VIII. A lengyel nő

– Ki van itthon? – kérdé egy erős, csengő hang a hóhér lakában, mialatt egy szürke köpönyegbe burkolt alak lépett be a konyhaajtón.

A tűzhely mellett Iván és az asszony ültek, odakinn sötét zivataros éjszaka volt; az idő tíz óra körül, és minden ajtó zárva.

A férfi és a nő csak bámult az idegenre, és nem felelt neki.

– Ki van idehaza? – kérdé ez újra, közelebb lépve a tűzhöz, melynek lobogó fényénél szép, ifjú, sima arca látható lőn, élesen rajzolt szemöldeivel, vékony, de erőteljes ajkaival s bátor sasszemeivel, amik merészen tekintének az emberek arcaiba.

A nő és a férfi egymás szemeibe néztek. Iván szinte félve kérdezé felelet helyett:

– De hogy jöhet ide be valaki?

– A kerítésen szöktem be – válaszolt az idegen, minden kínálás nélkül leülve a tűzhely mellé. – Zárva volt az ajtó. Kétszer, háromszor zörgettem, nem nyitotta ki senki; kénytelen voltam vele.

– Hát a kutyák? – kérdé hüledezve a házi nő.

– Nem bántottak. Én tudok az ebekkel beszélni. Van valami módom. Gonosz, zivataros idő van, az eső csak úgy szakad. Nem várhattam odakinn sokáig.

– De hallja, mit akar itt? – kérdé a nő csaknem félelmesen tekintve az idegen arcába.

– Azt majd megmondom, kedvesem. Elébb adjon egy pohár vizet; erősen szomjazom.

A nő önkénytelenül kényszerítve érezte magát engedelmeskedni.

– Te meg, barátom, terítsd le addig a köpenyemet ide a tűzhely mellé – szólt Ivánhoz fordulva, s lekeríté nyakából a bő köpenyt, melyről csurgott a víz.

A nő és a férfi mintegy megigézve teljesíté parancsait.

Köpenyét letéve, karcsú, idomzatos termetet láttatott az idegen, mely férfinak nagyon is gyöngédnek tetszett, kezei finomak és fehéreknek látszottak, amint a nyújtott poharat elvette.

– Ez valami asszony – suttogá a hóhér neje Ivánnak, gyanúsan összevont sűrű szemöldei alól kémlelve az ismeretlent. Azután közelebb lépett hozzá, s jól szemei közé nézve, monda neki:

– Galambom. Magy úgy látszik, hogy nem jó járatban van. Kit keres?

– A gazdát – felelt az idegen röviden, s a tűzhelyre könyökölt.

– Maga tán azt gondolja, hogy ez a ház vendégfogadó, hogy úgy a város végire esik.

– Nem gondolom, szép asszony. Itt Zudár gazda lakik, a becsületes révészmester.

– Révészmester?

– No, igen; aki ebből a világból a másikba átszállítja az embereket.

– Honnan ismeri maga a gazdát?

– Én sohasem láttam, hanem azért jól ismerem. Most nem lehet vele beszélni, ugyebár, mert már imádkozni ment, s rendesen egy óráig szokott imádkozni, s azalatt nem jó őt háborgatni. Önök is azért húzódtak ki ide a konyhába. Ön, szép asszony, Zudár uram felesége, nemde, s ez a fiatal ember itt a legénye. Én jól ismerem önöket is.

– De hát maga kicsoda? Szóljon. Mit akar? – kérdé a nő szorongva.

– Azt majd megmondom a gazdának odabenn, ha elvégezte ájtatoskodását. Mielőtt lefekünnék, ki szokta sütni puskáit; akkor majd bemegyek hozzá. Üljön le addig mellém. Nézze, elférünk ketten is a lócán; beszélgessünk egyről, másról.

Az idegen leemelte kerek kucsmáját fejéről, s hosszú, fekete haja tömött fürtökben göndörült alá vállaira.

– Ez nő! Ez nő! – suttogá egymásnak Iván és a háziasszony.

Az utóbbi most már merészebben közelíte a rejtélyes alakhoz, s helyet foglalva mellette, elkezde vele beszédbe elegyedni.

– Mi dolga lehet magának az én urammal?

– Ej, kedves jó asszony. Maga is mindig mást kérdezget, mint amit kellene. Ahelyett, hogy azt kérdezné tőlem, nem vagyok-e éhes, vacsoráltam-e már. Pedig erre igen hamar tudnék felelni.

A nő fölkelt nagy duzzogva, s valami faliszekrényből egy tál lepényt vett elő, s azt az idegen elé hozta.

– Ha nem utál a bakó tányéráról enni, uram!

– Ejh, hagyja azt. Hátha én magam is az vagyok.

– Ah, persze. Ezekkel a fehér, puha kezecskékkel; nem is olyanok, mintha férfi kezei volnának.

De amint e szavakat kimondta, egyszerre el is sikoltotta magát a némber, mert a tapogatott, fehér kacsók egyike úgy megszorítá vastag, húsos tenyerét, hogy a csontjai is ropogtak bele.

– Ez férfi, hogy a sátán vigye el, férfi – suttogó a nő sziszegve Ivánnak. – Olyan a keze, mint a vasfogó.

Az ismeretlennek igen jó étvágya volt. Hagyott is, nem is a tányér fenekén valamit.

– Ejnye, pedig ezt tán nem is kellett volna mind elfogyasztani. Alkalmasint valaki számára volt eltéve, aki még nincsen itthon.

– Óh, csak tessék! Mi már mind vacsoráltunk.

– Tehát senki sem hiányzik a családból? Vannak önnek gyermekei?

– Igen – felelt a nő, de szemeit nem merte az idegenre emelni. – Van egy leányom.

– Tulajdon, saját gyermeke?

A nő tétovázva kétszer is az idegenre tekintett, a szó kétszer is megakadt a torkán:

– Igen, saját gyermekem.

– Hát több legénye nincs Zudár gazdának, csak ez az egy?

– Nincs. Minek volna?

– Hogy győzheti másodmagával a mesterségét? Hisz az annyi mindenféle dolgot ád.

– Lelkem! Ne beszéljen a hóhér mesterségéről.

– Miért ne? Üzlet az is, mint a többi. Csakolyan tisztességes, mint akármi más. Sőt, annál jövedelmesebb, minthogy olyan kevés ember adja rá magát. Látja, énnekem éppen ez a szenvedélyem. Én most csak azért jöttem, hogy ha megegyezhetem Zudár gazdával, megveszem tőle a mesterségit, amit ön úgy utál, szép asszony.

A hóhér neje bámulva és kétkedve nézett a beszélőre, s gyanakodva hebegé:

– De ilyen fiatal ember létére?

– Óh, galambom, ne gondolja ám, hogy én minden, a mesterséggel járó alkalmatlanságban gyönyörűségemet akarom találni; én tartani fogok több segédet, magam benn a városban lakom, ott ülök az első vendéglőkben, kávéházakban; ki mondja rólam, hogy mi vagyok? Gavallér vagyok. Csak akkor lépek hivatalomba, ha megillető végrehajtás vár reám: valami csinos nyakazás s más efféle. Óh, én nagyon vígan fogok élni mellette.

Zudárné úgy érzé, hogy testét borzongatja valami. Nem mert az idegenre többet pillantani.

– Hanem ez baj, hogy nincs több most egy legényüknél. Úgy látszik, önök nagyon elhanyagolták ez üzletet. Azt restellem. Nehéz lesz újra jó lábra állítani. Nem is volt több ez egynél?

– Volt. Igen – rebegé önkénytelen kényszerítve Zudárné.

– Hát azt mért eresztették el? – kérdé az ismeretlen, mialatt a tűzből egy parazsat rántott ki finom mutatóujjával; azt puha tenyerébe felkapta, megrázogatta, s kisded pipájába helyezé.

