Bodza Tamás rektor uram sokat
összeolvasott életében.
Olvasta Themistocles
történetét, ki egy maroknyi görög haddal milliónyi perzsákat öldösött rakásra;
olvasta a vitéz marahánok harcát, midőn egy hajdani közvitézük bocskorát
az égbe hajítva, háromszor kiáltá e szót: „Marha, marha, marha!”, és e jelszóra
leseprék a római légiókat Pannónia teréről. Ismerte a spanyol
történetekből VII. Ferdinándot, ki a mórokat annyi százéves uralgás után
kiűzte az Alhambrából; olvasott a szkíta Bertezénáról, ki egyszerű
kovácslegény létére letörte a faját elnyomó hatalmas góg népet; és azután olvasá,
s tudta könyv nélkül jeles tudósunk, ** azon nagybecsű munkáját, melyben
szorgalmas utánjárással s vaskövetkezetességgel ki van mutatva, hogy görögök,
marahánok, spanyolok, szkíták s a világ minden nevezetes népei ugyanazon egy
hatalmas fajból veszik eredetöket, mely fő-fő törzsei közé oly derék
népeket számít, mint az oroszok, lengyelek, csehek és horvátok stb., amit
bizonyít az, hogy mindezen elszámlált népek nyelvei annyira el vannak halmozva
szláv eredetű szavakkal, hogy ha azokat egyszerre visszakérnék tőlük,
hirtelen minden szóbeli értekezlet fennakadást szenvedne közöttük.
Bodza Tamás mindezt olvasta és
tudta erősen. Egykor maga is írt egy értekezést, melyben a hellén „su” és szláv „ti szi”
felötlő hasonlatossága s tökéletesen egy értelmet kifejező mivolta
meglepő alapossággal és leleményességgel volt kimutatva, s mely a **-i
képzőtársulatban felolvastatván, közméltánylattal fogadtatott.
Megvoltak könyvtárában
mindazon nagybecsű művek, melyek különösen hazánkat méltaták azon
kiváló figyelemre, hogy minden létező várost visszavezessenek szláv
eredetére, s melyek azon leverő tudomást juttaták számunkra, miszerint a
magyarnak még csak egy folyóvize sincsen, miután azok mind idegen
eredetűek, ami bizonyára igen elbúsító szegénység, kivált a marhatenyésztők
és hajósokra nézve, akik a vizet oly kevéssé nélkülözhetik.
Bodza Tamás hosszas tudományos
búvárlatai s erős lelkesedés nyomán készített magának egy saját térképet,
melyen az országok a mostaniaktól szokatlanul eltérő alakban voltak
felrajzolva, s csak Európa delnői alakja s a megmásíthatlan folyamok
gyaníttaták, hogy ez még az óvilág képe. Az országok határaival történt
változásokhoz járult a térképben a nagyobb és nevezetesebb városoknak szokatlan
és csak az avatottak előtt természetes elnevezése, a klasszikus „grad”
végzet sokszoros előfordultával; és azon kis fantasztikus eltérés, hogy
eltulajdoníthatlanul ázsiai eredetű városok, Debrecen, Kecskemét,
Nagykőrös és többek, apró pontocskákkal jelentéktelen falvakká látszottak
degradálva, míg valamennyi jóravaló falu a Kárpátok alatt tornyos metropolisok
és csillagos várak jelvényeit viselte.
E térkép előtt órákig el
tudott üldögélni a jámbor néptudós; méregette cirkalommal a határokat,
készítgetett benne utakat egyik várostól a másikig; felépíté a hatalmas
várromokat a Vág vizei mentében, s megpróbálta azon bátor eszmét, mely szerint
a Hernád és Poprád eredetét elválasztó hegyláncot keresztülvágva, e két
ellenkező irányban futó folyam egyesítése által egy oly hatalmas összefogó
láncot hozzon létre, mely a Fehér- és Feketetenger között lakó rokon fajú
népeket mind egybekapcsolja.
Még akkor a vasutaknak csak
annyi hírök volt, hogy a hírlapok kuriózumként említék, miképp valami Griffith
Vilmos Angliában vasból akarja csinálni a kerékvágást; azért Bodza Tamás úrnak
ez európai vízi útról eszméje méltán nevezhető nagyszerűnek.
