XI. Az első szikra

Kamienszka Mária egy hosszú óráig beszélt Vértessy tábornok nejével.

Elmondott neki mindent, amit ama szerencsétlen családról tudott, melynek sorsa oly szomorú emlékekkel volt a tábornokéhoz kötve.

Az atyjától üldözött ifjút mint délceg hadapródot Galíciában ismeré meg, s a viszony, mely közöttük keletkezett, a leggyöngédebbnek volt nevezhető.

Azon balesemény, mely az ifjút futni kényszeríté, gyászosan zavarta azt meg; de meg nem szakítá, mert Mária azon férfias elhatározottsággal, mely a lengyel nőket annyira jellemzi, nyomrul nyomra keresé az eltűnt ifjat, s midőn rátalált, lelkének egész erejével, szerető szíve találékonyságával fogott a kétségbeesett munkához, hogy őt megszabadítsa.

Kornéliát egészen felvillanyozták e szenvedélyes hölgy szavai; ez oly tetterős, oly bátor, az első gondolatnál a kivitelre kész, magával ragadta a szelíd kedélyű, nyugodt nőt, hogy az a legábrándosabb terveket, miket Mária egy óra alatt a felhőalakulás gyorsaságával rajzolt elé, valóknak és kivihetőknek tartsa.

Azt végezték egymás között, hogy az öreg Hétfalusyt vejével együtt felhozzák a tábornokhoz, ugyanakkor Kornélia bevezeti hozzá az elveszettnek hitt gyermeket, kit fogadó apjától elhozni Mária feladata leend. Az itteni, támadó jelenet, midőn az apa és nagyapa az óhajtott gyermekre fognak ismerni, lehetetlen, hogy meg ne rendítse a tábornok szívét, ki azon percben, midőn az apa unokáját nyerte vissza, örömét azzal tetézendi, hogy fiával ajándékozza őt meg.

A kedves összeesküvők olyan jól számították ezt ki, a terv oly regényes és mégis valószínű volt, a siker előre látható… hanem a sors volt a gazda, és a gazda kezében volt a számadás.

Mária azonnal, a céljaihoz alkalmas férfiruhában, lóra ült, s sietett vissza Hétfalu felé. Útközben egy levelet adott a postára, melyben az öreg Hétfalusyt tudósítá, hogy mihelyt kocsira ülhet, siessen a székvárosba; neki Zudár lakától egyenesen kellett visszatérnie.

Már késő volt az idő, midőn az országútra kiért. A nap lealkonyodott, látszott az a szembántó verőfény az égen, mely minden tárgyat sárga világba burkol, s megszüntet minden árnyékot, a lemenő nap felől széles, veres küllők szegték át a csodálatos színű eget, míg átellenben, kelet felől, ugyanolyan napküllők emelkedtek barnán, magasan, mintha a rémangyal koronájának szarvai volnának.

Olyan valami otthoniatlan szomorú volt az egész tájon. Egy madár nem repült az égen, egy marha nem legelt a mezőn, még a vidám prücskök cirpelése sem hangzott az útfélen. Az út maga pedig be volt lepve gyeppel kétfelől, alig hagyva fenn egy kis tekergő ösvényt középen, azon is el volt már mosódva az utolsó kerékvágás, melyet valami áthaladt, boldogtalan utazó szekere hagyott maga után; hetek óta nem utazik senki ezen a tájékon, egyik falu retteg a másikától, egyik ember kerüli a másikat, s nem kívánja szomszédját látni senki.

Az országútról levezető dűlőutak éppen egészen el voltak hagyva, csak arról felismerhetők, hogy azokon alacsonyabb és sötétebb fű termett.

Mint a tatárfutás után!

A ló egyedül ügetett előre, sem előtte, sem utána nem látszott ember vagy állat, a lovag szomorúan tekingetett körül.

Az út mellett görbe fák düledeztek erre-arra, azokat is letarolta valami pusztító hernyó, s ronda pókhálója rongyaival vonta be szép zöld lombok helyett; távolabb eső gyümölcsöskertek olyan színt mutattak, mintha le volnának égve, s a láthatár felé olyan sárga volt az aszott mező, mintha csupa tarlóból állana.

A levegő nyomasztó, nehezen ült az ember mellén, s ha néha egy-egy lomha szellő libbent végig a tájon, az is oly forró volt, mintha az ércolvasztók kürtőiből fúna elő, s még növelte a tikkasztó nyomást.

