Nagy nehezen megvirradt. Hideg,
borongós lett a reggel, mint szokott viharos éjszaka után.
A halottas háznál nagy járás-kelés
volt; szemfedőt, koporsót kelle csináltatni, a halottakat öltöztetni. Az
öreg úr akará, hogy a temetés pompás legyen.
Az udvart tisztára seperték. Minden
gazdasági eszközt félretakarítottak. Komor ünnepi készület volt ez, minő
minden családnak kijut.
Az utcaajtó ilyenkor nyitva van; hadd
jőjön be a nép a halottat bámulni, hadd tanulja meg róla, hogy a halál a
nagy uraknak is bírája; hadd lássa, mint iparkodnak a gazdagok még halálok után
is ragyogni, mint fényesítik ki koporsójukat, mint verik ki aranyszegekkel,
mint hímezik ki szemfedőjüket rózsákkal és aranyfonalakkal, hogy úsznak a
halotti ágyon is habos, fehér selyemben, mely drága balzsamtól illatoz.
És a balzsam nem bírja elnyomni a
halottszagot. Az emberek kendőt tartanak szájuk elé, mint a szegény ember
halottjánál. Mert a halál igazságos bíró.
Egy rongyos ember jött be az ajtón.
Sáros volt, és egészen át meg átázott; az éjt, azt a fergetegest, ez is aligha
tölté födél alatt. Lábai kivoltak takaróikból, haja összecsapzott a homlokán,
szemei be voltak esve, képe csupa csont, ajkai kékek és csüggedtek.
Bejött az udvarba tétovázva, mintha
lopni jőne és nem tudna hozzá, s ott megállt a tornác előtt, s
vállával a küszöbnek támaszkodott, és szemeivel lenézett a földre.
A kutyák odamentek hozzá,
körülszaglászták, és rámorogtak.
Csak egy kutya, egy öreg, sovány kopó
nyüzsgött nyugtalanul a többi között. Odafutott a jövevényhez, feltette rá két
első lábát, megnyalta lelógó kezét, s félvígan ugatott reá.
Erre kijött a mindenes, egy öreg,
fehér bajuszú, napbarnított férfi; adott egy nagy darab kenyeret a szótlan
jövevénynek, s azzal útba igazítá.
– Na, mármost isten hírével mehet
kend, ne álljon ide, ahol útjában lesz a jövő-menőknek.
A jövevény nem mozdult, hanem maga elé
nézett, álla és ajkai rebegtek, mintha a sírás erőltetné.
A mindenes nem vette észre. Hanem a
vén kopó ismét odafutott, s ráugrált a jövevény kezére, s úgy csaholt fel rá,
hogy szinte érteni lehete, hogy mit akar mondani?
– Na, induljunk szaporán, édes földim,
ne ugattassuk itt magunkra a kutyákat hiába – szólt a mindenes, s ezzel
megfogta a jöttment kezét, s kifelé fordítá.
Ekkor tekinte arcára.
A rongyos ember szemeiből
sűrűn hullott a könny, sírva, zokogva borult a falnak, és arcát
elrejté.
A vén szolga megijedve állt meg.
Először nem akart hinni saját szemeinek, azután összecsapta kezét, s
csodálkozva kiálta:
– Maga az, Imre úrfi? Istenem,
istenem! – s aggódva ment hozzá, és kérlelni kezdte, s azután nyakába borult,
és együtt sírt vele.
– Senki sem ismert rám – zokogá az
ifjú, kinek bal keze erősen vérzett. Igen megütötte, mikor a hóhér
kerítésén átugrott.
– Óh, minek jött most haza? –
sopánkodék a szolga. – Csak ma ne, akármikor az esztendőben; szomorú tanya
ez a mi házunk, két halott van benne.
– Ki holt meg?
– Ágnes asszony és a kis Ödönke. Mint
sírnak odabenn.
– Én leszek a harmadik.