A nő és Iván egymás szeme közé néztek, mintha összeszólalkoznának adandó feleletért, azután a nő sebesen válaszolt:

– Elment maga jószántából, megutálta a szép mesterséget.

– Hm. Bohó ember lehetett. Hát azután jobb dolga van most?

– Azt nem tudom – felelt durcásan a némber –, én csak nem járhatok valamennyi elment legényem után, hogy mi lett belőle? Megunta, s mást kezdett.

– Önnek tökéletesen igaza van, szép asszony. Nem minden ember való erre a mesterségre. Kell már arra valami hajlamnak lenni az emberben. Én például sohasem fogadnék meg olyan embert, aki valami börtönben nem ült még, aki úgy öt-hat évet két-három ízben ki nem töltött a hűvösben; mert a többi mind visszakívánkozik a szép társaságokba, mindjárt a városban akar lakni. Mindjárt azon sóhajtozik, hogy őérte kár, hogy ő nagyon jó ehhez az állapothoz. Az ilyen embereket nem szeretem.

– Az való igaz.

– Aki erre a mesterségre való, az már korán kimutatja a foga fehérit; azok a gyerekek, akik a verebek szemeit kiszúrják, akik a denevéreket szétfeszítik, akik a kiskutyákat szeretik nyíllal lövöldözni, azokbul lehetne jó legényeket nevelni nekünk.

– Hallja, maga valami hóhér fia lehet, hogy úgy ismeri az állapotokat.

– Eltalálta, bizony az vagyok; az apám is az volt, az öregapám is; firól-fira szállt nálunk a mesterség.

– Hová való?

– Lengyelországba, Rochowban lakik az apám. Ugye, venni észre a beszédemen, hogy lengyel vagyok?

– De az arcán is.

– Megosztoztunk a bátyámmal; ő a rochowi mesterséget kapta, engem pedig készpénzzel kifizetett, hogy keressek magamnak másutt állomást. Én azt hallottam, hogy a hétfalusi gyepmester már megunta a hivatalát; öreg ember, ugyebár? Nono, maga bohó menyecske, azért ne fortyanjon fel. Elég öreg embernek van szép, fiatal felesége. Aztán nem baj az. Csak azért kérdeztem, hogy öreg ember-e, mert akkor valószínűbb, hogy inkább kíván nyugalomra térni.

– Biz, ifj’úr, annyira utálja az a mesterségét, mint ahogy csak valaki méltán utálhatja azt.

– Pedig az nagyon mulatságos. Én sokszor bementem Lembergbe, gavallérosan felöltözve, melltűvel nyakkendőmben, arany óralánccal, kis halhéj pálcikával a kezemben, elbolondítottam két-három asszonyt, bevezettettem magamat a legfényesebb társaságokba; s az volt azután a mulatság, mikor megtudták, hogy ki vagyok. Hahaha! Mint sápadtak el az emberek, hogy álltak hajuk szálai az ég felé.

– Nem ugratták meg azután?

– De biz egyszer egy fiatal kadét párbajra is kihívott. Magasabb rangú tisztnek nem illett ilyen emberrel megvívni, azok legfeljebb kiugrattak az ablakon. Ez egy magyar fiú volt, akinek meg is ígértem, hogy megjelenek a kitűzött helyen. De biz az várhatott rám sokáig. Szeretek vért bocsátani, de csak úgy, ha engem nem bánthatnak.

Mind a hárman kacagtak ez ötleten.

– De hallják csak, még folytatása is van ennek a mesének. Az én apámnak az a jó szokása volt, hogy senkit sem szeretett úgy legényül fogadni, mint szökött katonát. Tudta, hogy az ilyen fajta ember nem kívánkozik a világba. Hát egyszer ki toppan be hozzá, este későn, sárosan, rongyosan? Az én hadapródom, aki velem párbajt akart vívni. A szeretője miatt rálőtt a kapitányára, s emiatt szökni kellett szegénynek.

A nő és Iván önkénytelen rezzenéssel néztek egymás szeme közé.

– Képzelhetik, hogy kacagtam szegény fiún, ahogy megismerém. Valahányszor elém került azután, mindig azt kérdeztem tőle: „No, hát vívunk-e párbajt?” Az nem is állhatta sokáig a vegzát, megszökött harmadnapra; s nem tudom, hová lett szegény. Bizonyosan főbe lőtték azóta.

– Ha még nem tették is, de aligha van messze tőle – szólt Iván.

– Sz-sz-sz! – sziszegett a némber feddő figyelmeztetéssel. Az ismeretlen nem látszott ezt észrevenni.

E percben hangzottak a bakó ablakából a lövések. Éjszakára mindig ki szokta lőni fegyvereit, hogy azokat újra megtöltse. Attól tart, hogy nappal valaki hozzájuk férhetett, s vagy a golyókat szedte ki, vagy a lőport nedvesítette meg. Nem érzi magát biztosságban saját házánál, s szobája ajtaját be szokta zárni, mielőtt lefekszik.

– No, most beszélhet vele, ha akar – monda a némber. – Majd mindjárt kijön a leánya, szokás szerint vizet visz be neki éjszakára, attól beizenhet, hogy itt van, és szólni akar vele.

Nemsokára nyílt az ajtó, egyik kezében égő mécsessel, másikban üvegkorsóval kilépett rajta a holdfehér leányka; olyan csendesen, mintha félne zajt költeni; szép szőke fürtei le voltak már bontva éjszakára, s szabadon tévedeztek sima hóvállain, apró, mezítelen lábacskái csak csókolni látszottak a földet, nem rajta járni.

Az ismeretlen bámuló gyönyörrel nézte a szende gyermeket, ki őt nem látszott észrevenni a félhomályban, midőn mellette elsuhant, a tornácon keresztül sietve a kútra.

– Ez a kegyed tulajdon gyermeke, szép asszony? – kérdé az ismeretlen, bátor sasszemeit a nő szemeibe villantva.

– Igen, tulajdon gyermekem.

– Milyen szőke és milyen halavány.

A némber kacagott.

– Én pedig milyen barna és milyen piros vagyok.

És azután újra kacagott.

Az ismeretlen arca mélyen elpirult. Esküdni lehet rá, hogy nő! Ez a szemérem pírja az arcon.

Néhány perc múlva visszatért a gyermek, a telt korsóval kezében.

– Kedves leánykám – szólítá őt meg az idegen, nyájas, szeretetteli hangon.

A gyermek összerezzent.

– No! Mit ijedezel? – förmedt rá a némber. – Nem hallod, hogy ez az úr beszélni akar veled? Jól félj, leharapja az orrodat.

Azzal durván megkapta a gyermek kezét, s odarántá őt az idegenhez.

Az gyöngéden megsimogatá a lyánka fejecskéjét.

– Ne félj tőlem, kislyánykám, semmit se félj. Hogy hívnak? A némber felelt:

– Böske.

– Ah, minek Böske? Ilyen durva nevet választani ilyen gyöngéd gyermekhez. Elizke, én úgy foglak hívni, hogy Elizke. Egy névből van mind a kettő.

– Nono, csak bolondítsa az úr is, nem eleget bolondítja már az apja? Parasztember leányát Erzsunak hívják meg Böskének; úri kisasszonyok neve Eliz, Lizinka. No, erre ne hallgass te! Hanem eredj be, és mondd meg az apádnak, hogy egy úr van itt Lengyelországból, aki mindjárt akar vele beszélni, hát addig le ne feküdjék.

A gyermek félve csúszott ki az idegen kezéből, ki alig akarta elereszteni apró kezecskéit, s sietett apja szobájába.

Az idegen rendbe szedte öltözetét, haját kétfelől lesimítá halántékaira, miáltal arca szelíd, nyájas küllemet vőn fel, s halkan bekocogtatott az ajtón.

– Szabad – hangzék belülről a mély, melankolikus hang. Az ifjú ismeretlen benyitott, s gondosan becsukta maga után az ajtót.

