Zudár Péter nyugtalanabb volt,
mint egyébkor.
Ablakain a vastáblákat már
alkonyat után bezárta, s a szokottnál korábban lefeküdt.
A kisleányka imádsága rövid
időre megnyugtatá lelkét. „Ámen, ámen” – mondogatá utána, sokszor
ismételve e szót; de valami úgy borzongatta mégis.
– Rosszat érzek, rosszat
érzek-dörmögé többször magában. – Valami nagy baj fog velem történni.
– Meghűtötted magadat, jó
apám – csillapítá őt a lyánka, kis kezével megsimogatva az öreg homlokát.
– Kezed reszket, fejed forró…
– Belül fázom – szólt az öreg.
– Belülről jön valami hidegség. Nem hallasz valami zajt az udvaron?
– Semmit, apám. A lovak
dobognak az istállóban.
– Nem hallasz beszélni,
suttogni az ablak alatt, mintha valaki a falat kaparná?
– Az eb fészkelődik, az
kapar odakinn; feküdjél le, jó apám.
– Lefekszem, de nem merek
alunni. Tedd ide ágyam fejéhez a puskát!
Elizke leemelte a falról a
fegyvert, megvizsgálta gyutacsát hozzáértőleg, s az ágyhoz támasztá.
Azután lefeküdtek.
Zudár sokáig beszélgetett még
a sötétben Elizkével, s erősíté, hogy az egész éjjel nem fog aludni;
egyszer azután elcsendesült, s követé azt erős, dörgő horkolása,
melyből olykor fel-felriadt, rémületeseket horkantva álmában, s nagyot
rúgva ágya falain.
A gyermek nem aludt. Könyökére
emelkedve hallgatózott, és nézett a képzetgazdag sötétségbe.
Neki is úgy tetszett, mintha
kívül a falakon szokottnál több ember jönne-menne, s a konyhában
járók-kelők suttognának.
Egyszer kocogtatást hall az
ajtón; Zudárné szólt kívülről.
– Erzsi, te! Alszik apád?
– Igen – rebegé a lyánka.
– Kassáról vannak itt; nem
tudok németül, gyere ki, beszélj velök.
A gyermek hirtelen felvevé
öltönyeit, s kinyitva a bezárt ajtót, kilépett a konyhába.
Zudár Péter gonosz álmokat
látott. Mindig Elizkével töprengett álmában. Majd mély, szédületes sziklákon
látta őt tévelyegni, és kezét akarta nyújtani, hogy megfogja,
visszatartsa; de a kéz nem ért odáig. Majd veszett farkas kergette a gyermeket;
ő futni akart utána puskával, de nem volt jártányi ereje, a puskát hiába emelgette,
nem sült az el.
Egyszerre éles sikoltás
hangzott füleibe.
– Apám!
Felugrott rá. A szívén, az
egész lelkén keresztüljárt az. Elizke kiáltott.
Tán azt is álmodá.
– Elizke! Elizke, leánykám.
Alszol-e? Te kiáltottál? – kérdezé halkan.
Hogy feleletet nem kapott,
odafordult az ágya lábánál levő gyermek ágyához, s kezével keresni kezdé
annak fejecskéjét a vánkoson.
Nem volt ott!
E pillanatban azt hallá, hogy
szobája ajtaját kívülről kulccsal zárják be.
Egy szökéssel az ajtónál
termett; egy hangot nem szólt, csak megragadta fél kézzel az ajtókilincset,
másik karját a küszöbnek feszítve, hogy az ajtóragasztó ropogni kezdett bele.
Hallá, hogy e pillanatban futó
lépések hagyják el a konyhát, a tornácot, s hallá még egyszer, vagy csak
képzelé Elizke elfojtott nyögését.
A kétszerezett düh óriási
erőt adott sámsoni termetének. Az ajtó középen kettéhasadt kezei alatt, s
az a fél, mely a kilincset tartá, ott maradt öklében.
Most ordítá el magát
először, amint a konyhába kiugrott. Nem volt az emberi hang, nem volt az
érthető szó, de egy veszett oroszlán ordítása, melynek barlangját
meglopták, s mely érzi a vadász szagát.
Ez ordításra egyszerre száz
meg száz férfihang gúnyos süvöltése felelt vissza az udvarról, kacaj és
káromkodás s fenyegető szavak.