Azután lassan, igen lassan besötétült; egy hosszú fekete vonal volt az ég alján, mely csendesen egy sötét fátyollá bontakozott ki, s amint a csillagok nagy sokára kicsillámlottak a sápatag égből, egyenkint eltakargatá azokat, mintha valami nagy szellem keze felhúzná a gyászkárpitot a halottas sírbolt pislogó lámpái elé.

Már éjszaka volt, midőn Kamienszka Mária a legelső csárdát megpillantá az útfélen, mely számítása szerint éppen a középtávolságot jelölte a székváros és Hétfalu között.

Az éjszakai homályban hamarább lehetett a zajt hallani, mint a tárgyakat tisztán felismerni.

Mária úgy képzelé, hogy nyers szitkok között kétségbeesett sikoltásokat hall, s homályosan kivehető tömegek mozogtak alá s fel a ház körül.

Ösztönszerűleg megtapintá a nyeregkápában pisztolyait. Helyeiken voltak.

Nehány perc múlva közelebb ért a házhoz, s borzadva látta a jelenetet, mely figyelmét régóta magára vonta.

Néhány száz pór, a néposztályok legalsóbb rétegéből, rajzott ki s be a csárda ajtaján, vad rikoltozás és szilaj dana között. Két nagy hordó volt kiállítva a ház elé, beütött fenékkel, melyből kalappal meríték a pálinkát, akik hozzáfértek, nehány már csak támaszkodva bírt lábán maradni, a két hordó közé egy szék karjához ősz szakállos zsidó volt kötözve, akit a részeg csapat emberei felváltva vallattak, szakállát szálanként tépdesve; a kínzott martalék ordított, de nem felelt semmit, csak néha könyörgött, hogy az ártatlan leányát ne bántsák. Valami fehér nőalak a küszöbön feküdt keresztül; minden azon menő, aki átlépte, egyet rúgott is rajta. Az már nem érezte.

Mária felháborulva lovagolt a vén csárdást kínzó csapat közé, s férfias bátorsággal szólt:

– Mit cselekesztek itt?

Az emberek csak akkor látszottak a lovagot észrevenni, midőn közöttük volt.

Egy fiatal siheder, tömpe, beütött orral, mezítelen mellel, csimbókos haja orcáját ellepve, felelt a kérdésre:

– Egy méregkeverőnek fizetünk; ha tudni akarja, úrfi!

– Ki keveri a mérget? – kérdezé Mária, kinek lelke messze járt attól, hogy e választ megérthesse.

– Kicsoda? – szólt a fickó dacosan. – Ni, mintha nem tudná? Hát nem az urak bízták a zsidókra, hogy keverjenek mérget a pálinkába? Mi?

Mária annyira meg volt lepetve, hogy nem tudott rá mit válaszolni.

– Ni, hogy teszi magát, mintha semmit sem tudna. De mi tudjuk. Akárhogy szőtték, fonták. Kitudtuk. El van árulva minden. Valld meg, zsidó, hogy méreg van a hordóban.

Hanem azért itták, ami a hordóban volt, mintha mindenki meg akarna győződni felőle: milyen lehet az a méreg.

A szószóló suhanc telemeríté kalapja karimáját, s odalépett Máriához:

– No, ifjúúr, ha nem hiszi, hogy méreg van benne, hát tessék megkóstolni, tessék.

Mária undorodva tolta el magától a piszkos kalapban nyújtott ronda italt.

– Látjátok, nem akarja inni, tudja ő is, hogy méreg van benne.

– Le kell rántani lováról! – kiálta ekkor egy hang a tömeg közül.

– Fel kell kötni őt is oda, ahova a Hétfalusy urakat fogják kötni! – ordítá a másik.

A piszkos siheder hirtelen megragadta a paripa zabláját, s többen kinyújták kezeiket Mária ellen.

A vad fenyegetések egyszerre visszaadák a delnő lélekjelenlétét. Hirtelen olyat ütött lovagkorbácsa gombos felével a lovát feltartóztató suhanc fejére, hogy az arccal a földre bukott le, s azzal sarkantyúba kapva paripáját, egy perc alatt kiugratott a tömeg közül; egy utána hajított bot zúgott el feje fölött, s egypár egyenesre ütött kasza vágott felé elkésett csapással; néhány jó futó suhanc kergetni kezdte, két hosszú társzekér volt keresztbe fordítva az úton; azt hitték, hogy ott elfoghatják; a delnő egy szökéssel átugratott a gáton, mire üldözői elmaradtak mögötte, hanem amint hátrafordult, hallá a rémséges hahotát, amit utána küldtek s egyes fenyegető kiáltásokat:

– Csak hadd menjen! Jó helyre megy oda! – És újra hahotával kacagtak utána.