E magában igen ártatlan
rajongás – mely különben minden népfajjal többé-kevésbé közös, s mely különösen
erős ott, hol egy elárvult, elszegényült faj néhány hegyláncon túl
hatalmasan uralkodó, óriás rokont érez – nem maradt a puszta költői
lelkesületnél néptudósunk szívében.
Már tanulókorában keserű
gyűlölettel szítta tele lelkét minden iránt, ami magyar. Pozsonyban járt
iskolába, e sajátságos városban, hol az ipar német, az uraság magyar, a
szegénység szláv. Az ipar az urasághoz szít, a szegénység azután gyűlöli
mind a kettőt. Látta az alföldi hetyke úrfiakat megjelenni a tanodában,
akik sem oly szorgalmasak, sem oly jámborok nem voltak, mint ő és barátai,
mégis nagy kitüntetésben részesültek tanáraik felől. Némelyik alig járt
leckére, mégis az első padba ültették. Győztek magányleckékre
költeni, s felülmúlták a konviktusban magoló szegény diákot. Cifra ruhában
jártak, s tanulmányirataikat szegényebb társaikkal másoltatták. Közvizsgákon
magyar verseket szavaltak, s azt olyan büszkeséggel, oly követelő
tűzzel vitték véghez, hogy a hallgatóság közül még az is tapsolt, aki egy
szót sem értett a pattogó szavakból; míg ő hatástalan adta elő a
szláv képzőtársulat költeményeit modoros leppegő szózatával. Még az
anyagi erő durva küzdterén is túlnyomó akart lenni az ázsiai faj. Az
alföldi fiúk jobban birkóztak, ügyesebbek voltak testgyakorló játékokban,
nagyobb indulattal és több önbizalommal viselték magukat komolyabb civódásoknál;
ön nemzetiségüket kérkedéssel vallák, s az övét gúnyképpen hányták szemére…
Hát még midőn
országgyűlések alatt összecsoportosult az ország minden vidékéből a
büszke magyar főuraság, köznemesség pompája, veleje. Új hang töltötte be
az utcákat, miket fényes jövevények széltiben, hosszában elfoglaltak;
midőn jókedvű jurátusok estenként tízével összefogózva a falhoz
húzódni kényszeríték a kopott kabátú alumnistát, ki sovány jusculumát vitte
haza köpenye alatt, mázatlan szilkében, egy szelet barna kenyérrel, és forgatta
eszében egy más hajdani alumnista diák történetét, ki éppen így hordta egykor
maradék leveskéjét mázatlan szilkében, s ki azután Magyarország egyik hercege,
főura lett, és kastélyokat bírt, és nagy címeket viselt; mikhez azt nagy
ész, nagy szerencse és legnagyobb férfiúi délcegség juttatá, és akinek sorsából
az ő számára csak az eleje kínálkozik, a nyomor; ész, szerencse és szépség
dolgaiban nagyon mértékletes osztályrésze jutván.
Ezek a legelső
keserű benyomások sohasem múltak el lelkéből. A sors mostohaságát,
saját tehetségei korlátolt erejét azontúl is mindig háttérbe szorított
nemzetisége sérelmei közé rótta fel. A nélkülözés évei, a rongyos kis
népnevelői lak Hétfalu egyik zugában, a sovány árpakenyér, a foltos kabát,
mind ezen keserű fajneheztelés kínjait szaporíták.
A koronkénti érintkezések a
földesúrral, a dölyfös és követelő Hétfalusyval, éppen nem olyan
természetűek voltak, hogy kedélyét kiengesztelődésre bírhatták volna.
Hétfalusy minden embert haszontalan naplopónak tartott, aki nem ásóval, kapával
keresi a kenyerét, ha már egyszer nem született valamiféle úrnak; ezt a
nagyrabecsülést különösen kiterjesztette pedig az iskolamesterekre, mint akik,
hite szerint, csak azért vannak kigondolva, hogy a népet örökösen lovalják az
uraságok ellen. Mintha nem ellehetne a világ anélkül, hogy a paraszt el tudja a
betűket olvasni. Elég nekik az, amit a templomban hallanak. Egy falubeli
juhász bankót csinált: „Ha írni nem tanítják, nem vetemedik rá”. A
népiskola-tanítók a földmíves természetes prókátorai a földbirtokos ellenében.
