rájuk sem néz, úgy vesznek
ki egyenként, sárga rozsdával ellepve.
A harmadik ház egy kicsiny viskó a
túlsó falu végén, egy nagy, ormótlan magtár háta mögé rejtőzve, udvara
tele labodafűvel, közepén görbe, kankalikos kútágas; két kicsiny ablakában
megvakult az ónszegélyes üveg, fonott kaskéményéről lekopott a csapóföld,
s egész teteje szép zöld, mint a bársony, a buján tenyésző mohától.
E három házban huszonöt év óta nem
lakik senki.
E három ház eseményei iszonyú
varázscsomóval vannak összekötve.
Azon kisded viskóban, melynek
nádpadlatán most a csuvik költi tojásait, élt ezelőtt huszonöt évvel egy
eszelős vénasszony.
Magdolnának hítták.
Rég ideje lehetett már, hogy eszével
nem bírt; némelyek azt mondták, hogy úgy született, mások, hogy a padlásról
leesett fejtetőre, agyveleje akkor rendült meg. Némelyek szerint az volt
tébolyodásának oka, hogy egyetlen leánya hóhérhoz ment nőül. Mások
emlékeztek időkre, midőn ez asszony igen gazdag, igen tehetős
volt, s egyszerre koldussá lett, s azóta féleszű.
Ez asszony sajátszerű befolyást
gyakorolt akkoriban a babonahívő népre.
Valami félelmes, ihletszerű
lelkesülés látszott lényegén, ha olykor küszöbét átlépte, melyen belül rendesen
szenvtelen, hallgatag szokott lenni.
Ha ilyenkor az utcákon végigment, a
kutyák összevonítottak az egész faluban, mint szokták, ha a gyepmestert érzik
azon menni. A vele szembejövők félve suhantak el oldala mellett, mert
nemegyszer jövendölte meg egyiknek vagy másiknak halála óráját, s volt rá eset,
hogy beteljesült az.
A hajadonokon megismeré, hogy ki
hordja méltán a pártát, ki nem. A gyermekek arcáról megmondá, hogy ki fiai; s
gyakran úgy esett, hogy az egészen más volt, mint akinek nevét viselék. Ezért a
leányok és gyermekes asszonyok reszkettek előtte.
Megismerte a szekér előtt a
lopott lovat, s megmondta gazdájának: „Ezt loptad, most lopd vissza!”.
Máskor a templomajtóba ült, s mankóját
végigfektette a küszöbön, s várta, hogy ki meri azt átlépni. Jaj volt annak, ki
a tízparancsolat ellen vétett! Egész nyáron lelte a hideg, marhái elhulltak,
vetését felverte a gaz, nyilallások vették elő, vagy a korcsmában verték
meg.
Gyakran órákig eljajgatott honn a
labodabokrok között; ilyenkor hitte a köznép, hogy valahol a jégeső el
fogja verni a határt. S néha hetekig elbolygott, ki tudja hol, ki tudja miért,
s azalatt iszonyúan elszaporodott a sáska, szöcskő, földi bolha, tábort
járó pókok s más istencsudái a határban, mik, mihelyt megjött, mintha magvok
szakadt volna, egy nap alatt eltűntek, kipusztultak.
Egyszer azt hitték, hogy haldokol.
Kifeküdt a kút mellé, s szüntelen itta
a vizet. Végre úgy elerőtlenedett, hogy nem bírta kezét megmozdítani.
A mellette elmenők látták, hogy
szomjazik, hogy hörg és nem tud meghalni. Ha egy ital hideg vizet adtak volna
neki, mindjárt megszabadult volna az élet kínjaitól, de senki sem mert hozzá
közelíteni, hogy megitassa.
Azon nap éjjel háromszor ütött le a
villám a faluban, s oly felhőszakadás támadt, hogy az utcáról a víz a
házakba befolyt.
Másnap az asszonynak semmi baja sem
volt; kinn járt összetöpörödve, reszketve, mankójára támaszkodva, mint
egyébkor.
Midőn az 1831-dik év tavasza
elmúlt, mindenfelől rémséges előjelenetek kezdének jóslani azon
nagyszerű csapásról, mely az emberiséget meglátogatandó volt; a népet a
természet maga is nyugtalanítá; csillagok hullottak, véres eső esett,
halálfejes pillangók repkedtek estenként, farkasok jöttek be a faluba
megszelídülve, mint az ebek, s agyon hagyták magukat veretni a házak küszöbei
előtt.
Mi fog történni? Senki sem tudá.
Sejtett, félt, érzé a gyászban
közelgő jövendőt minden, minden. Az állatok siettek egymással
kibékülni; csodálatos volt, mint szűnt meg üldözni egyik állat a másikat.
A fák siettek virágozni, siettek
mentül hamarább megérlelni gyümölcseiket. Az egész természet nem tudta, mit
tegyen, legkevésbé az ember.
Ez időben, midőn egy igaz
szó, egy világos gondolat életet ért, egyetlen prófétája a környéknek egy
tébolyodott nő volt, ki lelkének őrült, kínos ihlettségében gyakran
vaktában oly dolgokat mondott, mikre a jövendő igazság pecsétét nyomta rá,
leggyakrabban százértelmű jóslatokat, miket ahány ember, annyifelé
magyarázhatott, s mik, bármi történt, a jövendő titkait rejtélyül hordák
magukban.
Midőn a nyár jött irtózatos meleg
napjaival, a nő őrültsége a dühig látszott fokozódni; egész éjeken át
sikoltozva járt-kelt a faluban, a kutyák kibújtak elé a kapuk alatt, s ő
melléjük ült, átölelte fejüket, s úgy üvöltöttek együtt irtózatos, undok
páréneket. Azután bement a házakba, sírva, nyöszörögve kért egy pohár vizet,
megmosta kezeit, szemeit. Egyik helyütt azt mondta: „Miért nem füstölitek ki a
szobát, nagy benne a halottszag?” Másutt imádságos könyvet kért, s a haldokló
imádságát behajtotta benne. Vagy a másvilágra izent fennjáró, ép, egészséges
emberektől. Kérte őket, hogy el ne felejtsék izenetét.
– Készíttess egy keresztet magadnak!
Ez volt legsűrűbben
intő szava.
Jaj volt a családnak, melynek ablakán
ezt kiáltá be:
– Készíttess két keresztet!
– Három keresztet!
– Magadnak, feleségednek, minden
fiadnak, minden leányodnak egyet!
A nép kétségbeesés várakozásában élt;
futott volna, ha lehetett volna hova.
S mit tettek ekkor a bölcsek, az
írástudók, kik jól tudták előre a közelgő halálveszélyt, mert
olvasták tetteit, látták lerajzolt arcát, tudták, hányat lép egy nap, merre
jő, kiket bánt leginkább; mit tettek, hogy a népet megnyugtassák
aggodalmai közt, s bizalmat öntsenek belé isten irgalmába?
Külön temetőt árkoltattak ki azok
számára, kik ez év folytán rakásra fognak halni.