Amint Mária néhány száz lépésnyire haladt, megdöbbenve vevé észre, hogy paripája elkezd sántítani, nagyokat botlik, s egyre lassabban léptet.

A jó mén, midőn átszökött a szekértorlaszon, bizonyosan megrándította egyik első lábát.

Nemsokára csak lépve bírt haladni, s Máriának szüntelen feszítve kelle tartania a kantárszárát, hogy lova ne botorkázzon annyit.

Jó, hogy üldözői utána nem mentek, most alig bírt volna előlük megszabadulni.

De miféle rendbontó had lehet az? – töprenkedék magában Mária, mely polgárisult országban, rendes kormányzat és törvényszolgáltatás mellett ily önkényű kicsapongásra vetemedik? Arra, hogy ez valami elterjedt lázadás rémjelenete is lehet, távolról sem gondolt.

Eközben ama sötét kárpit mindjobban bevonta az eget, a vidék egészen elsötétült, egyik csillag a másik után borult el; a ló horkolt, és fejét hányta. Mária nem maradhatott többé a nyeregben, attól félve, hogy lova fején keresztülesik, hanem leszállt, s lova kantárát karjára akasztva, úgy vezette azt maga mellett.

A begyöpösödött utat nehéz volt már kivenni a sötétben, s Mária csaknem egyenesen haladt egy nem messze világló fény felé, mely valami útféli ház ablakából látszott jönni.

Amint közelebb jutott a házhoz, úgy tetszék neki, mintha annak a környékén is jövő-menő csoportok tünedeznének elő, s hangosabb szóváltások zaja hallatszanék.

Most tisztult fel előtte, miért nevettek üldözői oly hahotával, midőn erre látták menekülni. Itt is el volt állva az út.

Egy percre megállt; a női gyöngeség egy percre erőt vett szívén, nehányszor végigborzadt egész teste, azon ösztönszerű iszonyattól, melynek okát még nem érte utol az öntudat. Azon gondolkozott, hogy meneküljön. Félre az útról, az ismeretlen erdők közé… Azután ismét eszébe jutott, hogy miért jött, s nem reszketett többé, kivette pisztolyait a nyeregkápákból; felhúzta sárkányaikat, új gyutacsot tett csappantyúik alá, az egyiket hóna alá fogta, a másikat kezébe, s lovát megkötve egy útféli fához, minthogy ily állapotban hasznát nem vehette, elszántan nekiindult a zajgó csoportnak.

Könnyű lett volna ugyan e sötétség közepette egy kis kerüléssel egészen kitérni előlük, de valami veszélyes kíváncsiság, mely úgy ösztönöz felkeresni azt, amitől éppen rettegünk, nem engedé azon határozatától eltérni, hogy éppen a lármás csoportok között haladjon keresztül.

Azok csak akkor vették őt észre, midőn már közöttük állt.

– Megállj! – hangzott egyszerre körös-körül, s egy kasza hegye szegült a jövevény mellének.

Mária visszanyerte lelke minden erejét a veszély pillanatában.

– Tíz lépésnyire tőlem! – kiálta csattanó hangon. – Aki közelebb lép, lelövöm! Mit akartok?

Amerre pisztolyait fordítá, hátrahúzódott előle a ronda csoport; ha menni akart volna, tiszta volt előtte az út, akadálytalanul keresztülhaladhatott.

De most már többet akart. Átérté e nehány sötét jelenetből, hogy itt valami gonosz készül a Hétfalusy család ellen. Meg kelle tudnia, mi az, és talán segíteni rajta.

– Mit akartok itt? – ismétlé a kérdést.

E pillanatban kinyílt az útféli ház ajtaja, s kilépett rajta Bodza Tamás lámpával kezében.

– Ki beszélt itt? – kérdezé széttekintve a sötétben.

Nehány félénkebb parasztlegény az ajtó mögül mutatá neki a jövevényt, figyelmeztetve rá, hogy ne menjen oda, mert puska van a kezében.

