|
Azon ház, mely most Hétfalu közepén oly elhagyottan áll,
nem volt mindig oly szomorú tekintetű.
Ablakai, mik most be vannak szegezve vagy téglával
berakva, egykor virágokkal voltak tele; azok a fák, mik most körüle kiszáradva
állnak, mintha urokat gyászolnák, s nem akarnának többé kizöldülni annyi
iszonyat után, mi alattok történt, egykor gazdag árnyékot vetettek az alattok
elhelyezett márványpadra, hol komor, öreg úr szokott estenként üldögélni, s
gyönyörködött a pompás ibolyákban, mikkel udvara tele volt.
Gyönyörködhetett, hiszen szíve tövissel volt tele.
Ez volt Hétfalusy Benjámin.
Azon két ablak előtt, mely a kertre nézett, s mely
most be van falazva, egyetlen szőlőtőke volt ültetve, melynek
indái gyümölccsel rakodtan kapaszkodnak fel a háztetőig. Most elvadulva
fekszik ez a földön, s éretlen egreseivel a közel bokrokra tekergőzik.
Ez ablakok sűrűen le voltak függönyözve. A
sárga selyemfüggönyök beteges fényt árasztottak el a szobán, hol minden oly
csendes, oly szomorú volt.
Beteg volt a háznál. Hétfalusy Benő leányának, az
egykor oly kevély Leonórának kisfia, Ödönke.
Ezt a szegény asszonyt sok csapás érte. Lázas kalandok
közt leélt fiatalság után férjhez ment a becsületes Zihanyihoz, s lett két szép
gyermeke, egy fi és egy leány.
Ödönke és Emma voltak neveik. E gyermekek szüntelen
civakodtak egymással; de hisz ez oly mindennapi dolog testvérek között.
Egy napon a kisleány eltűnt; senki sem tudta, hova
lett. Keresték erdőkön, mezőkön, a közel tóban, szerte a vidéken, a
kedvenc leány sehol sem volt.
Ödönke e naptól elkezde betegeskedni. Elveszté arcszínét.
Étlen, álmatlan lett. Agynak feküvék, szüntelen a láz gyötré. Éjente
félrebeszélt, s ilyenkor szüntelen Emmát, kistestvérét hítta, kiáltozá, és
sírt, és megmereszté arcát és szemeit, mint egy őrült.
Az orvosok azt mondták, hogy a nyavalya töri. Gyógyíták
mindenképp. Misem használt neki, napról napra rosszabbul lett, s apja, anyja
reggeltől reggelig sírtak ágya mellett.
Éppen úgy, mint azon este, mikor künn úgy zúgott a szél,
úgy csapkodta a jéggel elegy záport az ablakokhoz.
A gyermek sírt, nyögött az ágyban, künn ugattak a kutyák,
fütyült a szél, az elszabadult kútostor nyikorogva himbálta magát az ágason,
mintha kísértet énekelne odakinn.
– Ah – nyögött félálmában felneszezve a beteg –, Emma!
Eresszék be a kis Emmát! – Nem hallják, hogy sír odakint! – Nem tud bejönni az
ajtón! – Fázik, fél a sötétben. – Menjenek ki, nézzék meg!…
– Nincs senki ott kinn, kisfiam, édes, beteg fiam.
– Van, van, én hallom, hogy ott van, az ajtót kaparja, a kilincset
zörgeti, a kutyákkal enyeleg; nem hallják, hogy nyög, édesanyám, édesanyám…
– Aludjál kedves betegem, nem jöhet ide senki, minden
zárva van.
– Meghalt, meghalt – nyöszörgé hagymázosan félrebeszélve
a fiú –, megölték a rossz emberek, mikor az erdőn járt virágot szedni.
Követ kötöttek a lábára, beledobták a sárga tóba. Istenem, istenem! – Miért nem
sietnek, mindjárt belefullad! Ah, istenem –, hogy vérzik a homloka… Ah…
A szögletben az apa térden állva imádkozott. Az anya
könnyes szemekkel takargatá a beteg fiút, s az ősz öregapa mereven bámult
maga elé.
– Hah! – Nem hallják, a kis Emma megint sír, nincs jól
eltemetve a föld alatt, ki akar jőni. Csitt, csitt, ne menjenek oda, talán
majd elhallgat.
Künn rázta a fákat a zivatar.
– Jaj – zörgetnek az ajtón. Engemet keresnek. Meg akarnak
ölni. A kis Emmát hozzák. Istenem, ne hagyjanak! Mondják, hogy nem vagyok itt.
Zárják be az ajtót! Apám, apám, ne hagyj!
Oly irtózatos volt a kétségbeesés e halvány, izzadó kór,
gyermekarcon. Angyalokat szoktak kisgyermekek alakjában festeni. Ha valaha
festőnek eszébe jutna négyéves gyermek arcával festeni ördögöt, elesett,
elkárhozott lelket, ilyen lehetne az.
– Isten, könyörülj rajta, és vedd őt magadhoz –
hörgé az asztalra roskadva arcával az öregapa. Nem nézhette a gyermek
emberfölötti kínjait; míg a gyönge, elkeserült apa sírva nyögé:
– Egyetlenegy fiam, kedves szép reményem!
