IX. A mirigy

Van egy hatalmas úr itt mialattunk, kinek életét még nem ismerték el a bölcsek, pedig hatalmáról annyit tudnak beszélni; kitől nem tanítottak meg bennünket félni, pedig reményeivel mindenki hozzá fordul…

Nem a pokol ez, hanem a föld.

A jó, az áldott, a békességes föld; aki nem oly indulatos, mint a többi elemek: tűz, víz és lég; békével hágy magára tapodni, enged sebeket ejteni magán, hátát megrakni városokkal, csontjait töretni mély bánya-aknákkal, enged élni és szaporodni porából támadt fajokat.

Kérdezte-e már valaki: óh, én uram, áldott jó föld, tetszik-e az neked, amit mi idefenn cselekszünk; hogy a szép hűs erdőket kiirtjuk felőled, mezetlenül hagyva testedet kínzó urad, a nap tüze előtt, hogy folyóidat mederbe szorítjuk, tavaidat kiszárítjuk, s kényszerítünk szomjazni; hogy testedet felhasogatjuk, hantjaidat összetörjük, és kényszerítjük azokat ételt, italt termeni számunkra; hogy vérrel itatjuk hímes pázsitodat, s halottaink elássuk kebledbe? Tetszik-e az neked, hogy mi itt élünk rajtad, és áldunk, és átkozunk, hogy táplálj minket, és törjük a fejünket rajta, hol lakik még kevés ember felszíneden, hogyan lehetne ottan is elszaporodni fajunknak?

A föld pedig türelmesen hagy mindent történni maga felett, csak néha rázkodik meg futó borzadállyal, megrendítve a ráhalmozott palotákat. Talán vannak, akik intésit elértik?

Azután századokig nem adja megint élete jelét. Tűr, mint minden jó édesanya, rossz gyermekeitől. Elhallgatja, eltakarja bűneiket, viseli érettük az ég csapásait. Nem haragszik rájuk, nem bünteti őket. Ápol, nevel, és nem vár háládatosságot. Csak eped, csak emésztődik magában, csak búsul, csak aggódik gyermekei sorsán, önző, szívtelen gyermekein; a bú és bánat, az emberi szenny és a bűn lassan megrontják életerejét, s egyszer – megbetegszik a föld.

Óh, mint hull az ember, mikor a föld beteg!

Mint a parasyt aphis-féreg az elsárgult falevélről!

A halál új nemei, miket soha névvel nem nevezett senki, jelennek meg a rémült népek között, az erőst, a bátort egy szellő elfújja; nem használ elzárkózni előle kőfalak közé, a testet bekenni balzsamokkal, eltakarni a lélegzetet; a láthatatlan halál keresztülmegy a zárt ajtókon, s keresi azt, ki tőle fél. Nem kell hozzá romlott lég, fekélyes érintés; elég a nevét hallani, megrettenni tőle, és meghalni.

Nem emberek betegsége az; a föld, a föld maga beteg.

Milyen tréfás még a rémület is!

Emlékezem azon időkre; akkor még talán gyermek voltam (azért mondom „talán”, mert nem tudom egész bizonyossággal, hogy mikor öregedtem meg), nem sok osztályom volt a közös rémületből; sőt, a helyzet újdonsága még mulattatott is. Iskolába nem volt szabad járnunk, vakációt kaptunk bizonytalan időre; nem tagadhatom, hogy ennek igen örültem, városunk körül kordont húztak idegenek megvizsgálására; jó apám, kinek szelíd, komoly arcára most is oly édesen emlékezem vissza, felkötötte ezüstös kardját oldalára, s ő is ment a zárvonalt őrzeni. Nagyobb bizodalmam volt ahhoz a kardhoz, mint az angoloknak minden flottájukhoz. Áldott, gondos anyánk kicsi tarsolyokban mindenikünk nyakába darabka kámfort akasztott, amiről meg voltunk győződve, hogy sokat használ; s eltiltotta tőlünk, hogy dinnyét, barackot enni ne merjünk. Mi jó, szófogadó gyermekek voltunk, s meg nem szegtük tilalmát. Pedig azon évben, mintha szatírát akart volna ránk írni a természet, a legpompásabb gyümölcs özöne lepte el kertjeinket. Ott hagytuk rothadni. Egy derék orvosunk volt, aki a legnagyobb vész idején sorba járta a házakat; fehér haja, piros orcája, egyenes, délceg termete (most is éppen olyan), mindig tréfált velünk; mondta, hogy aki nem fél, nem hal meg; felmetszé előttünk a szép aranybélű dinnyét, s jóízűn evé meg; lám, őneki nem árt, mert ő nem fél a vésztül. Csak rendesen kell élni, és bízni istenben. Nevetett, ha kérdeztük: igaz-e, miszerint a lég most tele van apró, alig látható bogarakkal, amiknek beszívása idézi elő a betegséget? „Aki e bogarakban hisz, addig is jól tenné, ha becsukná a száját, amíg róluk beszél, mert berepülnek rajta.”