Ezen hitét, ahol csak lehetett, tényekben is nyilvánítá Hétfalusy, az uraságtól
rendelt deputatum-gabonát a rostaaljából mérette ki a mesternek, az iskola
udvarát elfoglalta cséplői számára, hogy lecke idején nem lehetett a
kelepeléstől hallani a szót a tanodában; a múzsák számára rendelt épületet
sohasem javíttatá ki; hanem elnézte, hogy a mester saját maga hogy gyúrja a
sarat kölcsönkért polyvával a falrepedések kipótlására, és saját kezeivel
kötözi össze a bomlott nádtetőt. Gyakran az utcán lehordta őt a
köznép előtt, keresve keresett ürügyekért, s úgy bánt vele, ahogy
legutolsó cselédjével.
Bodza Tamás mind e bántalmakat
felrótta mappája hátára, s mikor elmélázott e furcsa térképen, szemei mindig
megakadtak annál a három veres keresztnél, ami Hétfalu tornyos jegye mellé volt
feltéve, s ilyenkor oly nagyokat sóhajtott, mintha sokallná a türelmet, mit a
sors a beteljesülés napjáig reá mért.
Mert, hogy a beteljesülésnek
elébb vagy utóbb el kell következni, arra erős hite volt.
Gyakran ünnepnapon lehetett
látni mutatóujján egy durva kovácsmunkájú vasgyűrűt, melynek
pecsétlapjára e három betű volt vésve: U. S. S. Ilyenkor meglátszott
rajta, hogy a szokottnál magasabban hordja fejét. Ha kérdezték tőle,
miféle név előbetűi ezek, vállat vonított, s azt mondta, hogy egy
barátjától kapta azt, még tanulókorában; nem tudja, mit jelentenek a
betűk.
Iskolai szünhetek alatt
rendesen elutazott gyalog messze földekre, sok hegyet, völgyet bejárt, s
visszatértekor rendesen gorombább volt a földesúr irányában, mint azelőtt,
míg bizalmasabb hívei előtt célzó mondatokat hullatott el a világ rendének
megváltozása, régi reménységek, különös események felől.
Mindezeket mai világban puszta
kuriózumoknak fogják tartani.
Alig foga valaki hinni, hogy
vannak emberek, akiknek életirányát e központtalan eszmék határozzák.
Az emberi ambíciónak ez a neme
valóban ritka növény. Hasonlít azon kriptogámhoz, melyet csillag hamvának
szoktak nevezni, s melyek reszkető, elfújható tömege csak ritka évben
jelen meg, és ritka földön, meleg nyári esők után.
Ennek a számára sincsen jó
föld.
Ki értse meg e határozatlan
ábrándokat? A köznép mit sem tud már Szviatopolszk királyról s a hős Mén
Marótról, nem lelkesül fel Ziska nagy nevére, s rég elmosódott lelkéből
Giskra és a zsebrákok hosszú harca. Hatalmasabb testvéreknél is hajótörést
szenvede a nagy Szlávia eszméje, az orosz szabadelvűek földönfutók lettek
Muravieff esete után; tudósaik maig sem bírtak egy közös nyelv felett
megegyezni, melyen egymás között értekezhessenek, s hogy a nemzetiségi
rokonszenvek minő egyetemességet biztosítanak e nagyszerű, ábrándos
eszmének, arról tudomása lehet mindenkinek, aki valaha a lengyel és orosz nép
történeteibe bepillantott, ahol ez a kettő egymást érinti.
Pedig hiszen oly nyílt, oly világos
az út.
Nagy és dicső nemzetté
lenni, világ színe elé emelkedni, helyet vívni ki a történetben: a magyarhoni
szláv nép annyi természetes ésszel, míveltségi fogékonysággal bír, szorgalma,
takarékossága bámulandó; népélete, dalai, dallamai tele költészettel, kedélye
romlatlan, szíve jó; hogy ha tudósaik, jóakaróik ahelyett, hogy értetlen,
ábrándos geneológiákkal, olcsó nagyravágyással kápráztatják szemeit, akarnák
őt vezetni a míveltség, igaz tudomány, költészet, műipar mezején; és
tennék azt nem a ragyogni vágyás ambíciójával, hanem azzal a
hangyaszorgalommal, mely nem restelli a bölcsességet az ábécé betűin és a
kincskeresést a filléreken kezdeni, és ezt a szent kötelességet vennék át fiak
az apáktól ivadékról ivadékra, akkor építenének igazi várakat népük számára; a
többi kártyavár, légvár, délibáb országa.