Amint az ajtón belül volt, egészen eltűnt arcáról az iménti könnyelműség kérkedő mosolya; a szilajon hányt-vetett fej szelíden hajolt meg; a vékony ajkakon, a fátyolozott szemeken áhítatos ihlet vonult el; egész termete keskenyebbnek látszék, vállai összébbhúzódtak, melle behajlott; az egész arc és alak egy kegyes misszionárius jellegét viselte magán.

Valóban egy kegyes misszionárius állt a bakóval szemben. A herkulesi ember reszketve kelt föl előtte, s kezével aggodalmasan keresve lyánkája kezét, alig hallható szóval kérdezé az idegentől, hogy mit kíván tőle. Talán nem is érthette az, oly lassan mondta.

– Áldás, békesség e házra – szólt az ismeretlen szelíd, malasztteljes hangon.

– Ámen. Ámen – sietett utána mondani a bakó.

– Szálljon a te szívedbe az ég kegyelme, fiam – szólt az ifjú az ősz emberhez, áldóan nyújtva felé kezét.

– Ön lelkész? Lelkipásztor? – rebegé a bakó. Valóban egész külseje azt bizonyítá.

Zudár Péter lehajlott az ifjú kezéhez, és megcsókolá azt. Nem mert kezével hozzányúlni, csak ajkaival érinté azt.

– Lelkész az én házamban? Leánykám, vezesd kézen fogva e jó urat a karszékhez, ültesd le; a te kezeid szép tiszták, hozzáérhetnek. Óh, az én házamban lelkész? Soha nem remélhettem ezt.

– Én messze földről jövök – szólt az ifjú ismeretlen, leülve az előre tolt karszékbe, míg a vén bakó levett föveggel állt előtte, nagy, izmos kezeit összetéve; a kisleányka karjába öltve kezeit, állt mellette.

– Én messze földről jövök, nem is vagyok e nemzetből való, bár nyelvét céljaimhoz képest elég érthetően beszélem. A szent hit hajdani követei egyszerre nyerték az égből az idegen nyelvek ismeretét, nekünk méltatlanabb utódoknak sok fáradsággal kell megszereznünk azt, hogy szólhassunk minden nép nyelvén, hirdetve nékik az ég vigaszait. Én Angliából jövök. Tagja vagyok egy ájtatos társulatnak, mely nevezi magát az „égi vigasztalásról”. A mi célunk az, hogy felkeressük a szenvedőket a társadalom minden osztályaiban, minden rétegeiben, és igyekezzünk velök a mennyei vigasztalást közölni, melyet oly ingyen osztogat az isten minden tört szívűnek. Az emberiség minden osztályait külön küldötteink járják be, akik szüntelen egynemű rétegben forogva, annak általános szenvedéseit okaikkal és orvoslataikkal jobban kitanulhatják. Egyik a paloták urai, másik a gunyhók lakói között jár, mert mindegyiknek más szenvedése van, és mindegyiknek nehéz a magáé. Egyik választá vigasztalása köréül a börtönöket, másik a családélet titkos bánatát vagy a munkás osztályok nélkülöző tömegeit; némelyek a bukott kereskedőket választák ki lelki betegeikül, mások a halálra ítélt rabokat: – nekem jutottak a bűnösök rémei, a bakók.

Az idegen szilárd tekintettel nézett e szavaknál a férfi arcára, ki lesütött szemekkel, rebegő ajakkal állt előtte.

– Nyolc év óta járok e saját világban – folytatá az ifjú. – Megmértem a legmélyebb sebeket és a legmagasabb bánatot. Ez osztály szenvedése többnyire mindenütt hasonló. Némelyik jobban tudta titkolni, másik kevésbé. Vannak hideg, hozzájárulhatlan kedélyek, zárkózott szívek, mikhez nehéz férkőzni. Vannak könnyelmű, kicsapongó, szenvedélyes lelkületek, akik külső vígságban, borban, gyönyörben hiszik a kábulást feltalálhatni. Vannak ismét dacos, kérkedő jellemek, akik pompáznak azzal, ami másoknak félelem, de a szív fenekén ugyanaz a féreg mindenütt. Egyik elhal fiatal korában, másik megőszül, s késő vénséget ér. Ugyanaz a féreg ölte meg az egyiket, amely a másikat nem engedte meghalni. Ismertem olyat, aki bármennyit ivott, nem bírt ittas lenni soha; ismertem másikat; aki irtózott a bortól, és nappal is álmokat látott. A baj egy. És az isten irgalma is egy.

– Az isten irgalma is egy – rebegé utána a férfi.

– Ha ez irgalom végtelensége nem fedné be a földet, ki mentené meg az ítélettől mindazokat, akik élnek? Ha egy napon azt mondaná az Úr: „Igazság legyen irgalom helyett a földön!”, nem lángoknak kellene összecsapni fejünk fölött, amik mindent megemésszenek? Az Úr nem a külszínre, hanem a szívekbe néz, elítéli ő a templomajtóban alamizsnát osztó kegyest, azon bűneért, mit az lelkében gondosan eltakart, és fölemeli a tört szívű bűnöst, ki elbukott a kísértés alatt.

A bakó lassanként térdére ereszkedék az ismeretlen széke mellett, s két összetett kezét odatevé annak kartámjára.

– Mik vagyunk mi? Erőtlen eszközök egy világépítő hatalom kezében. Nagyobb őelőtte az alázatos erőtlen, mint az erejére büszke, kedvesebb a megtért bűnös, mint az erkölcseivel kérkedő. Ajándék volt minden, amit bírtunk, és minden az ő urához tér vissza. Porrá lesz az erő, üres hang az érdem; csak az Úr kegyelme az, ami örökkön él. Az ég mindenki előtt nyitva van, aki azt keresi.

Az ifjú szelíden érinté az öregember kezeit, míg az remegve akarta azokat visszavonni.

– Óh, uram, ne érintsd az én kezeimet.

Az ifjú erővel megfogta azoknak egyikét, s odavoná magához, hol a kézre, hol az ember arcára tekintve.

Egyik kezének finom mutatóujjával a férfi homlokára mutatott.

– Itt egy ránc keresztülszeli a másikat. E baljóslatú kereszt a homlokon a szív nehéz tudását jelenti. A te kezed azért remeg az enyémben, mert ártatlan vér foltjait érzed rajta.

– Igen, igen! – hörgé az erős ember, eltakarva arcát kezeiben.

– Te kivégeztél egy elítéltet, akinek ártatlansága később napfényre jött.

– Úgy van. Szívembe látsz. Úgy van minden.

– És ez a gondolat most nem bírja elhagyni lelkedet, ott van a helye homlokodon.

A bakó homlokán mélyen látszott e percben az egymást keresztté vágó, baljóslatú redő.

Az ifjú odatevé hűs kezét égő homlokára a férfinak.

– Pedig ki tudja, miért rendelte ezt így az Úr? Ki tudja azt, hogy a vaktában kivégzett nem érdemelte-e meg büntetését? Nem volt-e gonoszabb szívében, mint az, ki a vértettet végrehajtá; nem óhajtá-e apja halálát, gonoszabbul vétkezve, mint az, ki ez óhaját teljesíté? Keleten egy bölcs király egykor tizenkét rablót akasztatott fel az országút mellé, s őröket rendelt éjszakára oda, akik a hullákat őrizzék. Az őrök elaludtak, s azalatt a rablók társai fővezérüket levágták a kötélről és ellopák. A felébredt őrök büntetéstől féltükben egy azon jövő pórt akasztának a hiányzó hulla helyébe. Egy ártatlan embert. És íme, amidőn a pór öszvérén megvizsgálák a málhát, abban egy meggyilkolt utas véres tetemeit lelék meg. Ez volt az isten ítélete!

