Sötét volt az egész vidék, fele múlt
el az éjnek, az élet nem volt sehol.
De e sötétségben nem lakott az álom.
Isten rettenetes szava elűzte azt az emberek szeméről, úgy
mennydörgött az ég, mintha szét akarta volna morzsolni e ködös csillagot itt
alant. – Ki bírt volna alunni ilyenkor?
Egyik villám a másikat követte. Ha
néha a harsogás szünetet hagyott, lehete hallani a harangszót, mivel hitbuzgó
népek szálltak táborba a világijesztő fergeteg ellen.
Hallgatva imádkozik ilyenkor minden lélek
néma fekhelyén. Egy ablakban sem ég a gyertya, szembehunyva fekszik takarója
alatt az álmából fölriadó, s bűnei jutnak eszébe, s azoknak büntetése – a
halál.
Csupán egy háznál nem alszanak. Talán
senki sem alszik ott a ház urától kezdve a házőrző ebig. A földesúr
háza ez, ablakai mind ki vannak világítva, ajtajai zárva mind.
A kertre nyíló szobában egyedül volt
az anya és beteg gyermeke.
A gyermek forrólázban volt, iszonyúan
félrebeszélt; arcvonásai változtak minden percben.
És az anya minden szavát értette
halálos lázálmának; azon vonások minden kifejezésiben feltalálta a gondolatot,
melynek iszonyú változatai alatt egy férfiszív is meg tudott volna szakadni.
Mit kelle szenvednie!
Ki mérget vesz be, iszonyúan hal meg,
egyenként szakadnak el erei; inai, ízei ropognak, velője összeég. Óh, de
mi ez azon halálhoz, mi a megmérgezett léleké! Amabból tán van gyógyulás,
emebből soha. Amazt tán bevégzi a sír, ezt az sem; innen is, túl is rajta
átok az emlékezet.
Megbünteti az isten az apák
bűneit a fiakban és az unokákban negyedíziglen. Beoltják vérük rosszaságát
fiaikba; egyik nemzedék a másiknak adja azt át; nyomorék, mikor születik,
bűnös, mikor eszmélni kezd, kárhozott, mikor meghal.
A gyermek homlokáról gyöngyözött az
izzadság; olyan már három nap óta, mint a halál. Nem olyan, mint a halál! Mint
valami a halál után.
Az orvosok azt mondák: lehet, hogy
megél, de örök időkre tébolyodott marad.
Minő jövendő egy négyéves
gyermekélethez! Terheül a világnak, terheül önmagának, a lélek halála után
évtizedekig élni. Örökre tébolyodottul!
Jót tenne vele, ki meg tudná ölni…
Fogja-e isten tenni?… Vagy élve akarja
őt hagyni, hogy az élő kárhozat arcával rettentő példát mutasson
a népnek, eleven tanújelét büntető kezének?…
Elfogad-e váltságul ennyi szenvedést
az apa, az anya, az öregapa összes bűneiért? Vagy amilyen hosszúk voltak a
vétkezés évei, oly hosszúk leendnek a büntetésé?
Ki lesz, aki szenvedéseinek véget
vessen?… Hallgatva ül ágya fejénél az édesanya…
Nem, ő nem teheti azt.
Hiszen ő mégis anyja neki. E
fiatal virág gyökerei félig még az ő szíve földébe vannak nőve. Jótét
volna ugyan rá nézve a halál. S tán jobban el lehetne őt feledni, ha már a
föld alatt volna. De az életet nem adja ember, a halált sem szabad neki adni. Várnia
kell, míg a kimért napok utósója eljön.
Pedig az csak nehány szóba kerülne.
A halálmadár megsúgta a bűvös
mondatot, melynek hallatára a halál megjelen.
De ki merné őt ilyenkor hívni,
mikor a mennydörgéstől a föld alapja reszket?
Szegény asszony!