Bizonyára Bodza Tamás uram is
okosabban cselekvék vala, ha a rábízott híveket egy kis írásra, olvasásra, nép-
és földismeretre, természettanra és gyümölcsoltásra oktatgatja, mint hogy
összeüle a falu torkaival a kocsmában, a helység házánál, az
erdőkerülőnél, meg a külső pincékben, s biztatá őket olyan
dolgokkal, amiknek elhivése azután sok boldognak és boldogtalannak utolsó
ábrándja volt.
A környék minden falujában
voltak személyes ismerősei, kiket minden évben sorba szokott látogatni, s
kikben ábrándos kilátásait olyankor mindig felfrissíté.
Most itt jött az alkalom e
nagy munkát megkezdeni.
Ő maga írástudó ember
lévén, előre jól tudhatta hírlapokból a veszélyes ragály közeledtét,
melynek gyógyszerei, védeszközei még akkor ismeretlenek voltak.
Egyszer csak elkezdett a
lappangó hír terjedni a falvakban, hogy egy hatalmas külfaj be akar törni az
országba, visszahódítandó a századok óta elfoglalt Pannóniát a quádok és
marahánok utódai számára.
A népség látta élő
szemeivel az átvonuló katonaságot, mely a határszélek felé sietett; minden
fuvaros, utazó, vándorló hozta hírét a katonai őrvonatoknak, melyek
hosszan fel vannak állítva, s útlevelet kérnek a jövő-menőtől,
akkoriban nagyon szokatlan intézményt.
Az okosabbak, értelmesebbek
azzal nyugtaták meg a suttogókat, hogy ez nem külellenség miatt történik, hanem
a künn pusztító ragály behozatalának meggátlása végett.
Ekkor egy még ennél is
borzasztóbb hír kezdte felütögetni sárkányfejeit.
Azt beszélték, suttogták,
dörmögték, később fennhangon kiáltozák, hogy nem ragály készül a nép
ellen, hanem az úri rend akarja elpusztítani a köznépet!
El akarják őket
pusztítani átkos, rettenetes módon, méreg által. Gyorsan ölő mérget
hintenek a szérűkre, a kutakba, a csapszékek italaiba; úgy akarják
elveszteni a népet.
Meg vannak vesztegetve az
orvosok, gyógyszerészek, csaplárosok; ellenséggé lett mindenki, aki nyírott
főt és posztóruhát visel; nem lehet hinni senkinek!
Ki terjesztette ezt a
borzasztó hírt? Elébb csak titokban, házrul házra, suttogással, majd nyílt
utcán, fegyveres kézzel és fennhangon? A szövevény szálai messze elágaznak.
Sokat fel lehet róni az emberi gyöngeségnek, a míveletlen, tompa népkedélynek,
a tudatlanságnak. Van osztálya benne az úri rend korábbi szigorának, bár ez
csekély, mert a nép dühe éppen a legjobbakat, akik legtöbbet tettek
jobbágyaikért, sújtotta a legkegyetlenebbül. Beleszámíthatjuk a közönséges
bűnöket is: rablás, bosszú utáni vágyat, a fej mámorát, a szív haragját, a
kincsszomjat, de egy veres vonal húzódik végig az egész gyászfátyolon
keresztül, mely magára veszi a bűnsúlyt a „vak történetről”, akire
minden emberi botlást olyan örömest át szoktunk ruházni.
*
Bodza Tamás esteli harangszó
után kinn sétált a mezőn. Ez rendes sétája volt. Néha a szomszéd falu
határáig is elment, hóna alatt egy kis könyvvel, melyből filozófi
nyugalommal olvasgatott.
Horác könyve az, melynek
minden versét kívülről tudja, s minthogy az igen okosan ki van mondva,
miszerint Horácnál szebbet és nagyobbat emberi lantverő többé zengeni nem
tud, Bodza nem is olvas soha mást egyebet, nem ismer más költőt, semmiféle
nyelvűt; tán önmagát kivéve, ki szinte szokott versek írásáig lelkesülni,
de amelyek szinte nem olyan jók, mint Horácéi.