De hátha valóban ártatlan volt az ifjú, aki igaztalanul öletett meg? Ah, ki mondja akkor azt, hogy a halált büntetésül osztogatja az ég? Hátha jutalmul volt ez ráküldve. Rég időkben egy istenfélő pár ikerfiainak istenhezi hűségeért a legnagyobb jutalmat kérte az égtől, s reggelre halva voltak mind a ketten. Ki tudja, minő sorstól őrizte őt meg az ég e csapással? Nem lett volna-e silány, elvetemült? Nem veszett volna-e el nyomorban, elkárhozottan? Nem lett volna-e egykor öngyilkossá? Nem veszett volna-e ugyanazon vérpadon méltán, megérdemelve halálát? Erre csak az felelhet, ki a meg nem történt jövendőket tudja. Mi pedig homály által látunk, és tükörből csupán, s még csak azt sem tudjuk, mikor sírjunk, mikor nevessünk.

Az ifjú elvevé kezét az öreg homlokáról, s íme azon el volt simulva a gonosz ránc, a bakó könnyes szemekkel tekintett fel a magosba, s kezeit összetéve ziháló nagy mellén, halkan kezdé el rebegni:

– „Mi atyánk isten, ki vagy a mennyekben.”

Az ismeretlen ifjú felemelé őt gyöngéden az „ámen” után, a kis halavány leányka átölelte a vénember karját, úgy simula hozzá.

– Nem az ég irgalmát hirdető angyal-e ez itt körüled? – szólt az ifjú a szép gyermekre mutatva. – Nem úgy küldötte-e őt az ég le hozzád, tudtod-, sejtelmeden kívül; anélkül, hogy tudnád, honnan jött?

A férfi megtépte keblén ruháját, és azt mondá:

– Olvass szívemben! Te mindent jól tudsz, uram.

Az idegen most a lyánkához fordulva, őt szólítá meg nyájas, bizalomgerjesztő szóval.

– Jó gyermekem, szólj odaki a cselédnek, hogy lovamat, mely a kapun kívül maradt, vezesse be valami födél alá, ne ázzék kinn a zivatarban.

– Majd magam bevezetem – szólt a gyermek –, és enni, inni adok neki.

– Köszönöm, leánykám.

A kis Erzsi valamit keresgélt a falszekrényben, s azt kötényébe rejtve, ment ki.

Az idegen utánanézett, míg az kilépett az ajtón; azután ünnepélyes csend maradt a szobában, az ifjú hallgatva nézett az öregre, mintha várná, hogy beszéljen.

Zudár Péter kis idő múlva az ajtóhoz lépett, kinyitá azt; a konyhában sötét volt már.

– Alszanak már – suttogá félig az idegenhez, félig magához intézve szavát. – Az asszony alunni ment; a legény a lovakhoz; a gyermek kinn fog maradni a konyhában, valami dolga lesz; már tudom. Van időnk beszélni, jó uram. Künn éjszaka van és zivatar; úgysem bocsátanám önt ma tovább.

– Üljön mellém!

Az öreg csak unszolásra fogadott szót, és leült az ifjú mellé.

– Én vén vagyok, uram, deres hajam igazat mond; nagyon sokat éltem. Apám is bakó volt, nagyapám is az. Úgy maradt rám a „mesterség” örökségül. Ifjabb férfiéveimben könnyelmű, szilaj valék; szerettem a tivornyát, a bort, az örömöket. Valami nehéz, kimondhatatlan teher nyomta szívemet örökké, valami elkábító sötétség, amit űztem volna magamtól, ahogy tudtam. Ez a nehéz léleknyomás, ez a fárasztó homály mindig kínzóbb kezdett lenni rám nézve, ahogy az évek szomorú emlékei szaporodtak, és én annál inkább ittam a bort, és annál jobban ordítottam a trágár tivornyadalokat, hogy ne halljam azokat a csöndes sóhajtásokat magam körül, amik olyan rémségesen bántottak, mikor semmi hang nem volt szobámban, mikor egyedül maradtam. Azért csúfoltak is ismerőim, hogy olyan ember vagyok, aki egymagában danol és iszik késő éjszakán is, mint ahogy csúfoltak később, hogy egyedül zsoltárokat énekelek.

A férfi nagyot sóhajtva pihent meg, mintha szétágazó eszméi fonalát keresné.

– Látott ön talán egy asszonyt odakinn? Ez az én nőm. Megházasodtam, azt gondolva, hogy ez lelkemnek nyugalmat fog adni. Az a képzeletem volt, hogy ha nekem egy gyermekem lenne, milyen boldog tudnék lenni; akkor volna valami, ami az élethez, a világhoz visszakössön. Nem, az nem fogná utált sorsom átkát örökölni tőlem; választanék neki pályát, melyen boldog lehessen, melyen becsüljék, tiszteljék; szereznék neki vagyont, neveltetném tőlem és házamtól távol, hogy derék, mívelt, okos ember legyen belőle. Pár évig voltak ilyen ábrándjaim. Ezekben olyan boldog valék. Lelkem egészen felderült e reményektől. Azután – újra elkezdtem a keserves ivást. A gonosz emlék még jobban elkezdett gyötörni, és a jó remény még jobban elhagyott, mert a nő szívében, óh, uram, élet és halál van, ki az egyiket, ki a másikat leli meg benne. Újra kerülgettek az éjszakai suttogások, a némasági nyögés, a rettegett magányos hangok, amik ébren és álmomban üldöztek, és én ittam és daloltam újra.

Az ember két kezébe hajtá csüggedt fejét. Még most is meghajolt az e súlyos emlék alatt, ha visszagondolt rá.

– Egyszer azután elkezdtem siket lenni. Valami folytonos zúgás lepte meg füleimet, mely örökös kábultságban tartott. Nem értettem a szót, hacsak a beszélő ajkaira nem néztem; nem vettem észre, ha valaki bejött hozzám, csak amidőn hirtelen megláttam. Óh, ez valami borzasztó kín, a siketség! A világbul ki van zárva az ember, jobban, mint a vak. Titkoltam eleinte e bajomat, nehogy csúfot űzzenek belőlem miatta. A siketség iránt senkinek sincs szánalma. Azt hittem, hogy ha két ember halkan beszél előttem, rólam árulkodnak; féltem elaludni, attul tartva, hogy megölhetnek, anélkül, hogy meghallanám, ha valaki rám töri az ajtóm; és azután az éjszakában, a sötétben, a magány-, némaságban, annál jobban hallottam azokat a nyögéseket, sóhajtásokat, miket kívülem nem hallott senki. És hiába ittam, hiába daloltam; minden pohár bor után mintha mélyebben merültem volna egy zúgó, feneketlen tengerbe alá, s végre saját ordításomat sem hallottam többé. Ekkor megrendült bennem a lélek, kétségbeesve vetettem magamat ágyamra, és először életemben jutott eszembe, hogy imádkozzam. Nem tudtam egyebet, mint: „Én istenem! Én Istenem! Én istenem!” és a kezeimet tördeltem, és a könnyeim csorogtak.

Még most is kicsordult a könny e szavaknál a bakó szeméből.

– Ezen az éjszakán csendesen elaludtam, semmi sem háborított. Több óráig úgy aludtam, mint egy halott, s csak arra ébredtem fel, hogy egész arcom nedves volt. Amint arcra voltam feküdve, a vér orromon, számon megindult, és egész fekhelyemet ellepte. Fölkeltem, egy nagy dézsa vízben leöblítém arcomat s érzém, hogy fejem egészen megkönnyebbült; nem hallom azt a tenger mélységébül jövő zúgást magam felett többé, nem suttognak, nem sóhajtanak körülöttem, hanem ahelyett hallok a csendes éjszakában – gyermeksírást… Gyermeksírás az én házamnál! Azt hittem, ez is csak ábrándjaim hangja, hisz én siket vagyok, s az üldöző rém helyett most a csalogató rém hangzik fülemben. De a gyermeksírás újra áthallatszott a mellettem levő szobából, melyben nőm szokott aludni. Mi lehet ez? Odaléptem, s íme lépteim halk csoszogását is hallám. Még halkabban kellett lépnem. Még halkabban; a lábam alatt nyikorgó palló neszét is hallottam. És közbe folytonosan a gyermeksírást. A szoba felőlem volt bezárva tolózárral; halkan kellett félrehúznom, hogy a nesz ne hallassék; halkan nyitám fel az ajtót. És, íme, a szoba közepén, az asztalon egy kisded csecsemő volt letéve, a mécs lobogó világot vetett arcára; alig lehetett több pár hónaposnál. Finom pólába volt burkolva, hímzett ingecske rajta; kis, gömbölyű fejét gyöngyös főkötő takarta, mely alól oly szépen pöndörültek elő a finom aranyszálhoz hasonló fürtöcskék. Mint azok a kis festett angyalok, akiknek csak a fejük van kinn az égből.