A mester bátran lépett Mária elé, feltartá feje fölé a lámpást, hogy amannak arcába láthasson.

– Milyen szép feje van az úrfinak – dörmögé a borzas Hanák a háta mögött –, hogy illenék a kaszám hegyébe.

– Csitt – szólt a mester. – Én hadd beszéljek. Kicsoda az úr, és mit akar?

– Azt nem mondom meg minden bolondnak. Elébb akarom tudni, hogy kik vagytok? Ha rablók vagytok, védem magamat ellenetek, ahogy tudom; ha bolondok vagytok, akkor igyekezlek felvilágosítani; ha derék, hős férfiak vagytok, akkor kezet fogok veletek.

Ez utóbbi eszme csak akkor jutott eszébe Máriának, midőn Bodza arcát megpillantá. Hasonló rajongókkal ő is találkozott elégszer, s alkalma volt őket tanulmányozhatni.

Bodza szemei felvillantak e szóra.

– Mi nem vagyunk sem rablók, sem bolondok, hanem vagyunk igaz, hős férfiak, kik harcolunk az egy testvériségért a jeges tengertől a meleg tengerig.

Mária leereszté pisztolyai sárkányát, eltette azokat oldalzsebébe, s bizalmasan nyújtá kezét a mesternek.

– Úgy légy üdvöz, testvér, én Oroszhonból jövök.

Bodza Tamás gyanakodva tekinte sanda szemöldei alól Máriára, s azzal a kisujjára vont vasgyűrűt szemei elé tartva kérdezé tőle:

– Tudod, mit jelent e három betű? (U. S. S.)

Mária mosolyogva válaszolt:

– Ud szlovenszke sztridnoszti.

A mester megszorítá az eléje nyújtott kezet.

– Jer innen a házba! – szólt, őt magával vezetve, míg a parasztok engedelmeskedve emeltek előtte kalapot, utat engedve az ajtónyílásig.

A csárdaszobából kiküldött a mester mindenkit, s midőn egyedül maradtak, hevesen kérdezé oroszul:

– Te Oroszországból jössz? Melyik részéből Oroszországnak?

– Az örök városból, a Kreml kapui alól – felelt Mária szinte orosz nyelven.

Bodzának minden gyanúja elenyészett. Ez valóságos „ud”.

– Mi hír van Romulus halála óta az országban?

Mária jól tudta, hogy kit értenek Romulus alatt. Nem mást, mint Muravjovot, ki az új Róma falait volt felépítendő, mely majdan ura legyen az egész világnak. Mária nem volt prozelitája e rajongó egyleteknek, de a forráshoz közelebb állva, a szállongó mendemondák után több mesét volt képes mondani Bodza Tamásnak, mint az őneki, saját gazdag fantáziája leleményeivel is szaporítva azokat.

– Romulus nem halt meg, Romulus most is él – szólt suttogva a kérdezőnek.

– Hogyan? – kérdezé Bodza meglepetve. – Tehát hová lett?

– Eltűnt. Miként Romulus. Elragadták az istenek – szólt Mária, és rejtélyesen mosolygott, mintha ő többet is tudna arról, hogy hová lett.

Bodza hevesen ragadá meg kezét.

– És egykor újra meg fog jelenni, ugye?

Mária szótlan kézszorítással válaszolt.

– Tehát igaz – folytatá a mester lelkesülten –, hogy nem őt fejezték le, hanem helyette egy lelkes, jó barát áldozta fel magát?

– Az az én testvérem volt – szólt Mária eltakarva kezével szemeit, azután hirtelen a mester vállára tevé kezét. – Ne sírj, ne sirasd! Látod, hogy én sem siratom, pedig nekem testvérem volt. Romulus él, és áldozatot és engedelmeskedést kíván mindnyájunktól.

A mester még forróbban szorítá meg Mária kezét.

– Mi a te neved, szeretett testvér?

– Nevem Fabius Cunctator – szólt Mária. (Jól ismerte a rajongók azon gyöngeségét, miszerint szerettek maguknak a klasszikus korból válogatni neveket.)

– Az én nevem Numa Pompilius – szólt öntetszéssel vetve hátra fejét a mester. – Hű az ügyhöz, lelkesült az eljárásban, higgadt a meggondolásban, kérlelhetlen a kivitelben, és rettenetlen a veszélyben.