A szolga hallgatott. Tán gondolá:
„Téged senki sem fog siratni.”
– Harmadszor szököm az
ezredemtől.
– Boldogtalan! S miért jött megint
haza?
– Apámmal akarok beszélni utoljára.
– Nem beszél azzal az istenen kívül
senki.
– Nem kérem tőle, hogy nyájas
legyen hozzám. Meg akarom neki mondani, hogy halála nem messze van, kerülje ki.
– Szemközt menne neki, szegény öreg,
nem hogy futna előle; de az úrfit meglátják itt, felismerik, visszaviszik
és…
– Fölakasztanak? Ne félj. Töltve van
az a pisztoly, mellyel kapitányomat meglőttem, nekem is elég lesz egy
lövés, hogy a bitófától megmentsen. – Mutasd meg, hol van apám!
– Csak menjen, ahonnét a legtöbb sírás
hallik, ott van ő. Az ifjú ment, s hol a sírást hallotta, benyitott a
szobába.
A terem be volt sötétítve egészen, a
tükrök és képek sötét fátyollal behúzva, a középen állt két ravatal, benne két
sápadt alak, mint fehér viaszkép.
Nem lehetett volna rájok ismerni.
A ravatal mellett nagy ezüst
kargyertyatartókban négy szál viaszgyertya égett, középen kis asztalkán
aranyzott feszület volt felállítva.
Lenn a két halott lábainál egy
ősz ember térdelt, hol egyikre, hol másikra nézett, összekulcsolt kezeit
szájához szorítá, s lassan hörgött, mint ki mélyen álmodik.
Oly szívszorító volt e tekintet. A
vén, fehér hajú ember összeroskadva az isten keze alatt, nyögve, mint a halálra
vált vad, de szótalanul, könnytelenül.
Kinek isten fájdalmakat ad, könnyet is
ad hozzá, melyben bánatát kisírja, és szavakat, mikben kínjait elbeszélje;
tőle ez is meg volt tagadva. Ott térdelt megostorozva, földre tiporva,
mint letört ág, mely száradni indul, és nem panaszkodik.
Az ifjú tántorogva, fájdalomtól
zsibbadt lélekkel lépett hozzá, s halkan, nesztelenül melléje térdelt.
Az öreg ránézett merően, sokáig
bámult reá. Nem szólhatott, nyelvén még éltében úr lett a halál; fia azt hivé,
hogy nem ismert reá. Tán ez elkényszerült arc, e rongyos mez, kuszált hajak,
nem hagynak emlékezni rá.
– Fiad vagyok, kit elkergettél, s
nemsokára halottad, ki itt marad – szólt, s érzékenyülten nyúlt az ősz
ember keze után, hogy megcsókolja.
Iszonyodva kapta az vissza kezét.
Látszék arcán a borzadály, mintha legszentebb fájdalmában az ördög nyúlt volna
kezéhez.
– Megérdemlem, hogy utálj, hogy ne
ismerj. Vétettem ellened sokat. Korán megőszültél miattam. De mindez egy
halállal le lesz fizetve. Nem szerettél engemet soha, kivertél házadból, mit
egy kutyáddal sem tettél soha, el hagytál pusztulni nyomorúságomban,
gyermekéveimtől fogva egy jó szót nem kaptam tőled, pedig talán akkor
minden másképpen lett volna. Kiket úgy szerettél, isten vette el; kit nem
szerettél, magad taszítád el, most egyedül vagy a világban.
Az öreg némán mutatta, hogy ne szóljon
tovább.
– Nem jöttem tőled kérni semmit,
oly rövid időre, mint az én életem, nem kell útravaló. Egy iszonyú, pokoli
tervet akarok felfedezni, mely ősz fejedet, családodat s tán hazádat is
fenyegeti. Apám! Tíz perc múlva nem élek, nem fogják szavaim háborítani
lelkedet, halálom óráján ne taszíts el magadtól.