A gyermek futni, bújni akart, minduntalan felugrált
ágyából, s irtózatos képeket látott, és azokról beszélt, s küzdött és
vergődött magában, mint kit kígyó bánt belül.
– Jer leányom, fiam, jertek! – nyögé az öreg Benjámin, és
letérdelt. – Térdeljetek mellém, imádkozzunk érte, ha bűneink büntetése
megért, ránk szálljon az, ne e gyermekre.
S a három szülő letérdelt az ágy mellé, egymás
kezébe tette kezét, és sírt, és az istent hítta, és gyógyulást kért.
E percben a kapun három erőszakos ökölütés hallék,
az ebek vonítva futottak végig az udvaron, s éles sivöltő hangon hallék e
szó: „Halál! halál!”.
Az imádkozó öreg fölugrott térdéről, dühösen, mint
kin az őrültség üti ki magát, átkozódva kapta le fegyverét a falról, s
kirohant az udvarra, és kereste, hogy kit lőjön agyon, ki kiáltott.
Tán ha az égből jött volna e kiáltás, az égbe
lőtt volna! Ah! Az életért imádkozónak ámenére halált kiáltani!
És ismét hangzék a sivító hang: „Halál, halál!”. Éppen
úgy, mint azt a kuvik szokta mondani.
A halálmadár ott állt a rácskerítés előtt, szemeivel
az ablakokra nézett, fehér volt arca, mint a halotté, fehér haja lobogott a
fergeteges éjszakában.
– Tiéd a halál, őrjöngő boszorkány! – ordítá rá
Benjámin, s alig tízlépésnyiről rásütötte fegyverét.
A halálmadár ránézett, és meg sem mozdult. Benjámin
kábultan ejté ki kezéből a fegyvert, nem jutott eszébe, hogy a golyókat
ő saját kezeivel szedte ki abból, nehogy egy kárhozatos percben önagyát
szakítsa szét velök.
– Mit akartál, Benjámin? – szólt sértő, nyugodt
hangon a vénasszony. – Nem tőled jön a halál, hanem hozzád. Engem nem
ölhet meg senki. A halál itt felejtett engem, nem gondol, nem törődik
velem, hágy elevenen lélekké változnom. Vén vagyok és rút, a halálnak sem
kellek már; az is jobb szereti a szépet, a fiatalt; a szép, ifjú nőket,
mint a te leányod, az erős, derék férfiakat, mint vőd; a gyenge piros
gyermekeket, minő unokád, s az olyan kövér, érett gabonát, mint te magad,
kinek több már a bűne, mint a hajaszála. – Hétfalusy Benjámin, én láttalak
téged fiatalnak, mikor házamból kipöröltél, s kivetted kezemből a száraz
kenyeret is. Ugyan meghíztál tőle! De panaszos volt az árva könnyel
áztatott kenyér, nincs rajtad isten áldása. – Megvénültél. Meghalsz. Nem hagysz
magad után senkit, te temeted el mind, akiket szerettél. De én élve maradok,
hogy sírodat meglássam. Kiböjtöllek a világból, hogy meglássam, hogy pusztul el
minden, ami a tied volt. Ez a szép ház mint marad üresen – ezek a fák hogy
száradnak ki egyenként – földeiden hogy osztoznak meg idegen emberek. – Eredj
haza – úgysem sokáig fogsz itten lakni. Odakint majd meglátogatlak.
A halálmadár fölegyenesedék e szavaknál, még egyszer
nagyobbnak látszék így, mint szokott összegörnyedve lenni; mankójával a
temető felé mutatott.
A kutyák rémesen ugattak a ház háta mögül, és nem mertek
előjőni.
A vénasszony ismét összehanyatlék. A kerítés mellett nagy
rakás deszka volt felrakva, mankójával hozzáért:
– Mennyi szép koporsónak való fa! – mormogá magában, s
dünnyögve, bicegve, mankójára támaszkodva odább ment. Hétfalusy Benjámin az
udvaron ájultan feküdt, s midőn magához tért, nem bírt szólani többé.
Nyelvét megütötte a szél. Másnap hajnal előtt, mikor a háznál mindenki
aludt, egyedül, lopva, senkitől nem kísérve távozott el a háztól
Zihanyiné, s a kerteken keresztül Magdolna viskójához sietett.
Ez az úri asszonyság mívelt külseje dacára minden babonát
és kuruzslást hitt és használt, s e gyöngesége miatt nem első eset volt
nála, hogy a vén javasasszonynál megfordult.
Ott ő magának kártyát vettetett, jövendőt
mondatott, italokat főzetett, miktől a férjek hűségesek lesznek,
szavakra taníttatá magát, amiktől a szúnyogok elvesznek, balzsamokat
használt, miktől a bőr megfehérül, s hitte a vénasszony minden
szavát.
Magdolna sokáig hagyta őt az udvaron várakozni, míg
az ajtót kinyitá neki. Azt mondta, hogy sokat imádkozott, s behúzta maguk után
az ajtót.