Egy percre megdöbbenve állt
meg. Mi lehet ez? Rablók, nejével szövetkezve?
– Vigyázzatok magatokra! –
hangzik e zaj közepett künn az udvaron Zudárné csattogó hangja. – A vén dög
töltött fegyverrel van, s közétek lő, ha ezeren vagytok is.
De Zudárnak nem kellett a
töltött fegyver, puszta kézzel is kirohant volna ő közéjük; hanem a
konyhaajtó már akkor zárva volt, s eltorlaszolva a nehéz mángorlóval.
Zudár hörögve futott vissza
szobájába, egy nehéz fejszét keresett elő, s rohant vissza a
konyhaajtóhoz. Az első ütésekre recsegni kezdettek az ajtó pántjai.
– Hamar hányjátok a
rőzsekötegeket az ajtó elé! – kiálta kívülről a szilaj némber. – S
vessetek belé kanócot, mert még kitör az ajtón!
Az udvar tele volt kaszás,
vasvillás csapatokkal, mik között Zudárné felbomlott hajával, villogó szemeivel
úgy állt, mint maga a lázadás fúriája.
A pórhad hirtelen széttépett
egy csomó rőzseköteget, s azokat az ajtóhoz hordva, azt egészen betemette
vele.
– Most kanócot bele! Hadd
égjen meg a maga vermében!
Ezt Zudár saját felesége
kiáltá.
A tüzet csiholó paraszt sokáig
bírt szikrát kapatni a nedves taplóval, Zudárné kikapta a tűzszerszámot
kezei közül; maga kicsiholt, beledugta a szalmacsóvába a tüzet, s kezével
lóbálva azt a szélben, lángra szította azt, s maga futott vele az udvaron
keresztül a rőzsék aljába teendő a kanócot; zilált haja úgy repkedett
a viharban.
– Apám, jó apám! – nyögé egy
alig hallható hang a gyékénnyel fedett szekéren, melybe a hóhér lovai voltak
fogva.
A száraz rőzsekötegek
egyszerre pattogva kaptak lángra, az ablakokat is mind elhalmozák szalma- és
vesszőkévékkel, s egyenként meggyújtogaták azokat. Az egész ház szépen
körül volt gyújtva, mint egy máglya.
A bennszorult férfi iszonyú
csapásokkal döngeté az ajtót; minden ütésre hangosan kacagtak fel ostromlói:
– Ütheted már!
– Sülj meg, vén medve, a magad
barlangjában!
A dörömbözés odabenn
elhallgatott; a lángok már a háztetőt is ellepték; az egész épület
fényesen ragyogva égett, és szórta a szikrát az ég felé.
Nagy sok időre ugyan,
midőn már egymást ölelték a lángok, úgy tetszék sokaknak, mint a láng és
zsarátnak mélységes fenekéből egy tompa, üvöltő ének zsolozsmája
hangzanék fel… Talán csak képzelet volt az, érzék csalódása. Nem énekel ott már
senki, hacsak a hóhér lelke nem. Rövid félóra múlva összeomlik a háztető,
beroskad a négy fal közé, s eltemeti égő sírba mindazt, ami alatta van;
millió szikra vágtat egyenesen fel az égnek.
– Ezzel végeztük a számadást!
– szól Zudárné; a tűz pokoli fényt vet dühtől torzított arcára. –
Most következik a kastély.
– Óh, apám, szegény apám! –
sóhajtá a gyermek, ki a szekéren megkötözve feküdt, gyékény alá takarva.
A veszett némber
fogcsikorgatva néze rá:
– Apádra, az igazi apádra
majd még csak most kerül a sor. Előre, legények!
Azzal felugrott a szekérre,
kezébe kapta a gyeplőt, közévágott a lovaknak; előtte, utána
vérszomjas, dühödt csoportok, fáklyával, kaszával; közöttük ő szertezilált
hajjal; mint a háború, a pusztítás nemtője, mely vágtat szilaj lovakon,
kígyós fejével, bősz fenevadak, állat-emberek ijesztő kíséretében.
Előtte, utána romlás és kárhozat repkedő denevérei…
Zudár, amint észrevette
ellenei pokoli tervét, hirtelen felhagyott az ajtó kifeszítésével, s a ház
hátulsó szobáiba futott, azt gondolva, hogy ott az ablakon át a kertre
kimenekülhet.