Ma is elolvasta azon sorokat,
amiket olyan jól ismert már. Ma is leült megpihenni a nagy jegenyefa alá az út
mentében az ismerős gömbölyeg kőre, s éppen ott járt, ahol a jó Horác
e szép szavakkal kezdi versét:
„Nunc est bibendum! Nunc pede libero
Pulsanda tellus…”
amidőn hozzá közelgő
lépések fölzavarák csöndes élvezetéből.
– Vártalak, Iván – szólt a
mester, hóna alá dugva könyvét, miután behajtással megjegyzé benne a helyet,
ahol az olvasást elhagyta, nehogy elfelejtse.
– Későre szabadulhattam.
Harangozásig az öreg nem bocsátott.
– Iván, a régen várt jelszó ki
van mondva.
– Hogyan? – kérdé a legény
elbámulva.
– Ki van hirdetve minden
templomban, minden iskolában, kiszegezve nyomtatásban minden falu házára,
minden tilalomfára. Maga a vármegye adta a jelszót. Amiről a nép még
kétségben volt, amit nem akart elhinni, most már hiszi, és tudósítva van róla
hivatalosan. A halál közelget, és jaj annak, aki fél tőle. Én nem félek.
Hát te?
A legény összeborzadt; de
mégis azt mondá:
– Én sem.
– A mirigy egyszerre több
helységben fog kiütni; és mindenütt, ahol halottak lesznek, az élők
fegyvert ragadnak, és keresni fogják, hogy kin álljanak bosszút.
Iván arca zöldre sápadt, de
elfojtá belső rettegését. Az rettentő idő lesz.
– A városban nagy már a zaj;
de ez még nem sokat ér. Ismerem a hétfalusi népet. Gyávák, és csak félig-meddig
a mieink. Sok közöttük az áruló, az idegen. A legnagyobb düh fokán, ha egy
ezüstgombos úr lejön közéjük mézédes szavakkal, vagy egy hajdú hosszú pálcával,
vagy legerősebb esetben egypár vadász töltött puskával, szétrebbennek, mint
a vadludak. Haszontalan, gyáva nép. Nem is tiszta; – korcs. Pedig mégis innen
kell mindennek kiindulni. Kényszeríteni kell őket, hogy ők indítsák
meg; holmi apró falu kezdése nem ad tekintélyt.
Iván bámulattal hallgatá
mestere szavait, s magában erősen kezde meggyőződni, hogy Bodza
nagy hadvezéri tehetségekkel bír.
– Valami szomszéd falu népét
kell behozni az első támadásra; legalkalmasabb lesznek a Tribo1 vidékiek. Sok közöttük a juhász,
pásztor, mezőn élő ember, akiket össze lehet gyűjteni éjszaka,
anélkül, hogy észrevetetnék. A faluban szeszgyár is van, s nem hazudik, aki azt
mondja, hogy ott mérget főznek. Általában minden faluba más falubeli vezetőket
kell küldeni, akiket az uraságok nem ismernek. Némely embert zavarba hoz az, ha
könyörögnek előtte, és nevén szólítják.
Iván helyeslőleg inte fejével e bölcs mondatokra.
Bodza meg fogja érdemelni a tollbokrétát kalapja mellé.
– Te az éjjel járd el sorba a pásztorokat, s az útmelléki
magányos kocsma előtt gyűjtsd őket össze. Én nem mondom, hogy
mit tégy, majd belátod saját eszeddel. Az országúton azonban ne maradjatok
mind, egy rész vonuljon a falu közelébe.
– Legjobb gyűlhely lesz a hóhér laka.
– Nem árul el bennünket Zudárné?
– Hamarább azt, hogy ő gyújtja fel Hétfalusy
kastélyát legelébb.
– Ő is úgy gyűlöli őket, mint anyja, a vén
kuvik?
– Ha nem jobban. A kuvik csak kiabál.
– Hallottam tőle sokszor, hogy Hétfalusy elfoglalta
volna jószágaikat; de nem lehet a szavain elmenni. Azt beszéli, hogy a kastély
egyik szárnya is az ő földére van építve.