És újra megszoríták egymás kezét forrón és bizalmasan. Mária pedig azon gondolkozott, hogy e lelkesült, higgadt, kérlelhetlen és rettenetlen férfiúnak nem jó volna-e ezt a száraz, sovány torkát, mikor legjobban beszél, megragadni, összeszorítani és beléfojtani a lelket.

– Ti felemeltétek a zászlót? – kérdé Mária a derék Numa Pompiliustól. – Ki adta nektek erre a jelt?

– Az ég és a föld – felelt a mester –, az ég, mely elküldé a népekre a halált, és a föld, mely megnyílt a haldoklók előtt. Soha jobb alkalom nem kínálkozott, mint a mostani. A rettenetes vészangyal házrul házra jár, nagyokat lép egyik falutól a másikig, és szomorúságot, rémületet visz mindenüve. Az emberek látják, hogy az élet olcsó, és nem lehet tartogatni. A kétségbeesés fölbont minden köteléket, ami urak és szolgák, adósok és hitelezők, alattvalók és parancsolók között van. Csak egy szikra kellett, hogy minden lángba boruljon. Ez a szikra már meg van gyújtva.

– Mi módon?

– A köznép között valami vak hír kezdett elterjedni, miszerint a magyar urak jobbágyaikat tömegestül meg akarják mérgezni. Mária bámulva nézett a mesterre.

– De hát akad ember, aki azt elhiszi?

– Jövő-menő emberek vallomásai költék a hírt, egy részeg gyógyszerészsegéd gondatlan beszéde megerősíté, elfogott levelek, miket főurak írtak egymásnak, tanúbizonyságul szolgáltak.

– S főurak írták volna egymásnak, hogy jobbágyaikat megmérgezzék?

– Nem; de aki a levelet felolvasta a nép előtt, annak módjában állt olyan dolgokat mondani el, amik nem voltak odaírva.

Mária azon a ponton állt, hogy undor és iszonyat miatt elárulja magát.

– Tehát hamis leveleket olvastatok fel az írástudatlan nép előtt. Ez nagyon célszerűen volt kigondolva. A falusi népség könnyen hívő; de hát a városokban?

– Ott még jobban félnek, s még több az ijesztő hír, csak egy kiáltás, és Jerikó falai ott is leomlanak, ahol senki sem féltette azokat.

Mária lelkében egy eszme villant hirtelen keresztül.

– Vannak-e tudósítva e mozgalomról többi testvéreink, kik a Dráva mellett és Csernagora hegyei közt laknak?

A mester zavarodtan felelé, hogy nem.

Mária színlett csüggedtséggel viszonza:

– Úgy félszeg minden intézkedés, míg egy helyen ébren vagytok, más helyen alusznak, egyik helyen kitör a láng, a másikon eloltják. Egyszerre kellett volna mindenütt fellobbanni annak. Bocsátottál-e ki kiáltványokat?

Bodza megszégyenülten felelé, hogy nem.

– Úgy nem tudod, mit cselekszel, Numa Pompilius! – förmedt rá Mária. – Ez lett volna az első, a legmúlhatlanabb teendő. Kiáltványokat küldeni szerteszét, utasítani a vezetőket, összpontosítani a mozgalom erejét; rendszert hozni az egészbe. Ah, ti ebben mind újoncok vagytok, Numa. Miért is kezdtek lengyelek nélkül hozzá; ezt a munkát csak lengyel érti. Van-e íróeszköz itt közelében?

Bodza meglepetve engedelmeskedék, s valami sutból tintát és papírt keresett elő; egészen meg volt hunyászkodva magánál okosabb embert érezve maga mellett.

– Most ülj le, és írj!

Bodza gépileg engedelmeskedék. Mária diktálta, hogy mit írjon, míg saját maga ugyanazt egy másik papírra írta egyszerre.

„Testvérek!

A régen várt óra ütött. A zászlót kitűztük. A főurak méreggel akarnak bennünket elpusztítani, mi tűzzel és vassal pusztítjuk el őket. A bátrak megélnek, a gyávák meghalnak. Aki látja gyermekeit, testvéreit, szülőit kínlódva fetrengeni a porban, ragadjon fegyvert a gyilkosok ellen. A katonaságtól nem kell félni, mert az is nekünk fogja pártunkat. Ne szabaduljon meg senki, aki nyírott hajat visel. Minden faluból két követ induljon azonnal Hétfaluba, mely középpont leend, további rendeleteink megértése végett. Bátorság és egyetértés! Kelt főhadiszállásunkon, Hétfalu alatt.”