És azután, midőn hallottam a bódító harangszót, a méla gyászéneket napról napra, reggel, este ablakaink alatt, elhagyott árvák, özvegyek zokogását, dübörgő halottas szekér nyomában; mikor beszélték, hogy a szomszéd házból két nap alatt egész család kihalt, átellenben az ablakok ki vannak nyitva, s senki sem néz ki rajtok, olyankor oly jólesett összetenni kezeimet, és arra gondolni, hogy mi mind együtt vagyunk, nem vittek el közülünk senkit, isten megőrzött bennünket minden siralomtól. A remény gyönge volt, mi alapja lett volna? De a hit erős és megnyugtató.

Egyedül e benyomásra emlékezem amaz emlékezetes évből. Hajh, másutt nem eléglette az meg könnyekkel hímezni gyászpalástját; vért is feste hozzá, s kettős leckét tartott drága fizetéssel.

A megyei nyílt levelek szétrepültek, faluról falura, értesítve a helységek bölcseit a közelgő veszélyről, melyről maguk az értesítők sem tudtak többet, mint tíz évvel azelőtt, vagy pedig most.

A helység bölcsei, bírák, népiskolárok meg voltak bízatva, hogy magyarázzák meg a tudatlan népnek a nyílt levelek mondanivalóit.

Magyarázzák? Olyan emberek, akik maguk sem voltak felyül az elemi tanulmányokon, olyanoknak, akik a legtermészetesebb tüneményben is természetfölöttit keresnek, és olyan dolgot magyarázzanak, ami azóta is titok a világ minden bölcse előtt.

Kordé uram, Hétfalu egyik népnevelője, összekurjantatá a maga alattvalóit; ez évben utolsó iskolai napra, s elővéve zsebéből a lebbenccsé zsírozott hivatalos pátenst, tudtukra adá, hogy ő ezt azért fogja nekik megmagyarázni, hogy azután odahaza édes szülőiknek mindent elmondjanak, minthogy azok nem jönnek az iskolába, tehát nem hallhatják.

– Nebulók! (Ez volt a rendes címe a jeles fiatalságnak.) Ihol van a tekintetes szolgabíró úr pátense, amiben azt jelenti, hogy iskolát nem kell tartani többet, hanem hogy az egész falu talpra álljon; mert:

Jön, már itt benn is van az országban egy rettentő betegség, aminek „morbus” a neve. Akit a morbus megragad, arra sem ér rá, hogy háta mögé nézzen; leesik és meghal. Felfordul, ottmarad.

A morbus úgy támad, hogy az epe ráömlik a spiritusra, s lesz belőle epemirigy. Következőleg engemet meg ne haragítsatok. Vagyon pedig ez a morbus az idei dinnyében, sárgabarackban és minden gyümölcsnek a belében; aki tehát halál fiává lenni nem akar, egy szemet se merészeljen megtorkoskodni.

Egypár északvidéki ifjú szkíta a hátulsó padokban hangosan kocódott.

– Hej, te nebuló! Te, Turtyik Miska. Miről beszéltem most?

A gyerek nagy szemeket meresztve felállt, s hebegve válaszolt

– Hogy – hogy – a tisztelendő úr – kertjéből – nem szabad ellopni a barackot.

– Gyere csak a középre!

Megcsapta a jámbor felelőt. Pedig az helyesen okoskodott, azt tartván, hogy ezt a tilalmat csak azért tették a nyílt levélbe, hogy a pap gyümölcsétől elriasszák a népet, mert hiszen más ember nem vesződik a faluban gyümölcstenyésztéssel.

– Térjünk a dologra. Idehallgassatok, nebulók.

– Veszedelmes dolog ez időben a fördés, s mindenféle mosdás hideg vízzel, mert azáltal is könnyen elromlik az emberben a spiritus. Ellenben használatos a pálinkaivás (mert ezáltal a spiritus mindenesetre szaporodik az emberben). Veszedelmes az éhomra dolgozás, a sok gondolkodás és fejtörés, ellenben igen használatos pecsenyét enni és nem járni a napon.

Ez a passzus nagyban tetszett a nebulóknak.