– Úgy van az, hogy Anna asszony ura kurta nemes ember
volt a faluban; volt neki holmi kicsiny telke éppen a kastély szomszédjában.
Emiatt örök perpatvar volt közte és a földesuraság közt. Egyszer Hétfalusy,
mint afféle hatalmas úr, saját telkén megkapta a kurta nemest, s megcsapatta.
Ebből nagy per kerekedett; Hétfalusy kétségbe vonta Dudoky nemességét, ez
nem tudta azt bebizonyítani. Elvesztette a perét a megyén, feljebb vitte a táblákra,
elhúzódott évekig; a sok ostoba költségre felment a pörlekedő minden
gazdasága, elpusztult, elszegényedett; utoljára dobra ütötték a telkét.
Hétfalusy vette azt meg potom pénzen, s még a pör folyama alatt azt a bosszút
követte el, hogy a házának egy szárnyát beleépítette a szomszéd pörös telekbe.
Dudokyt erre megütötte a szél. Leánya elárvult, egy időre a városba ment
szolgálni. Ott egy éppen nem jó hírű helyre került, ahol egyszer valaki
azt az ajánlatot tevé neki, hogy elveszi feleségül. A szerencsétlen kapott
rajta, s kezet adott rá. Ki volt az a boldogtalan, aki ilyen helyen keres
magának feleséget? Megtudta, mikor megesküdött vele. Az volt a hétfalusi hóhér.
Így lett Borcsa a hóhér felesége. Ha csakugyan megőrült Anna asszony,
akkor leánya volt az egyik ok benne. Ezt is a Hétfalusyaknak tulajdoníták. Anna
asszony azután sokszor talált alkalmat, hogy magát a Hétfalusy-családon
megbosszulja. „Csigavér!” – szokta azokra mondani Borcsa. A vén kuvik szerette
a lelkét gyötörni annak, akire haragudott, szerette megtölteni a pompás palota
belső szobáit sírással és nyögéssel, látni a bánat, a bú alatt
megőszülni büszke ellenségét, s gyönyörködni a szégyen, a bánat, a
lélekfurdalásban, mert az öreg olyan mérget is tud keverni, ami a szívet
kínozza. – Nem ilyen Borcsa! Mikor ez az asszony a Hétfalusyakról beszél,
pelyhes ajka felduzzad, arcai kipirulnak, két fekete szeme úgy szikrázik, mint
a pattogó tűz, s ha kés van a kezében, nem jó közel lenni hozzá. Neki az
ellenség vére kell, hogy beletocskolhasson lábaival; neki az kell, hogy lánggal
égve lássa a büszke kastélyt. Sokszor mondta ezt. „És azután nem bánom, ha
megölnek is!” – tevé hozzá. Óh, az irtózatos asszony; majd meglátod.
– Valódi Libussa – mondá gyönyörrel Tamás. – Ha
győzünk, nagy szerep vár reá. Te szerelmes vagy bele.
– Inkább ő énbelém. Jól élek mellette. Az öreg nem
sokat gondol rá.
– Azt pedig ártalmatlanná kell tenni.
– Gondoskodunk róla.
– Éjfél után a helység minden kijárását el kell foglalni
és egy csoport legbátrabb legénnyel berontani a helység házához. Vigyázzatok,
hogy semmi nyírott fejű ki ne szabaduljon a helységből, ha
parasztgúnyában jár is. A többi azután az én gondom lesz.
– Jól van, mester.
– Azután a csőszháztól elő kell hozni
Mekipirost.
– Minek, mester? Az a fiú néma is, bolond is. Tudod, hogy
kínjában elharapta a nyelvét.
– Annál jobb. Nem tud beszélni. Kell neki adni pálinkát,
sokat.
– Ha pálinkát iszik, olyan, mint valami veszett állat,
mar és körmöl, uszítani lehet, mint a kutyát.
– Az kell. Fognak majd előfordulni olyan esetek,
amiket nem örömest tesz meg az ember maga, de amiknek mégis meg kell
történniök. Értesz-e?
– Nagyon helyesen. Bámullak, mesterem. Ezt a félállatot
neki lehet ereszteni ott, ahol magunk nem akarjuk kezeinket bekeverni. Ez
nekimegy a töltött fegyvernek, ha pálinkát kapott, s megfojtja az édesapját is.