Az ismeretlen oly érzékenyen mosolygott a vén bakónak e gyermeteg szavára.

Zudár Péter arca ezután újra elkomorult, székét közelébb húzá vendégeéhez, s halkan folytatá:

– Nőm nem volt a szobában. Agya üresen állt, s félig nyitva hagyott ajtaján át kivehetém, hogy a konyhában nagy tűz lobog; a tűzhely mellett nőm foglalkozik, és annak anyja, egy ravasz, gonosz vénasszony, kit a vidék boszorkánynak tart. Mit mívelnek ily késő éjszaka? A fiatal asszony egy serpenyőt tartott a tűzre, a vén mindenféle növényt hányt abba. Nem volt mitől tartaniok, mégis suttogva beszéltek egymással, és félve tekingettek körül. Én nem tudtam, mi adta nekem akkor azt a gondolatot, hirtelen ölembe vettem az asztalra tett kisdedet, s átvittem azt szobámba, ott lefektettem ágyamra, kezébe adtam elveszett csörgettyűjét, mire az megszűnt sírni. Azután leskelődtem, hogy mit csinálnak az asszonyok tovább; a serpenyő tartalma főtt, zuhogott a tűz felett, ha néha kicseppent, olyat lobbant tőle a láng, a vén egy nagy kalánnal fölözte. Azonközben beszélgettek. „Nincsen-e valaki ébren?” – „Minden alszik.” – „Hát a vén dög?” – „Részeg az most, s olyan süket, hogy a trombitaszót sem hallja.” Végre elkészültek vele, kitöltötték egy szilkébe, s jöttek a szobába mind a ketten. Én ott álltam a szoba közepén. Mintha az istennyila ütött volna közéjük! A vén elejté a szilkét, az ifjasszony dühösen támadt rám: „Süket disznó, hová tetted azt a gyermeket!?” – „Ne kiabálj, jó asszony, olyan nagyon – mondám neki –, mert lassabban is megértem.” – „Hová tetted azt a gyermeket?” – „Jó helyen van, ne féltsétek!” – „Őrült bolond, szerencsétlenné teszesz mindnyájunkat, nem tudod, hogy mit cselekszel?” – „Azt nem tudom, de annyit tudok, hogy e gyermek, akárhol vettétek, kezetekbe nem kerül többet. Én magamhoz vettem, és gondját fogom viselni, s aki be mer érte a szobámba lépni, annak majd eszébe juttatom, hogy én vagyok a bakó!” – Azzal szobámba mentem; bezártam azt; az asszonyok átkoztak, dörömböztek az ajtómon, a vén boszorka fenyegetett, hogy mindenféleképpen megront; én pedig szép csendesen elővettem tejfőző gépemet, kenyérmorzsából és tejből pépet főztem borszesz mellett; mikor készen volt, ölembe vettem a kisdedet, és szépen megetettem őt magam, azután csináltam neki bölcsőt a gerendára kötött lepedőbül, elringattam, elaltattam, és reggelig elnéztem, hogyan alszik.

A bakó egy kis záros szekrényből valami papírba tekert csomagot vett ki e szavak után, s azt sokszoros kötelékeiből kicsavargatva, szétterjeszté az idegen előtt.

Egy finom gyermekingecske volt abban, picike harisnyák és egy tarka gyöngyből hímzett főkötő; mindenik darab egy piros E betűvel jegyezve.

– Emlékül tartogatom ezeket magamnál. E kis, fodros ingecske, e nefelejcsekkel és rózsabimbókkal hímzett főkötő drágább énnekem az élet minden kincseinél; mert ezekkel kezdődnek lelkem nyugodtabb órái. E gyermek mellett megtanultam imádkozni, uram. Valami azt súgta lelkemnek, hogy e gyermeket az ég küldte nekem. És úgy kell lenni. Senki sem szeret az ég alatt, csupáncsak ő. És én sem szeretek senkit, semmit mást a földön. Sohasem kutattam, ki gyermeke lehetett, sőt rettegtem attól, hogy valaha rá fognak találni, s visszakövetelik tőlem. De annyi év óta nem kereste senki. Úgy hiszem, rossz anyja volt, akinek azt mondták, hogy meghalt, s megnyugodott benne. Sőt talán ő akarta, hogy megöljék. Óh, uram, a hóhér házán kívül születnek azok, akik a hóhér küszöbénél végzik életüket. – Soha egy órára sem hagytam el magamtól e gyermeket. Én tanítottam járni, beszélni, én készítettem neki ételt, később pedig ő énnekem. Senki kezéből meg nem enném a főtt ételt, mint az övéből. Míg nagyon kicsiny volt, én virrasztottam ágyánál, ha aludt; most ő vigyáz, míg én elalszom. Mikor útra megyek, velem jön, el nem marad tőlem soha. Csak az aggaszt, ha néha rágondolok: mi lesz belőle, ha elhalok, mi lesz belőle, ha felnő?

Az ifjú érzékenyen szorítá meg az öreg kezét, s indulatáruló hangon monda néki:

– Legyen ön nyugodt. Ön jó atyja volt e leánynak; ha ön meghal, én jó anyát fogok néki adni. Írja ön fel magának e nevet: „Kamienszka Mária, Lembergben.” Bármikor fog ön e cím alatt e tárgyról írni, az válaszolni fog rá, s értesülve lesz felőle. Talán korábban is fog írni, mint ön kérdené.

Az öregember kezeit csókolá az ifjúnak, s szótlanul rebegé érthetlen áldása hangjait hozzá.

E percben nyílt az ajtó, s a kis Erzsike bejött, egy tálcán két pohár borlevest hozva a konyhárul.

Az illatos, gőzölgő italt odahelyezé az asztalra, hófehér abroszkát terítve alája, s nyájas, édes hangon kínálgatá az idegent, hogy fogadja el azt, bizony felmelegszik tőle.

Az idegen megveregeté nyájasan szép, szelíd orcáját, megcsókolá szőke fejét, s ráköszöntve a poharat a gazdára, egy férfias hajtással kiüríté azt.

– Igen jó volt, kis gazdasszonyom. Egészen fölélénkíte.

A vénembernek több kínálás kellett; elébb megkóstolá azt leánykája, hogy kedvet szerezzen neki hozzá. Látszik, hogy nagyon elkényeztette fogadott apját.

Zudár Péternek egészen felderült az arca.

– Óh, uram! – szólt az idegenhez – én még sohasem éreztem magamat úgy, miként most; olyan könnyű a lelkem, mintha semmi teher sem fekünnék rajta. Embernek érzem magamat. Meddig fog ön nálam maradni? Bár sokáig lehetne.

– Nem tehetem, jámbor férfi; hivatásom tovább siettet. Vannak-e önnek legényei, kik tán óhajtanák a lelki vigaszt?

Zudár Péter arca elsötétült e szóra.

– Csak egy van. Arra ne vesztegesd az isten igéit, uram, nem kell a kenyeret az ebeknek hányni.

– Másik nem volt?