– Írd alá nevedet: Numa Pompilius, felső-pannóniai praetor. Bodza Tamás vonagló mosollyal fogadta el a megtisztelő címet, s alákanyarítá azt a veszedelmes okiratnak.

Azután Mária vevé kezébe a tollat, s aláírta nevét:

– Fabius Cunctator, volhyniai quaestor.

Azután mind a két okiratot megpecsételék az ismeretes hárombetűs gyűrűvel, s Mária nemesi címerével.

– És most küldd el ez egyik kiáltványt gyors lovag által Nyitra vidékére, míg én a másikat véve magamhoz, sietek vele Szlavóniába. Te itt azalatt organizáld az állandó hadsereget. Élelemről és ruházatról gondoskodtál-e előre?

Bodza Tamás pironkodva vallá meg, hogy bizony arra nem is gondolt.

– No, hát írj sietve egy nyílt parancsot a kassai és rozsnyói szabó- és csizmadiacéhek elöljáróínak, melyben hagyd meg nekik, hogy négy-négy ezer pár sarut és ugyanannyi dolmányt és szűrt tíz nap alatt haladéktalanul kiállítsanak, s szekereken Hétfalura küldjenek; ellenkező esetben kegyetlen sarc fog rájuk rovatni.

Bodza Tamás híven megírta azt is. Gondolá magában: „Ezeknek a lengyeleknek mégis nagy praxisuk van az ilyen ügyekben”.

– És most az egyik iratot küldd el gyors futár által Rozsnyóra, a másikat én kézbesítendem. Ne mulaszd el ugyanezen kiáltványokat számtalan példányban leíratni, s az ország minden részeibe egyszerre szétküldözni.

Bodza ígérte, hogy holnap reggel tanítványaival sok példányban le fogja azt másoltatni.

– Most pedig, derék Numa, ne felejtsd el, hogy kiáltványunk jelszava: bátorság és egyetértés. Bátorságban nincs fogyatkozásunk, de az egyetértés tekintetéből tudd meg, hogy miért hívnak engemet Fabius Cunctatornak. Az én elvem az okszerű késedelmezés. II. Romulus tervét is a korán kezdett jeladás semmisítette meg; ha egy fél napot, csak hat órát várakoznak, a terv gyönyörűen sikerül. A sietség buktatott meg bennünket. Nehogy ezúttal ismét hasonló veszedelmünk támadjon. Én tanácslom neked, hogy a kirontással holnap délig várakozzatok. Kassáról holnap délben vonul az összes katonaság Eperjesnek, s két napig nem jő helyette más. Ebből értheted, hogy miért óhajtom a halasztást holnap reggelig.

A mester elsápadva felelt:

– Már késő.

– Hogyan késő? – kiálta Mária felpattanva.

– A parancsok már ki vannak osztva.

– Vissza kell azokat vonni!

– Már nem lehet! Már nem lehet! – szólt kezeit tördelve a mester; s aggodalmasan tekingetett ki az ablakon, melyen át valami távoli veres fény kezdett a szobába világítani. – Már felgyújtották a hóhér házát.

– Micsoda? – kiálta magánkívül Mária.

– Ez volt a kezdemény. Most már nem lehet halogatni többé.

– Esztelenek! Bolondok! – sikolta a delnő, s futni akart ki a szobából. Az ajtónál eszére tért. Visszafordult, s kezét Bodza karjára téve, titkolózva súgá fülébe:

– Úgy csak egy mód van, egyszerre diadalt nyerhetnünk.

– Mi az?

– A székvárost is fel kell lázítanunk; ha sikerül: elfogni a tábornokot; ha rosszul sikerül: legalább dolgot adni a katonaságnak.

Bodza Tamás fogvacogva helyeslé e tervet; csak azt szerette volna tudni, vajon kinek lesz elég bátorsága e feladathoz hozzányúlni.

Mária a legnagyobb erőszakot követé el lelkén, midőn az ablakon át az éjszakai tájba kitekintve, hidegvérrel vizsgálá a távoli égést, mely a szobába világított.

Egy pillanat alatt keresztülfutott gondolataiban mindaz, ami ott történhetett, és ami még másutt történni fog. Maga előtt látta az éjféli borzalmakat mind, és mutatnia kellett, hogy őt mind e jelenetek egészen más oldalról érdeklik.