S ha valami rosszul talál sikerülni, azt mondhatjuk, ő volt a hibás.
A mester komoly szemrehányással nézett tanítványára.
– S te kiejtheted ezt a szót szádon: „Ha rosszul talál
sikerülni”? Iván, teneked nincs igazi hited. Iván, te haszontalan ember vagy.
A legény zavarultan igyekezett magát menteni.
– Iván, te haszontalan ember vagy! Bánom, hogy téged
választottalak e nagy munkára.
Iván megharagudott.
– Te választottál engem? Én választottalak téged. Nem én
vagyok a feje e szövetségnek?
– De én vagyok a lelke.
– Micsoda? Ezekkel a vékony, pipaszár karokkal? Nézd az
én karjaimat. Nézd! – szólt Iván, felgyűrve húsos karjáról az ingszárt. –
Egy kezemmel többet érek, mint te mindenestől.
– Mégis gyáva vagy, ha azt kérded, hogy fog-e sikerülni.
– Majd megmutatom, ha ott leszek! – szólt Iván, mellére
ütve, s kérkedőleg feszíté előre izmos mellét; s egyengeté fejét
vállai közt, mint szokták, akik húsukra és csontjaikra büszkék.
– Addig pedig ne vesszünk össze az országon – monda
Bodza, engesztelőleg nyújtva sovány, aszott kezét Ivánnak, mit az teljes
erejéből megszoríta, nem annyira barátsága szilárd voltát, mint inkább
tenyérizmainak kifejlettségét akarva elismertetni a mesterrel.
Bodza még az arcát sem vonta el az erőművészi
törekvésre, hanem Iván egyszerre nagyot szisszent, kérkedő arca
összerándult, s a hasához kapott.
– Nos, mi lelt?
A legény kínlódva görnyedt össze.
– A hasamba nyilallt valami egyszerre…
– S te azon nyögsz? Lám, az imént majd összetörted
ujjaimat, én nem szepegtem.
– De ez irtóztató. Milyen görcs.
– Talán már te is meg vagy mérgezve, Iván.
– Óh, ne tréfálj az ilyennel – lihegé ez elsápadt,
eltorzult arccal.
– Hiszen tudod, hogy csak mese az egész.
Iván nagy sokára lélegzett fel.
– Már elmúlt. Milyen különösen éreztem magamat. Igaz,
hogy csak mese. De milyen különös fájdalom volt az.
– Verd ki a fejedből, és igyál egy kis
szíverősítőt. Most pedig eredj, és láss a rád bízottak után.
Iván még mindig sápadt volt egy kicsinyt, s úgy tetszék
neki, hogy a mester arcát is olyan különös sárga szín lepte el.
– Milyen sárga ez az ég! – szólt feltekintve. – Semmi kék
sincsen rajta. S milyen hosszú, sötét felhő úszik ott az ég határán. Mint
valami nagy, fekete madár.
– Ne bámuld most az eget, Iván, hanem siess, hogy készen
légy éjfélre.
– Egészen belelátni a napba, egy csepp fénye sincs, mikor
lemegy – dörmögé ez szédelgős fővel.
– Mi gondod neked égre, napra és felhőkre? – feddé
őt gúnyosan a mester.
– És amik azokon túl vannak! – viszonza ez visszanyert
daccal. – Jó éjszakát, mester!
– Nyugodalmas jó éjszakát! – szólt ez iróniás mosollyal.
– Csöndes álmot!
– Boldog fölébredést!
Azzal elváltak egymástól. A mester visszafordult a falu
felé, olvasva tovább Horác örökszép verseit; Iván pedig sietett a magányos lak
felé, fel-feltekingetve a sárga égre, a fénytelen napra, a hosszú, fekete
felhőre, s bámulva pillantva maga körül, hogy árnyéka nem követi sehol,
sem előtte, sem utána.
Az a méla sárga fény, az a barna, ércszegélyű
felhő pedig befedé a földet, és elfogá széles, lomha szárnyaival az egész
láttér kerekét; mint valami denevérszárnyú alvilági rém, a mester kinyitott
könyvében úgy táncoltak az apró, fekete betűk hosszú, tántorgó sorai:
„…pallida
mors
Aequo pede pulsat.
Pauperum tabernas,
Regumque turres!…”