Rémülettel vevé észre, hogy az
ablak már ott is el van fedve nádkévékkel, miken recsegve kígyózik fel a láng,
s okádja a füstöt a szétpattogott ablaküregeken keresztül.
Vissza az első szobába;
ott vastáblák vannak az ablakon, amik meggátolják a tűz betörését.
Körös-körül mindenfelé hangzott a lázadók bőszült üvöltése, és körös-körül
hangzott az a csendes, sziszegő ropogás, mit az égő nádkévék
támasztának, és a lángok fütyölése, és a száraz gerendák pattogása körös-körül
és a feje fölött.
A két ablak vastáblája
lassankint izzóvá kezde lenni, s mintha valami átlátszó üvegtáblák volnának,
melyek a kívüli lángtenger sugárait keresztülbocsátják, irtóztató vérvilágot
terjesztének a szobában, mely veresre festett minden tárgyat, minden árnyat.
A bezárt férfi félőrülten
futkosott körül szobájában, mint egy verembe hullt fenevad, a falakat döngeté
öklével, s a fejszével a gerendákat vagdalta.
Hasztalan, hasztalan, sem
jobbra, sem balra, sem fölfelé nem lehet menekülni!
Végre kétségbeestében elkezdé
énekelni a zsoltárt:
A Sionnak hegyén Úristen!!
És térdre rogyott a szoba
közepén.
És, íme, az Úr feleletet adott
annak, ki végveszedelmében hozzá kiálta. Az alatta döngő padlat egyszerre
világos eszmét adott neki a szabadulásra. Oldalt és fölfelé nincs menekülés,
lehet alá felé; le a pincébe.
A pincébe a ház
külsejéről volt a bejárat, s azon is vasajtó; de ha a szoba alatti
boltozatot, mely úgy visszhangzik a léptek alatt, beszakítaná, azon keresztül
lejuthatna oda.
Ah, mi jó hűs lehet ott.
A lég oly forró volt már a szobában; az izzadság minden tagján csorgott a
férfinak a hőségtől és az irtózattól; a vas ablaktáblák világa már
fehérbe kezdett átmenni, s messziről sütött, hogy szinte kiégett a szem,
ha rátekintett. Sietnie kelle.
Zudár hirtelen felszakítá a
fejszével a pallókat; nem volt nehéz azokon alul a pinceboltozat zárköveire
találni.
Azonban vigyáznia kellett,
nehogy beszakítsa az egész boltozatot, s a tűznek is utat nyisson maga
után. Óvatosan kellett késsel kivájnia a vakolatot a foglalvány közül, s egyik
téglát a másik után kiemelni.
Meg-megállt néha e munkában,
és hallgatózott.
Hallott mindenféle
zűrzavaros hangokat, sziszegést, ordítást, vad táncdanát, vérszomjú
szónoklatokat…
Vagy tán ez mind csak a feje
fölött égő lángok tarka beszéde volt?
Tovább ásott – ásott, ásott.
Az első boltív után
következett a másik. Jó erős boltozat volt, kettős téglasorból rakva.
A másodikat is oly óvatosan kelle kiemelni.
A gerendák itt-amott
szétnyiladoztak már, véres szemű tűzi szörnyek kandikáltak le a
padmalyról, kék füstöt fújva alá a hasadékokon keresztül. Ezer meg ezer hang
pörölt, civódott egymással, a tűzszellem apró fiai, kik a rablott
zsindelyeken veszekesznek, nagyot riasztott rájuk olykor öregapjuk, a gonosz
láng, amint egy-egy szarufát dörögve szétpattantott, közbe úgy zúgott, zsizsergett
valami, mint a gyermekeit csitító boszorkány; a parázzsá lett fában fütyült,
döngött valami élesen, mint megfogott méhecske, s a szorongatott szél ijedezve
kiabált alá a kéményen: „hu-hu-hu”.
– Táncolnak odakinn, és
dalolnak – mormogá magában a hóhér.
A második téglarakás is
keresztül volt bontva, a résen át, mint a rohanó szél tódult elő a pince
hideg levegője. Zudár Péter lehajolt a nyílásra, s teleszítta mellét ez
életadó, friss levegővel. Ah, szinte megittasult tőle!