– Numa Pompilius, a mondott tervvel sietni kell. Valami paripa van-e itt közelében? Az enyim elmaradt az úton, nem használhatom többé.

– Lesz, Fabius. A postahivatal lovait lefoglaltatni volt első gondom, hogy hírnököket ne küldhessenek széjjel. Láthatod, hogy előrevigyázó vagyok. Válaszd ki magadnak a legjobb lovat, és siess, ahova kívánod. Ezt a provinciát rád bízom.

Bodza nagylelkű volt. A veszélyesebb tartományt a meghódítás dicsőségével együtt bízta másra.

– Sietek – szólt Mária, felnyitva gyorsan az ajtót; ott azonban újra megállt egy percre. – Te Numa, egyedül bocsátasz-e engem?

– Miért ne?

– Hibát követsz el. A népvezérnek gyanakodónak kell lenni; hátha én csak kém, hátha áruló volnék! Megbízásaidat sohase ruházd egy emberre, mindig ketten járjanak követeid, hogy egyik a másikra ellenőrködjék. Ez általános szabály; csodálom, hogy eddig meg nem tanultad.

Bodza Tamás elismerte hibáját; Fabiusnak csakugyan több gyakorlata van ilyen vállalatoknál. Valakivel kísértetni kell őt. Máriának pedig csak azért kellett a kísérő, nehogy visszatértében ismét feltartóztassák a csárda mellett tanyázó csoportok.

– Hozzatok elő két paripát!– szólt Bodza a folyosón őrködő parasztoknak; azzal mind a ketten kiléptek a pórhad közé.

Egy-egy csoport férfi kaszáinak egyenesre ütésével foglalkozott; mások ingerülten beszélő népszónokot fogtak körül, vagy öten iszonyú lármát csaptak négy garas miatt, amit egy útban talált batyus zsidótól foglaltak el; hogy osszák azt fel ötfelé?

– Barátaim! – szólt Mária közéjük lépve meghitt, bizalmas szóval. – Van-e közöttetek bátor, vakmerő fickó, aki tűzbe-vízbe menni kész, ha kell?

A rábámuló lázadók nemigen feleltek eleinte, hanem amint Bodza Tamás bizonyíta, hogy most egy hatalmas pártfőnöküket látják maguk előtt, akkor tízen, húszan furakodtak elő, bizonyozva, hogy ők mindnyájan veszett vakmerő emberek.

– Atyafiak, a dolog nem tréfa. Kinek van kedve velem berontani a székvárosba, felolvasni a kiáltványt, felbuzdítani a népet, fegyvert és lőport szerezni magunknak, s a legfőbb urakat elfogni egy csoportban, mint egy csomó farkast a berek közepén?

E kérdésre kissé alábbhagyott a kérkedő lárma, de két-három jól felpálinkázott ifjú arra is ütögette a mellét ököllel, hogy ők arra való emberek lesznek.

Mária kiválasztá közülük a borzas Hanákot. A fickónak éppen olyan pofája volt, szélesebb, mint hosszú, felyül borzas, alul torzon, hogy lehetetlen volt meg nem tetszenie.

– Te jössz velem. Ülj fel az egyik lóra.

Borzas Hanák nem hagyta magát kétszer kínáltatni; nagy üggyel-bajjal felhasalt a lóra, s nem győzött mosolyogni örömében, hogy mármost neki lova van.

Mária könnyeden pattant fel a másik paripára. Jó száraz, de tartós, csontos állat volt az.

– Holnap ilyenkor hallani fogtok felőlünk – szólt szavait Bodzához intézve. – Addig valami elhatározó lépésbe ne ereszkedjetek. Akiket elfogtok, őrizet alá kell tenni, és vigyázni, hogy kár ne essék bennük. Értesz-e? Meglehet, hogy az elfogottak maguk is keresni fogják a halált. Nekünk azonban szükségünk leend rájuk, „vallomásaik” végett. Azért életükre vigyáznotok kell. Ítélni fogunk mindenki fölött. Numa, mindenütt jelen légy. Bátorság és vigyázat!

Mária még egyszer kezet szorított Bodza Tamással, azzal sarkantyúba kapta a lovat, s kivágtatott az országútra, útitársa lovát úgy kellett kivezetni az udvarból, mert erőnek erejével be akarta vinni lovagját az istállóba; ott azonban valahogy mégis utolérte Máriát, kísérve az elmaradott csapatok borzalmas örömrivalgásától.