– Nemrég késő este vezetett amaz egy idegent házamhoz. Reggelre, mielőtt láthattam volna, megszökött a padláson keresztül; maig sem tudom, miért; sem azt, hogy hová lett. Nem első eset az ilyen.

– Úgy küldetésemet e háznál bevégeztem – szólt az ismeretlen önkénytelen felsóhajtva. – Fogadja ön tőlem e kis imakönyvet emlékül, valahányszor olvasni fog benne, vigaszt találand abban. Táblájára van azon hölgy neve írva, akit el nem kell önnek felejtenie.

A férfi ajkához szorítá a könyvecskét ájtatosan, s elrejté azt szekrényébe.

– Hát én mit adjak, mit adhatok hálaul önnek, lelki jóltevőm, isten után újjáteremtőm? Mit adhatok én?

Az idegen hirtelen válaszolt:

– Ha szabad kérnem valamit: adja ön át nekem kincsei felét, a kis hímzett főkötőt.

A bakó egy percig meg volt lepetve, azután hirtelen kibontá újra a kis tekercset, elővette a gyöngyös főkötőcskét, megnézte, egy könnye esett rá, megcsókolá, azután szótlanul nyújtá át az idegennek.

– Ha nehezére esik önnek megválni tőle, nem viszem el.

– Jó helyen lesz – susogá az öreg, s odanyomta azt az ifjú kezébe, ki eldugá a kis ereklyét mellénye alá.

– És most isten önökkel, pihenjenek le, késő az éj. Nekem még reggelig nagy utat kell tennem.

A bakó maga akart vele menni, hogy lovát felnyergelje; az ifjú visszautasítá.

– Majd felköltöm a legényt; szóm van hozzá!

– De az ebek harapósak.

– Engem nem bántanak.

Az idegen nem engedte magát kikísértetni; a konyhában felvevé köpönyegét, megmagyaráztatá magának, hogy hol alszik az istálló mellett a legény, kezébe vevé a meggyújtott lámpát, s azzal kiment az udvarra.

A komondorok, amint rájuk nézett, félénk, nyugtalan morgással húzódtak el előle, s a ház háta mögé futva, ott kezdtek el vonítani. Bűbája volt csodás szemeinek emberre és állatra.

Benn a szobában éneklé a bakó: „Ne jöjjön addig szememre álom”.

Az ifjú sietett a hóhérlegény szobája felé. Útközben találkozott a menyecskével. Megcsípte az orcáját, s a vállára ütött.

– Ej, be hamis legény maga!

A némber bepöndörült a konyhaajtón, ráhagyva a vendégre, hogy keresse, amit akar.

Rátalált. Csak oda kellett neki bemenni, ahonnan amaz kijött. Iván úgy tett, mintha alunnék.

– Héj, öcsém, talpra! – kiálta rá az idegen, s megráncigálta üstökét, hogy az ijedten nyitá fel szemeit.

– No! Micsoda ez? Mit bánt maga engem?

– Mit-e? Te sehonnai, azt majd mindjárt megtudod; kelj fel!

A legény nem sietett az engedelmeskedéssel.

Az idegen nem szólt neki többet, hanem pofon ütötte innen is, túl is, hogy jobbra-balra lódult tőle a feje.

Iván erre dühödten ugrott fel fekhelyéről, s bántójának rohant, de az oly ügyesen, mint a kígyó, torkon ragadta jobb kezével, s odaszorítá a fejét a falhoz, míg a bal kezével egy öblös pisztolyt tartott az orra elé.

– Meg ne moccanj, semmirevaló; vagy ide ragasztalak a falhoz, mint egy festett képet.

A legény el volt rémülve a váratlanul erős markolástól s a nekiszegzett fegyvertől, s féltében szepegve kérdezé:

– De hát uram s én istenem, mit vétettem én önnek? Kicsoda ön? És mit akar?

– Ki vagyok? Rendőr vagyok; gazember! Egy szökött katonát üldözök, akit te rejtettél el; mondjad, hova tetted?

Iván kezdett az első ijedségből magához térni.

– Hiszen megmondom, kérem; csak eresszen el; igaz, hogy én egy szökött katonát csaltam ide, de nem azért, hogy én elrejtsem.

– Nem azért hoztad ide, hogy elrejtsd? Hazug kutya! Mondj még egyet, még egy ilyen szépet, ha azt akarod, hogy a lovamhoz kösselek, úgy vigyelek el Dukláig. Hova tetted hát?

– Elmondok mindent, nagyságos rendőr úr; én igaz ember vagyok. Igaz, hogy idecsaltam azt az úrfit; egykor inasa voltam, később együtt katonává lettünk; engem azután elbocsátottak, mert megvakultam. Igazán mondom, akkor vak voltam. Bízott hozzám a fiatalember, s nekem könyörgött, hogy rejtsem el, amint meglátott Duklában az utcán.

– Mit kerestél te Galíciában?

– A gazdám küldött lovakért, de nem kaptam nekünk valót. Bizony mondom, igazat mondok.

– Tudtad, hogy az az ember mért szökik?

– Igenis, mert a kapitányát meglőtte egy asszony miatt.

– Hallottad az asszony nevét is?

– Hallottam, de már elfelejtettem.

– Hazudsz. Tudod. Mondd ki!

– Mondom már. Jaj, a torkom! – Kamienszka grófné.

– Tőle hallottad?

– Nem, csak úgy gondolom, mert annak írt levelet a futás közben, énvelem adatta a postára; bizonyosan arrul akadtak a nyomába.

– Arra semmi gondod. Hol van most ez ember? Ne hazudj, mert megtudom, s akkor véged.

– Jó helyen van már, nagyságos rendőr uram. Innen még aznap megszökött, de én feladtam őt, s elfogták a tulajdon apja házánál.

Az idegen dühösen vágta oda a fickó fejét a falhoz, s azután lelökte a földre, s egyet rúgott rajta.

– Feladtad őt? Nesze, te utálatos kutya!

– De hát, uram. Miért üt ön most? Hiszen jól cselekedtem; elfogattam, s bezárták, ki is van téve a siralomházba már. Mit vétettem én ezzel önnek?

Az idegen parancsolt indulatának, s leküzdve dühét, hidegen válaszolt:

– Mit vétettél? Bolond! Azt vétetted, hogy én most hiába fáradtam, s elvesztem a jutalmat, ami a szökevényre ki volt tűzve. Csak te még egyszer ártsd magadat az én dolgomba!

Fogcsikorgatva szorítá öklébe a pisztolyt, olyan kedve lett volna legalább az agyával egyet ütni a legény feje búbjára.

– Eredj! Nyergeld fel gyorsan a lovamat!

Iván örült, hogy a szűk szobából kiszabadulhatott, ahol olyan közel érte őt a veszedelmes látogató mind a két kezével, s ment a paripát felnyergelni, melyre azt az észrevételt tevé, hogy ez egy kicsinyt nagyon is jó egy titkosrendőr alá.

Az idegen nem várhatta, míg elkészül vele, maga is segített neki. Azután gyorsan felszökött lovára, s valamit nyújtott feléje.

– Nesze.

A legény félrekapta a fejét, azt gondolta, megint pofont kap.

Az idegen egy tallért vetett a lábaihoz.

– Kapd fel, kutya. Fáradságodért. Nyiss kaput!

A ló telefecskendé szemét-száját sárral. Az idegen tovarobogott.

A távozó lódobogásnál a bakó gondolá magában

– Ez egy mennyei, kegyes ifjú vala.

A menyecske így sóhajta:

– Ej, be csinos gavallér volt.

A legény dühödten dörmögé:

– Ez egy pokolbeli sátán.

És azzal felvette a tallért, megtörülte, zsebre tevé, s aztán dühében nekiesett a házi komondornak, kiütötte az egyik fogát; ráfogta, hogy nem akar ugatni…

A Hétfalusy-háznál még mindig állandó a gyász. Az orvos mindennap kilátogat a fővárosbul. Egyik fogat kihozza, a másik beszállítja. Két beteg is van. Az ifjú Széphalmi ugyan fennjár, de olyan, mint a féregrágta virág; csak látszik benne az élet. Az öreg Hétfalusy ellenben nagyon megadta magát bajainak, ágynak feküdt, és gyakran a nehézkórság töri.