Az úri asszonyság leült egy szalmaszékre, és elkezdett
sírni. A vénasszony pedig egy zsámolyra kuporodott, és gombát tisztított az
ölében.
– Magdolna asszony, nem segíthet-e fiamon? – zokogá
Zihanyiné.
– Nem.
– Mindenemet odaadom annak, ki őt meggyógyítja. Óh,
ha látná, mennyit szenved, ember annyit nem szenvedett soha.
– Tudom; még fog többet is szenvedni.
– Egy orvos sem tud rajta segíteni.
– Számára nem termett gyógyító fű a mezőn,
mindegy volna, ha balzsamban fürösztenék is.
– Meghal…?
– Jó volna lelkének, ha még csak meghalna.
– Hát mi van még a halálnál több?
– Elkárhozik!
– Te őrjöngsz! Egy gyermek, ki négy év előtt
még angyal volt az égben, egy négyesztendős gyermek…
– Vétkezett, mennyi egy hosszú életre, s egy örök
kárhozatra elég.
– Úgy annak a véteknek még nincs neve az emberek
előtt.
– Van: átkozott és iszonyú. – Testvérgyilkolás.
– Irgalmas isten! – Ne halljam, amit mondasz.
– Minek kérdeztél? Én nem szóltam senkinek. Eredj haza,
nagyságos asszony, az isten kegyelmét nem adják pénzért.
– És mégis úgy van. Szüntelen testvérét emlegeti. És – óh
– milyen arca van olyankor.
– Tudom. Az utcára kihallik nyögése. Szegény ember
gyermeke, ha úgy jajgatna, a kútba dobnák.
– Szólj; hol, mint eshetett az?
– Künn játszott a két gyermek a tóparton, én a túlsó
parton szedtem a nárdusfű virágát. Egyszer egy partos sziklán a két
gyermek egy szép virágot vett észre. Mindkettő sietett leszakasztani. A
lyány hamarabb odaért, s amint leszakítá a virágot, a fiú elkezde vele
civakodni, s amint egyet rántott rajta, a kisgyermek leesett a partról, fejét
egy kemény fa gyökerébe csapta, s ott maradt mozdulatlanul. Elsápadva állt
mellette a fiatal Káin, ijedten, elmerülve nézte, mint folyik testvére
halántékából a vér. Látta, hogy meggyilkolta testvérét, s hasztalanul kérte,
ráncigálta, hogy ébredjen fel újra. Azután elkezdett sírni, mint a
kétségbeesés, nekifutott a tónak. Én láttam, mint tekinte le a vízbe, és sokáig
nézett bele, tán bele akarta magát fojtani. Félt attól az arctól, mely a víz
színéről felnézett reá tulajdon szétdúlt arcától. Lassan visszalopózék
ismét; fehér volt, mint a halál, és ajka kékült. Széttekinte: nem látta-e
valaki? Azután hirtelen felölelte az élettelen testet, s képtelen erővel
vonszolta azt egy árokig, melyet sűrűn benőttek a bokrok, s ott
betemette azt ágakkal és falevéllel. Még ekkor volt élet a lánykában; amint a
fiú a ráhalmozott leveleket lábával letaposta, felnyögött, és azt mondta: „Ne
temess el, Ödönke, Emma nem sír, Emma nem mondja meg mamának…”
– Óh, kedves kisleányom!
– A fiú, amint e szót hallá, elkezde futni, futott, míg
aléltan lerogyott az erdőben, hol makkoló kanászok találtak reá, s azóta
szüntelen a forró hideg leli.
– Álomnak is iszonyú!
– Igazat mondtál, ilyesmit csak a te családod érdemelt
meg; testvérgyilkos már négyesztendős korában. A ti bűneitek siettetik
a világ elmúlását.
– S hova lett kedves, ártatlan leányom picike holtteste?
– Másnap kerestem, de nem találtam; aznap nem mertem
odamenni, mert féltem, hogy majd azt hiszik, hogy én öltem meg. Néhol egy-egy
rongy akadt fenn a bokrokon kis, rózsaszínű ruhácskájából, meg egy kis,
piros, aranypillangós cipő s a tarka szalagok, mik hajába voltak
fűzve. Éjente sokszor hallom, hogy azon a tájon a farkasok ordítanak. Azok
tán tudják, hogy hova lett.
– Bárcsak meghalna ez a fiú! – kiálta kétségbeestében az
anya.
– Ha nem kívánnád is, meglenne. Vén ember tán meg tudna
élni e lelki ráksebbel, de a gyermeket meg fogja az emészteni. Óh, a lélek
férgeit nem hajtja el semmi orvosság.
– Sokáig fog-e még kínlódni?
– Ha nem akarod küszködését látni, állj meg ágya
előtt, mikor kívüled senki sincs ott, vess keresztet magadra háromszor, s
mondd neki a szavakat, miket haldokló testvére mondott: – „Ne temess el,
Ödönke, kis Emma nem sír!” – és ő meg fog halni.
– Mint fogja apja siratni! Neki ez volt kedvenc gyermeke,
nem a kisleány.
– Mint fogja öregapja siratni mind a kettőt. Neki
kedves volt mind a kettő.
|