Mária sietve vágtatott az országúton, néha-néha félretekintve az égő ház felé, mely messze bevilágítá az elborult eget, haragos bíborral szegve a felhőket; a fényes füstöt csavargatta a szél; olyan fény volt tőle, mintha egy egész falu égne; amint messzebb-messzebb távoztak, a láng kevésbé világítá már be az utat, az út melletti fák oldalait, az égen végighömpölygő felhőket; végre csak annyira látszott már meg, mint egy nagy vereslő csillag a földön, mint egy messzire világító pont. Utoljára az is elenyészett; az idő hajnalodni kezdett, a szürkülő ég elhamvasztá az éjjeli fényt, s a visszatekintő előtt nem jelölé más a vész helyét, mint egy sötétszürke füstoszlop a halaványsárga látkörön.

A csárda mellett elhaladva, közel engedé jönni magához Hanákot Mária; kísérője az eléje csoportosuló ittas pásztoroknak nagy kiabáló szóval elmondá, hogy mi járatban vannak.

– Megyünk a városba, felolvasni a proklamáckit; elfogjuk a katonákat meg a nagy urakat; hozunk puskát, lőport, meg pénzt sokat! Ez a kurér!

A legrekedtebb éljenkiáltás üdvözlé e nagylelkű szándékot. Egy vigyorgó kaszás meg is szorítá Mária kezét kérges tenyerével, kinek borzas Hanák hevenyében nem talált tekintélyesebb címet a „kurér”-nál.

Amint lassankint megvirradt az idő, a hűs hajnali szél józanító lehelete szemközt fútta a lovaglókat; a messzeségben már látszottak előttük a székváros tornyai; itt kezdte észrevenni Mária, hogy kísérője erősen hátramaradoz tőle. Egypárszor visszakiálta rá.

– Bratyi. Ne maradj el!

– Fárad a lovam – lihegé Hanák, s törülgeté bele izzadt üstökét.

– Vágd bele a sarkantyúdat!

– Ha volna.

– Hát eredj előttem; majd én ütöm hátul az ostorral.

Ez jól ment egy ideig; hanem amint egyre közelebb jöttek a székváros tornyai, borzas Hanák elkezdett panaszkodni, hogy az ő nyerge le akar esni.

– Szállj le, szorítsd meg!

A fickó leszállt, de annyi ideig szöszmötült vele, hogy utóbb Mária maga ugrott le, megszorította a ló terhelőjét, helyre igazította a nyerget.

– Ülj fel hamar!

Borzas Hanák mind az öt ujját bemeríté a csimbókjaiba, s körülvakarta a kalap alatt a fejét; azután egyszerre furcsa vigyorgással fordítá orcáját Mária felé.

– Hát hallod-e, igazán a székvárosba megyünk?

– Látod.

– Hát igazán fel akarjuk ott olvasni a proklamáckit, elfogni a generálist, elvinni az ágyúkat, meg elfoglalni a kaszárnyát?

– Még többet is, hogyha benne leszünk a dologban.

Borzas Hanák még jobban vakarta a fejét, s ezer igazítanivalót talált a lószerszámon; végre előállt az indítvánnyal:

– Hallod-e, atyafi; nem jobb lenne, ha azalatt, míg te bemégy a városba, én idekinn maradnék, s amint az emberek jönnek a hetivásárra, azoknak olvasnám fel a proklamáckit?

– Tudsz olvasni?

– Hogyne tudnék? Az volna szép. Egyházfi vagyok én!

– Jó lesz biz az – hagyá helyben Mária, s kivéve oldalzsebéből egypár szivart, a papirost, melybe azok takarva voltak (valami régi lőcsei kalendárium vásári jegyzékét) átnyújtá a derék bajtársnak, aki azt műértő szemekkel végigtekintve, azt mondá, hogy mindent megértett belőle, s szépen összehajtogatva bedugá kalapzsinórja mellé.

– Majd szépen elolvasom én ezt, a friss csapatokkal megyek segítségedre!

Mária azt mondá, hogy jó lesz, s rávagdalva a paripára, úgy vágtatott a székváros felé, hogy borzas Hanák nem állhatta meg, miszerint ne imádkozzék érte, vajha ki ne törné odáig a nyakát.