Az orvos, tekintetes Sarkantyús Lőrinc úr, naponként odateszi az ajtóba nagy gombú nádpálcáját, megdörzsöli zsebkendőjével rövidre nyírt, szürke haját, megtapogatja az ütereket, ír recipéket drága jó kenetekről, boronyakról, szörpönyekről; rendel fördőket, hólyaghúzókat, löveteket és zuhanyokat; és mégsem akar használni semmi; a két férfi napról napra jobban enyész. Bizony csak arról van még szó: melyik fogja a másikat eltemetni.

Egy reggelen, midőn már dr. Sarkantyús megfőzeté a fördőket, egy könnyű hintó hajtatott be a kastély udvarára, melyből a mi ismeretlenünk szállt ki, ezúttal divatos fekete kabátba öltözve, finom kecskebőr cipőkkel lábain; hátrafésült, hosszú haja, mely kétfelül fülei mögé volt simítva, s igen éles szemüvege különben is eléggé elváltoztaták elébbi alakját; mihez ama jellemzetes, hideg, mozdulatlan szeglet az ajkak mellett, a homlok közepén a két szemöldök közötti vékony vonal, a vont arc komolysága tökéletessé tevék a csalódást. Egy tudós, egy tapasztalt bölcs férfi, egy világjártas orvos áll előttünk.

Széphalmi úr után tudakozódék.

Azt előhívták a cselédek. Egy összerokkant, koravén férfi lépett elő; arca kétfelől beesve, ajkai elhalványulva; szemei merően kiülnek, és sokat elvesztettek kifejezésteljes fényükből.

Az idegen egy levelet nyújt át neki az első üdvözlet után; Széphalmi engedelmet kér, hogy elolvashassa. Kezei egyre reszketnek, míg a levelet feltöri.

Komája, Ligety Ambrus írja azt neki, tudósítva róla, hogy a levél átadója egy hírhedett orvos, ki most jön Franciaországból, és delejjel gyógyít. Engedje meg neki, hogy kísérletet tegyen az öregúrral; neki okai vannak hinni, hogy ez nem lesz sikertelen.

Széphalmi nagyot sóhajtott, s bevezeté az idegent a terembe; ott inte neki, hogy foglaljon helyet. Egy szót sem szóltak eddig egymáshoz.

Azután Széphalmi egy mellékterembe lépett, s ott találva doktor Sarkantyús urat, közlé vele az egész levelet.

Doktor Sarkantyús azt mondá neki, hogy Ligety szolgabíró nagy szamár, a francia doktor még nagyobb szamár, de legeslegnagyobb szamár lesz az öregúr, ha meggyógyul tőle. Ám próbálják meg.

Nem állhatá meg, hogy mégis ki ne menjen, megnézni ezt a csodabogarat, aki az ujja hegyével akar gyógyítani.

A fiatalember finom udvariassággal üdvözlé őt, míg doktor Sarkantyús azt a tréfát vette magának, hogy elmondá neki:

– Ű-le koma, itt a kű.

Az idegen megütközve nézett rá; nem értette ezt a franciát.

A doktor meg akarta neki mutatni, hogy igazán is tud franciául. Még Napóleon idejében tanulta.

– Vuz-ét – ön – medeszén? Moszjő.

– Oui, monsieur collègue.

– Ördög a kollégád, nem én. Vuz – ét őn – magnetizőr, moszjő?

– Oui, mon cher bonhomme.

– Szet – űn – sarlatáneri, moszjő?

– Comme toute la médecine, monsieur.

Doktor Sarkantyús hátratette a két kezét, végignézte a fiatalembert, először alulról felfelé, azután felyülről lefelé; megrázta rá a fejét, s azzal otthagyta faképnél.

Széphalmi újra kijött az idegenért, s kérte, hogy lépjen be vele a beteghez.

A mellékszobában, hol az öreg Hétfalusy feküdt, le voltak eresztve a függönyök, a padozat szőnyegekkel fedve, hogy semmi fény, semmi hang ne zavarja a szenvedő nyugalmát.

Ha ugyan nyugalomnak lehet azt nevezni.

A magara vetett ágyon feküdt egy mozdulatlan alak, lehunyt szempillákkal, maga mellé tett kezekkel; erőtlen, mozdulatlan darab föld, csak annyiban rosszabb a többi földnél, hogy ennek még öntudata is van.

Az ismeretlen odalépett ágyához, megfogta egyikét azon hideg csontkezeknek, megtapintá üterét, rátette homlokára kezét. Mintha egy hullával bánt volna, szemeit sem nyitotta fel az, alig vert erében a vér, alig lehetett észrevenni, hogy lélegzik.

– Így szokott naphosszant feküdni – monda Széphalmi az idegennek.

Az ifjú lerakta gyűrűit kezéről, egy pohár vizet kért, s ujjai hegyét végighúzogatá annak szélein, azután ismét az öreg szemöldein és halántékain lefelé.

Széphalmi kétkedő arccal állt mellette; az ifjú észrevette azt tekintetéből.

– Ön is szenved, uram. Az én rendszerem önt is meg tudná gyógyítani.

Széphalmi keserűen mosolygott. Galvanizált halottak mosolyganak így.

– Számomra nem termenek a füvek írt.

– Nem is durva anyag az én gyógyszerem. Látni fogja ön. Egy óra alatt tapasztalni fogja hatását. Önök betegsége valamiben hasonlít egymáshoz.

– Hogyan?

– Úgy, hogy mindkettőnek egy oka van. Önöknél a baj fészke a lélekben rejlik, mindkettőjüket nagy csapások érték; ön nejét és két gyermekét veszté, az öregúr leányát és két unokáját.

A kór öreg hosszan, mélyen sóhajta e szavakra, de még mindig lezárva tartá szemeit. Széphalmi leült egy asztal mellé, s fejét tenyerébe rejtve sírt.

Az ifjú ismeretlen halkan hordozá ujjait a pohár szélén, mely kísértetes nyögéssel hangzott bele; a víz delejes lesz nemsokára, s akkor egyszerre hatni fog.

– De van a veszteség fölötti fájdalomnál még egy gonoszabb betegség is: a megbánás. Önöket egy keserű múlt emléke bántja, ami visszahozhatatlan. Önök nem szerették mindig úgy a gyermeket, az unokát, miként most, midőn ez a kettő meghalt, és ez fáj legjobban.

A beteg Hétfalusy e szókra felnyitá szemeit merően, s a beszélőre bámult velök.

Széphalmi szomorúan rebegé:

– Óh, uram, miért kínoz ön e szavakkal bennünket? Szegény öreg szívének ez fáj!

– Látom. Már kezd éledezni. Az orvosság erős; de éppen így hatásos. Fájdalmai támadnak, éppen e fájdalmakban van a betegség krízise. Csak nehány cseppet e vízből. Így. Nemsokára még erősebb lesz a visszahatás; a kór vonaglani fog, nyögni; arcán hideg veríték fogja kiütni magát; de azután le fog csillapulni, és meggyógyuland, ha isten is megsegít bennünket.

Az ifjú folytatá a víz delejezését.

– Legnagyobb fájdalma a betegnek azon emlékből származik, mely neki azon éveit juttatja eszébe, amidőn megholt leánya önnel megismerkedék.

– Mit tud ön ez évekről, uram? – kérdé meglepetve Széphalmi.

– Annyit, amennyit kell egy orvosnak megtudni, ki betegei szívét gyógyítja. Ő nagyon ellenzette leánya házasságát önnel. És ezt rosszul tevé. Az igaz útról eltiltott érzelem tilos utakat keres. Önök megtalálták ezt az utat.