Csoda, hogy ő is meg nem
tébolyodik. Már sírni sem tud; keble mint piheg; nem volna jó embernek tudni,
miről ő gondolkozik.
– Hívnak! hívnak! – rebegé a gyermek.
– Fejetlen emberek. – Szaladnak utánam. – A fekete kutya kaparja a földet. – A
halott keze kilátszik. – Szegény kis Emma!
Az asszony reszketve állt föl
fekhelyéről, csendesen, nehogy zörögni találjon, állt fel székéről,
az éjjeli lámpát az asztalon nem bírta elfúni; lélegzete kevés volt reá,
leverte azt onnét, úgy oltá el.
Azután a sötétben az ablakhoz ment,
megnézni: vajon be vannak-e jól húzva a függönyök, nem néz-e be valaki onnét
kívülről, tűzszemekkel, mik keresztüllátnak a fekete éjen. Hah!
Minőt villámlott a szeme közé! Azután ismét sötét lett; – senki sem látta
– senki…
…Elhatározta-e magát?
Visszament lassan az ágyhoz. A gyermek
rémségesen nyögött. Fájdalmas hörgése közt szavakat makogott.
– Milyen kék – a szája… Milyen véres –
a homloka… Szegény kis Emma!
Az asszony odahajolt ágya fölé.
Meg-megjelent kísértethalvány arca, amint néha a villámfény átlobbant az ablakon.
…Elhatározta-e már magát?
– Szegény kis Emma… – nyögé a fiú.
E nyögésre a nő háromszor
keresztet vetett magára, s tört hangon, elfulladt szóval mondá:
– Ne temess el, Ödönke, kis Emma nem
sír…
Mint a szíven talált vadmadár
sikoltása, oly hangon kiálta fel e szóra a gyermek; azután hosszat, nagyot
sóhajta, és elhallgatott.
– Hah! – ordíta kétségbeesetten az
anya, mintegy föleszmélve bűvös kábulatból, melynek hatása alatt
szenvedett.
– Segítség, segítség! – s
őrjöngve futott a csengettyűzsinór felé, mely a kandalló felett
csüggött alá.
Megkapta az aranyzsineget, a
csengettyű szólt, mint a lélekharang, midőn hirtelen földrendítő
csattanás hallaték, a villám beütött a kandalló kéményén át a szobába, végigfutott,
mint fényes tűzkígyó a csengettyű sodronyán; a csengettyű érce
olvadtan hulla le; ekkor vakító fénnyel futott végig a csengettyűzsinór
aranyos bojtján, s halk pattanással elenyészett.
A csattanásra összefutott az egész
cselédség.
Rémült, ijedt arcokkal jövének
egyenként, lepedőkbe, ágyruhákba burkolva, ki mit kaphatott magára
hirtelen, mint kísértetek, fehér gyászruhában.
A szobában két halott feküdt, az anya
és gyermeke.
Holt, sápadt tetemek; arcaikat úgy
feledte a halál, amint kimúltak: a rémület és kétségbeesés pokol-kifejezésivel.
Keserű jajkiáltás hangzott szét a házban.
Jött futva az apa és nagyapa.
Vijjongva, sikolta, mint valami soha
nem látott vad, rohant halottaira az édesapa, a gyermektől az anyához és
ismét vissza, csókolta, tépte őket. Kebléhez szorongatá, és üvöltött, mint
kit az isten irgalma elhagyott.
Tántorogva, némán jött a nagyapa.
Fehér ruhában, dúlt fehér hajakkal, mint kísértetkirály.
Nem tudott szólani. Szélütött nyelve
egyetlen hangot nem adott kietlen bánatának. Térdre esett halottai előtt.
Arcát fölemelte. Mint erőködött csak egyetlen szót szólani! Egyetlen
fájdalmas jajszót, mely az egekbe hasson. És néma volt örökre. Szája mozgott,
mintha beszélne, de nyelve hallgatott…
Óh, mennyit kellett e családnak
vétkeznie, hogy annyit szenvedjen?