Az öreg lassan felemelkedett,
véghetlen megvetéssel nézett le rongyba öltözött fiára, s ajka, mintha beszélt
volna, mozgott, hebegett, de szó nem jött ki rajta.
A fiú nem tudta, hogy apja szélütött,
és beszélni nem tud.
– Egy szavad sincs számomra. Legyen az
jó vagy rossz szó, áldás vagy átok: egy szót hozzám, apám, mielőtt halva
látnál! – szólt, s térden csúszott lábaihoz az öregnek, ki reszketve
támaszkodott a két ravatal közti oltár széléhez; haja szerteállt, szemei
forogtak. Megragadta az aranyzott nehéz feszületet, lassan felemelte azt jobb
kezével magasra, mintha a térdeit átölelő fiút akarta volna lesújtani
vele.
E fájdalmas jelenet alatt megnyílt az
ajtó, lábhoz ütött puskák csörrenése hallék, három katona jött egy káplár
kíséretében.
Imre visszatekinte a zajra. Egy percre
holt halvány lett arca, a katonák háta megett rossz ördöge arcát látá
bepislogni, a hóhérlegényét. Érzé, hogy veszve van.
Körültekinte, kihez fusson ótalomért…
Mellette két halott, hideg, részvétlen arcával… A harmadik leghidegebb,
legrészvétlenebb… Élő, és mégsem élő. Édesapja, ki még mindig úgy
állt ott: felemelt öklében a nagy, nehéz feszület…
A káplár odalépett a fiúhoz, s
megfogta gallérját. Mit bánta az, hogy két halott volt mellette, leterítve
szemfedővel, mit érdekelte őt a bánatos jelenet? A katona szökött, a
katonát el kellett vinnie.
Erre kétségbeesetten kezde föleszmélni
az ifjú. Fölébredt benne az önfenntartás ösztöne. Egy mágikus perc végigfuttatá
lelke előtt a rémjeleneteket, miket a jövendő készített számára. A
hideg börtönfal, szűk rostély őrzötte ablakával – a nehéz csörgő
lánc – a vallató bírák – a felolvasott ítélet – a nyílt siralomház – a bámuló
népség – a fehér vesztőing – a halál embere, a bakó, ki egy kezében a
zsoltárt, másikban a kötelét viszi – a gyalázatos halál – a fekete hollók…
– Áh – ordíta kétségbeesetten, s az
őrültség vas erejével taszítá el magától a káplárt, ki nekiesett a
kandallónak, s azt bedönté dühös zökkenésével.
– Ide jöjjön, ki halni akar! –
rikoltott Imre a düh elszánt csatahangján, s mellén széttépve az öltönyt, egyik
kezébe kést, másikba nehéz huszárpisztolyt ragadott. A szárnyaszegett sas így
fordul vissza üldözőire, véres száját gyilkolásra nyitva, s fél szárnyával
arcul csapva megtámadóját.
A katonák hátrálni kezdtek a dühödt
elől, ki vérben forgó szemekkel, tajtékzó szájal fordult vissza rájok, s
félelemből vagy szánalomból utat nyitottak neki.
Ekkor a fehér, ősz ember hátulról
megkapta fiának gyilkolásra feszített ökleit, s visszarántá.
Amint a fiú e hideg, reszketeg kezeket
karjaihoz nyúlni érzé, kiesett mindkét kezéből a fegyver, karjai
zsibbadtan estek alá, egész teste összehanyatlott, szédülten, ájultan rogyott
le a földre. A katonák felvették vállaikra, kihurcolták a szobából, láncot
tettek kezére, lábára, és elvitték.
Az öreg ember hidegen nézett utánuk.
Mikor elmentek, ismét odatérdelt a két koporsó közé, fehér haja arcába
lecsüggött, kezeit összekulcsolta s rebegő ajkához emelte, és nézett,
nézett sokáig hol egyik halottjára, hol a másikra.
Egyetlen könny – egyetlen könny sem
jött ki szeméből.