A rés éppen elég volt arra,
hogy termetével keresztülcsúszhasson rajta.
Körülnézett még egyszer
veszélyes kíváncsisággal a szobában. A mestergerenda már meg volt hajolva
középen a hőségtől, a füst minden nyíláson tódult már alá a szobába,
s embermagasságnyira betölté azt, rétegenkint szállva mindig alább, mint valami
lejjebb, lejjebb ereszkedő felhő.
A szürke felhőben apró
libegő tűzfoszlányok repkedtek ideoda, mint fényes madárkák. A
padlásnyílaton bekukucsáló rém úgy kacagott: „ha-ha-ha”. Zudár Péter
visszanevetett rá: „Ha te kacagsz, én is kacagok; kacagjunk ketten”.
Félig a nyíláson keresztülbútt
már; onnan nézte, hogy hajladoznak a gerendák a feje fölött; hogy ropognak,
hogy feketülnek.
Ekkor valami jutott eszébe.
Hirtelen kimászott megint a
tört résből; egyenesen állva nem lehetett már a szobában járni, mert a
füstfelhők háromlábnyira leereszkedtek; négykézláb futott ládájához;
felnyitá azt; egy kis imakönyv, egypár ruhafoszlány volt, amiket keblébe rejte
onnan.
És azután egy hosszú bőrtokot
vett elő, melyet kapcsainál fogva kétfelé lehetett nyitni.
A kapcsokat egész nyugalommal
fejté ki, s csendesen kétfelé nyitá a tokot.
A pallos volt abban…
A fényes, kétélű fegyver,
mely a büntető törvény szavára megvillan: az ítélet fegyvere.
Midőn azt kezében érzé
Zudár Péter, felmagasult roppant termete egyszerre, a füst között, a láng
között úgy állt, mint egy bosszúálló démon, kört vágva villámló fegyverével,
mintha azt mondaná a füstnek, a lángnak: „Féljetek éntőlem! Én vagyok a
bakó!”
E percben csattanó dördülés
hangzott háta mögött. A falnak támasztott fegyver a hőségben magától
elsült, a golyók belefúródtak a falba.
E csattanás eszére téríté
Zudárt, ki már közel volt az őrület pillanatához; hirtelen lebukott a
földre, az ágyról lerántotta a párnát, s azt maga után vonva, a tört nyílásig
csúszott; a párnát leveté előre, s maga óvatosan utána ugrott.
A hűs pincelég lassankint
magához téríté, a forróság nyomása elmúlt agyából, tűztől elvakult
szemeire jótékonyan hatott e félhomály, mit csak a nyíláson besütő
tűzvilág deríte fel.
Eszébe jutott, hogy az a
nyílás is fölösleges mármost.
A pince ászokain
kisebb-nagyobb hordók voltak elhelyezve, üresen vagy tele serrel, borral.
Egy üreset odahengerített a
tört rés alá, s ott felállítá a fenekére.
Akkor beüté egy seres hordó
fenekét, s a párnát belemártotta, míg az egészen teleszítta magát vele.
Azzal felállt az üres hordóra,
s a nedves párnával betömte a nyílást.
Most már setét volt a
pincében, hanem azért Zudár Péter tudta benne jól a járást. Értette, hol áll a
legjobb seres hordó csapra ütve, a fülkében meglelte a vászonkorsót,
teleereszté friss serrel; leült a hordó mellé az ászokra, és ivott belőle
szörnyű hosszút, azután megmosta vele a fejét és orcáját, és azután újra
töltött magának, és ivott.
Odafenn nagy recsegéssel,
ropogással omlott össze a háztető; a lángok népei úgy kacagtak, úgy
süvöltöttek örömükben, hogy sikerült nekik ez a munka.
– Ezzel bevégeztük a
számadást! – szólt Zudárné odakívül; a cimborák, a cinkosok kacagtak és
tomboltak odafenn.
A vén hóhér pedig odalenn a
hűs menedékben éneklé buzgó szívvel:
A Sionnak hegyén Úristen, tiéd a dicséret!
És végig – végighordozá ujjait
a pallos mindkét élén; jól ki volt az köszörülve, sehol, sehol egy csorba rajta.