– Uram!

– Csendesen. A beteg nyüzsög. A gyógyszer hatni kezd. A tilos viszonynak el nem titkolható következése lett. Ön neje anya lett, mielőtt önnek neje lett volna. Bocsánat, uram, mint orvos beszélek.

Széphalmi alig hallhatóan rebegé:

– Honnan tudhatja ön ezt? (Ami olyan mélyen rejtett titok – gondolá utána magában, míg az agg erőködve látszék ágyában felemelkedni, hogy a beszélőt hallgatásra kényszerítse.)

– Ez erősen hat, erősen – szólt az ifjú, megtapintva a kór üterét. – Tízzel többet üt egy perc alatt, mint az imént. – Hétfalusy úr, amidőn e rossz hírt megtudta, iszonyú indulatba jött; ő erős szenvedélyű ember; azt mondá leányának, hogy ha ez meg nem öli gyermekét, meg fogja ő ölni mind a kettőt! Máshoz akarta adni nőül. Gazdag, magas rangú úrhoz. A balesetnek titokban kelle maradni. A leány nagyon szerencsétlen volt. Egy fitestvére védelmére kelt, s pártját fogta tulajdon apja ellen, azt elűzte az apa emiatt, kiátkozá, sohasem bocsátá maga elé többet. A hívatlan vendég, a kis csecsemő, kinek születni nem volt szabad, jóvá is tette ezt a hibáját; azt mondák róla, hogy meghalt. – Ah, hogy megszorítá a beteg szélhűdött ujjaival kezemet! E gyógyszer csodákat okoz.

Széphalmi a karszék mélyébe vonta magát, és reszketett a láz miatt.

– A gazdag úr azonban a menyegző napján elhagyá menyasszonyát; ebben az esztendőben egyszerre megőszült az öreg Hétfalusy. Látja, uram, én jól vagyok értesülve; orvosnak minden apró körülményt kell ismerni, hogy betegét kigyógyíthassa. Most már engedte volna az apa, hogy leánya régi kedveséhez menjen nőül, de ekkor már ön nem volt hajlandó e házasságra, s feléje sem jött váró kedvesének. Egyszer azután a hölgy maga ment oda önhöz, s őrültekhez hasonló arcával meglepve önt, azzal fenyegetőzött…

– Csitt, uram! Az égre…

– Ah, mint ver sebesebben az ütér: az izmok rángatóznak, az ajk nyiladozik, az artériák duzzadni kezdenek; a hölgy azzal fenyegeté önt, hogy ha őt nőül nem veszi, fel fogja fedezni, hogy gyermekét megölte, és vérpadra viszi magát.

A beteg karjai rángatózni kezdtek, és homlokát, mint valami átlátszó gyöngy lepte el a hideg veríték. Széphalmi felállt, és tántorogva járt a szobában alá s fel.

– Ki mondta ezt önnek? – kérdé, hirtelen megállva az idegen előtt.

– Csendesen, uram, ön zavar engem. Pedig a kórállapot kedvező szakba kezd lépni; nézze, hogy izzad a beteg. Erős kínjai vannak; ezt szeretem; ez arra mutat, hogy az életerő visszatér; a nyugalom a halál jele, a fájdalom az életé. Folytassuk a delejt. Ezek a szaggatott húzások a halántékról le a vállig csodákat mívelnek. A beteg most lelke egész erejével azon a gondolaton csügg, hogy amiért elveté magától első unokáját, akit gyűlölt; az isten ezért vette el tőle a másik kettőt, akiket szeretett. Látja ön, uram, e lihegő mell, e tűzben forgó szemek, e kiduzzadó ajk, mind ezt a gondolatot tolmácsolják. Isten megbüntette őtet és önt, az apát és nagyapát, elvette tőlük azt az áldást, amit elhajítottak ők maguktól önkényt; és most oly egyedül, oly vigasztalanul állnak önök a világban, semmi által sem kapcsolva egymáshoz, mint egy rettentő veszteség emlékétől.

Széphalmi odaborult a néma beteg vánkosára, s ott zokogott keservesen.

Az ifjú ekkor felállt, és kezébe fogva az öreg kezét, lángoló szemeit annak szemeibe mélyeszté, s lelkesült hangon szóla hozzá, ki a pokol minden kínjait látszott keblében viselni:

– Ha most valaki idejönne önökhöz, és azt mondaná: íme, azt az elvetett gyermeket, akit ti holtnak, megöltnek akartatok hinni, akinek születését megátkoztátok, halálaért imádkoztatok, én visszaadom tinektek; mit éreznének önök erre?

A beteg odavonta az ifjú kezét ajkaihoz, s erőszakosan felemelkedék ágyában; ajkai nyitva voltak, nyelve rebegett valamit, ami érthetetlen szó volt, míg Széphalmi kábultan tekinte reá, s hajában markolászott, mintegy esztelenül.

Az ifjú keblébe nyúlt, s kivonta onnan ama kis nefelejccsel és rózsabimbókkal hímezett főkötőt, s felmutatá azt a két férfi előtt:

– E főkötőcske kedves viselőjét, ha visszaadná valaki tinéktek, ha azt mondaná: ímé, megmaradt egyetlen vigasztalástok, az égből küldött angyal, akiben megnyugodjatok újra, megmaradt, felnőtt oly széppé, oly szelíddé, aminők az angyalok, akik a földre leszállnak.

Az apa e szavaknál az idegen lábai előtt térdelt, s annak kezeit csókolá magánkívül, míg az ősz Hétfalusy erőszakos vonaglással veté fel magát ágyából, s megragadva kezével a kis gyöngyfejkötőt, megszólalt sikoltva:

– Eliz!…

Az orvosság hatályos volt. Íme, az öregember felült, és visszanyerte szavát.

Az összeroncsolt, roskatag, ősz ember erőszakosan ragadá meg reszkető kezeivel az ifjú karját, míg annyira fel bírt azon kapaszkodni, hogy ajkaival a kis főkötőcskét érintheté.

– Eliz, Eliz. Ezt viselte. Olyan szép volt…

– Hol van ő? – nyögé Széphalmi, arcát eltakarva kezeivel.

– Most is olyan szép. Jó helyen van. Szerető atyára talált, aki őrzi, mint szeme fényét. Szép és okos. Gyönyörű kék szemei, mint az ég. Ártatlanság és jóság világol bennök; finom ajka oly parányi, mint egy eperszem; ha mosolyog, szép arcán gödröcskék támadnak.

– Igen! igen! Ilyen volt ő! – lihegé Széphalmi, az idegen kezét szorítva szívéhez.

Az öreg Hétfalusy pedig felült ágyában, és ki akart lépni onnan.

– Megyek. Érte megyek. Vezessen ön hozzá! Elhozom őt.

– Csendesen, uram. Maradjon ön fekve. Gondolja meg, hogy én orvosa vagyok, s gyógyszakomnak nincs vége. Ön még sokáig fog ágyában feküdni, és nem fogja látni unokáját. A leánykát szeretik ott, ahol van. Fogadott apja csupa merő szeretet; ön pedig csupa gyűlölet. E rossz betegségből ki kell önnek gyógyulnia elébb.

– Minő betegségemből? Én nem vagyok többé beteg. Én meggyógyulok.

– A gyűlöletből. Önnek van egy eltaszított fia, ki e percben talán a vesztőhely szélin áll; ön rá sem gondol arra; önnek a szívében még kemény kövek vannak. Ezeket a köveket kell elébb összemorzsolni, uram, ezeket felolvasztani. Majd ha önnek fia itt, ezen a helyen fog állani, és ön kinyújtja elé karjait, és azt mondja: „Én gyermekem”, akkor lesz ön meggyógyulva, akkor mondhatja: én nem vagyok beteg.

– Én ne lássam addig gyermekemet! – szólt rimánkodva Széphalmi.

– Uram, ön nagyon követelő.