– Minthogy mégis megeshető dolog, hogy más falubeli ember könnyen behozhatja a szűrén vagy a tarisznyáján azt a morbust, ami ragad, mint a kullancs, azért az a parancsolat, hogy senki a faluból ki ne menjen, se gyalog, se szekéren, sem pedig idegen ember be ne bocsáttassék; aki pedig keresztül akar utazni, elébb bezárassék a helységen kívül levő bikaakolba, ruhái megfüstöltessenek, ő maga pedig lúgos vízben megmosattassék, s minden nála volt darab pénz hamuval megdörzsöltessék, mely életveszélyes foglalatosságra a helybeli cigányok fognak alkalmaztatni. Kordé uram folytatá a bölcs tanítást.

– Ha pedig valaki mindezen bölcs intézkedések dacára mégis megkapná a morbust, arra nézve csak egy orvosság van, amelynek neve vismuthum. – Vismuthum, vismuthi, neutrius, secundae. Magyarul viszmuta, tótul vismuthim, németül Wismuthen. Hm, hm!

Itt nagyon rájött a köhögés az érdemes néptanítóra, mert meg kellett, utasítás szerint, ismertetni azt a rejtélyes „izét”, aminek a nevét pedig maga is most ismerte meg először a pátens betűiből.

– No hát! Idehallgasson mindenik, mert majd kikérdezem, hogy mit mondtam. A vismuthum olyan por, vagyis inkább nedvesség, de mégis inkább por, aminek a színe olyan – meg nem határozható színű; készítik azt mindenféléből; az ízére nézve hasonlít a piskolthumhoz, a szagát nem igen nagyon érezni. Ettől pedig minden ember meggyógyul, aki csak beveszi. Először be kell venni egy kávéskanállal (a tisztelendő úr ad kölcsön egy kanalat), ha az nem használ, egy evőkanállal, ha még az sem használ, két evőkanállal, mindaddig, amíg csak a morbus el nem hagyja a beteget. Kapni pedig ezt Kassán a patikában; aki nem szerez magának, magára vessen, ha meghal. Szegényebb emberek ingyen is kapnak doktor Sarkantyús kegyelméből, aki, ha be nem akarják azt venni, erővel is belétölti minden emberbe, sőt a kutak ivóvizébe is fogja hintetni, hogyha vonakodnak tőle. Azért jobb lesz szépszerével megbarátkozni a vismuthummal, mint vagy egy, vagy más úton elpatkolni.

A fiatalság jó szesszel röhögött az utolsó szóra.

Egy kölyök szabadságot vett magának feltartani a két ujját, melynek nyúlfül billegetése azt jelenté, hogy meg akar szólalni.

– No, mi kell, Slipik?

– Rektoram: édes az a – izé?

– Asine. Nem mondtam, hogy milyen az íze? Nem hallgattál ide; tartsd a tenyered.

A fickó jót kapott a tenyerébe a léniával. „A másikat is!” Mind a két tenyere kiszenvedett a füleiért.

– Állj fel, Klimpa Guszti! Felelj meg ennek a nebulónak, miről beszéltem.

Klimpa Guszti volt az első a padban, mert az apja a szeszgyárt bérlette, s legjobb kabátban járt; ez volt a mester kegyence. A fiú eldugta hirtelen a penicilust, amivel eddig a padot faragta, s nagyot nyelt, elvörösödött. Kidülledtek a szemei a nagy igyekezetben, ahogy meg akart felelni.

– No, hát mit mondtam, fiacskám? Ugye bizony a vismuth íze hasonlít a – pis…

A gyerek beleigazodván a feleletbe, hangosan kezdé elhadarni.

– A nixnusz olyan porból lett nedvesség, amit akármiből lehet készíteni, ízére nézve pedig hasonlít a piskótához.

– Bene, praestanter; eminentissime. Csakhogy nem piskolta, hanem piskoltum; nem faeminini, hanem neutrius secundae. Klimpa Guszti elégülten ült vissza helyére.

– Egyébiránt annyit mondok még tinéktek, és ezt odahaza is elmondjátok, hogy semmi sem olyan jó ebben a veszedelmes időben, mint reggel éhomra egy pohár pálinkát inni, délben megint inni, lefekvés előtt szinte, és valahányszor az ember valami idegenséget érez gyomrában. Ez a legjobb. Azután, Klimpa Guszti, el ne felejtsd megmondani édesatyádnak, hogy a rektor úr nagyon fél a morbustól, és a kulacsom most is ott van nálatok.

Klimpa Guszti áhítatos képet csinált e megbízásra, eldugva a zsoltára alá a tollszárat, amiből puskát faragott, s ígérte, hogy mindent megmond odahaza.

– No, mármost énekeljünk és imádkozzunk. S azután nem lesz iskola, amíg a morbus el nem múlik.

A fiatalság öröme nagy lett e szóra; Klimpa Guszti a tollpuskával nagyot lőtt a pad alatt, a krumpli-fojtás Kordé uram orrára esett, amiért Slipik Jóskát jól megvágta hatig, pedig látta, hogy nem az lőtte meg.

A megcsapott fiú bömbölése közben rákezdte a többi az éneket; – ahol alant járt, ott csak Kordé uram szava hallott, de ahol azután felment, nekivisalkodtak az apró hívek, hogy az ablakok reszkettek bele; rektor uram ütötte hozzá a taktust, nagyokat kommantva a léniával a hívek fejére, ha félrevitték a kivihetetlen melódiát.

Klimpa Guszti azután elhadart egy imádságot, tévedésből a reggelit az esteli helyett. Rektor úr nem vette észre. Amint az ámen kimondatott, felzajdult a fiatalság, törte magát az ajtóhoz igen jól ismerve Kordé uramnak azt a jó szokását, hogy a többiek vijjongatásáért azokat szokta megtépászni, akik leghátul maradnak. Azzal neki az érdemes klasszis az utcának, azon való örömében, hogy nem lesz több iskola, mert jön a morbus! Neki a luteránus gyerekeknek, akik ott labdáztak a templom előtt; azoktól elszedték az ütőfákat, beverték egypárnak a fejét kővel, végigírták minden ház oldalára a „vivat vacatió”-t, s megdöngetvén a kapukat, fellármáztak minden kutyát, úgy tudatták a faluval, hogy Kordé Mihály rektor uram rendkívüli szünnapokat engedett nagy reményű növendékeinek; mert hogy jön a morbus, s nem jó az embernek ilyenkor együtt lenni.

A népség örege, asszonyai a templomból szállingóztak haza.

Minden arcon a néma rémület kifejezése uralkodott.

Ott a szentegyházban is kihirdeté a lelkész a megyei nyílt levél sorait, hozzátéve, hogy többet ér minden orvosságnál, kordonoknál és vismuth poroknál az isten rendeleteiben való megnyugvás és a tiszta keresztényi öntudat. Egyébiránt mindnyájan isten kezében vagyunk, s ha jól éltünk, jól halunk meg. A haláltól nincs mit félni az igazaknak.

A vén boszorka, a halálmadár ott gubbasztott a templom lépcsőjénél, egy csomó orvosi fű az ölében, mankója a hóna alatt; állát a térdére támasztá, úgy számlálta a templomból kijövőket: „Egy, kettő, három”. A háromnál mindig újrakezdte; minden harmadik kivető.

Mind elmentek már, csak ő maradt ott, meg a borzas Hanák, a harangozó.

Az emberek eltávoztával egy kis fehér kutya jött oda, s mint ez gyakran megtörténik, bepillantott a templomba.

– Coki innen! – kiálta rá az egyházfi, utánahajítva a nagy toronykulcsot.

A vén jósasszony felemelé száraz ujját, s megfenyegeté az egyházfit.

– Hanák, borzas Hanák, minek kergeted innen azt az ebet? Bizony mondom, hogy jobb volna neked is, másoknak is, ha ilyen kutyák lehetnétek, mint hogy kétlábú állatok vagytok, mert bizony olyan világ lesz, amikor nem a te harangod szavai kísérik ki a halottakat, hanem a kutyák üvöltése. Azért ne bántsd az ebeket, Hanák, borzas Hanák.

A harangozó nem mert feleselni. Becsukta csendesen az ajtót, kikerülte az asszonyt, s amint tovasietett, úgy tetszett neki, mintha máris szédelegne a feje valamitől, s a lábai roskadnának.

Amint bevitte a paphoz a templomkulcsot, a lelkész tudtára adá, hogy hatósági rendeletből, nehogy a nép megrémüljön, a mirigy kiütésekor nem lesz szabad a halottakra harangozni.

Borzas Hanák feje úgy kóválygott, amint hazafelé indult, mintha minden szál haja egy terhes adósság volna. Az ebek úgy vonítottak a helységben. Tehát már ezután ezek fogják kísérni a halottakat?

Nem is talált haza Hanák, hanem betért szíverősítésül a pálinkásboltba, ahol már akkor a falu bölcse, java mind együtt ült, és tanácskozott a nagy eljövendő napokról.