A gyertyákat meggyújtották az
asztalon, pedig még fényes nappal volt; – a lélekharangot is megcsendítették,
pedig még beteg sem volt senki, a koporsót is elkészíték már, pedig még senki
sem halt meg.
A szegény bűnösre
kimondták a kemény ítéletet: meg kell neki halni. Fejére szól a törvény. Ha
egész nap könyörgene érte édesapja, anyja, minden atyafia, azokat a
betűket le nem könyöröghetné onnan.
Akik ott a hosszú asztal
mellett ülnek: főtisztek, altisztek, közkatonák, mind úgy szánják, mind
úgy szeretnék, ha nem kellene azt a szót kimondani. Maga a tábornok is
eltakarja arcát két kezébe:
– Istennél van a kegyelem.
Kezében tart egy kis pálcát,
fehér pálcát, meg-megnézi; még most egész; semmi törés nincsen rajta.
Odajön hozzá a vén
őrmester; csákója fejében, még a viharszíj is állára csatolva, egy keze a
zsinóron, másik a csákó ernyőjén.
– Uram, tábornok úr, adj
kegyelmet szegény elítéltnek.
– Istennél van a kegyelem.
Másodszor is megemeli az
őrmester tenyere hegyét a kalpag ernyőjeig, és újra könyörög:
– Uram, tábornok úr, adj
kegyelmet szegény elítéltnek.
– Istennél van a kegyelem.
Harmadszor is könyörög.
– Istennél van a kegyelem.
A fehér pálca kettétörve hull
a földre; a bűnös felsóhajt, megköszöni szépen a jelen volt uraknak, hogy
vele vesződtek, a jó őrmesternek, hogy kegyelmet kért neki, és a
szigorú bírónak, hogy a törvény szavait kimondá fejére.
Azután elviszik a
siralomházba, adnak reá tiszta fehér ruhát, adnak neki ételt, italt, hogy egyék,
igyék utoljára.
A vas ember félt hazamenni
szállására.
Ha Kornélia kérdeni fogja, mi
ítéletet mondál ellenséged fiának fejére?
Nem mert hazamenni: félt.
Amint sokáig ott időzött,
a porkoláb jő hozzá jelenteni, miszerint az elítélt nehány szót kívánna a tábornokkal
négyszemközt váltani.
Vértessy rögtön sietett hozzá:
– Ön rosszul védte magát –
szólt, amint belépett hozzá, szemrehányólag. – Ön lehetetlenné tette, hogy más
ítéletet mondhassunk.
– Tudom. Akartam azt – szólt
az ifjú derült, nyugodt arccal. – Ennek már vége van, tábornok úr; katonadolog
volt. Három nap múlva meghalok. Vegyük úgy, mintha nagybeteg volnék, s az
orvosok előre megmondták volna, hogy csak három napig élek.
– Fel fogom küldeni az
ítéletet a felséghez.
– Eredménytelen lesz. Hiszen
kegyed semmit sem tud mentségemre felhozni. Én nem mondtam semmit.
– De én azért tudok. Védték
önt mások. S ha dacos feleleteivel be nem vágja utamat a hadtörvényszék
előtt, tudtam volna önnek megszabadítására valamit kigondolni.
– Csodálkozom, hogy engem védett
valaki. Nem ismerek senkit, aki rólam megemlékezhetnék.
– De igen. Legelső volt
tulajdon nőm.
– Ah, tábornok úr. Ez a tudat
enyhíteni fogja halálomat.
– Második volt azon férfi,
akire ön rálőtt ostoba szerelemféltésből.
– Tehát nem halt meg?– kiálta
fel öröm hangján az ifjú. – Ah, ez megvigasztal.
– Ez önre nézve mindegy.
Vétsége halálos.
– De lelkem megkönnyebbül. Nem
nyomja oly nagyon. Köszönöm. A halál órái rövidebbek lesznek ezáltal.
– A harmadik védő volt
önnek édesatyja.
– Hogyan? – rebegé az ifjú
reszkető ajakkal. – Atyám? Az én atyám?
– Tulajdon édesatyja. Ő
írt azokkal a reszkető kezekkel hozzám, miket a szél ütött meg. Tudja ön,
mit jelent az? Énhozzám írt ő!
– Énértem írt? – susogá az
elítélt, láncos kezeit összetéve és nehéz szempilláit lecsukva nedves szemeire.
– A negyedik volt Kamienszky
gróf, kinek nőtestvérére ön bizonyosan fog emlékezni.
Az ifjú bámulva tekinte fel.
– Nem emlékezem ilyen férfira.
Neki nincs testvére.
Vértessy vállat vonított.
– Ő maga mondta, hogy az;
itt volt ma nálam.
Az ifjú katona valami kínos
gyanúval küzdött szorongó lelkében; azután derült arccal fordult ismét a
tábornokhoz könnyelmű, ifjú tekintetével.
– Ezek mind enyhítik
büntetésemet, tábornok úr; köszönöm, hogy tudatta velem. Sajnálom, hogy
balvégzetem másoknak könnyeket fog okozni, miket nem reméltem, miket nem
érdemeltem, de fájdalmamat enyhítik azok. Ön szíve fenekén megbocsát nekem és
szegény családomnak; ugyebár megbocsát nekik? Annak a szegény öregembernek,
akinek mármost senkije nem lesz, és védeni foga őt, ha valami nagy, igen
nagy baj fenyegetné.
A tábornok megszorítá az
ifjúnak eléje nyújtott jobbját. A láncok úgy csörömpöltek a megrázott kézen.
– És most engedje meg,
tábornok úr, hogy egy igen komoly ügyről szóljak önhöz. Lesz-e kegyes
kihallgatni?
– Beszéljen ön.
– És amiket mondok, nem fogja
ön agyrémeknek tartani. Sok embernek az agyát a halál közelléte lázba hozza;
nem fogja ön hinni, hogy én is lázban beszélek? Elhiszi ön, hogy bátor vagyok
és józan, és szívem; eszem helyén van?
A tábornok fejével intett.
– Legelőször arra akarom
önt kérni, hogy kivégeztetésemet ne halassza ön három napig. Tűzzön ki
arra rövidebb határidőt; nem énértem. Velem be van végezve a számadás. Én
már nem létezek.
– Tehát miért?
– Elmondom. Azonkívül ne
vitessen ön a városon kívül, itt a kaszárnya belső udvarán is
megtörténhetik az velem.
– Jó, ezt megígérem.
– És utoljára: hirdettesse ön
e végrehajtást délutánra, és tetesse délelőtt, korán hajnalban,
mielőtt valaki ébren volna.
– Mi okai vannak önnek ily
különös kérelemre?
– Elmondom azokat, tábornok
úr. Ön tudja, hogy e rendkívüli, hírből sem ismert járvány miatt minő
izgatott hangulat van az egész országban. Alkalmam volt bizonyos rosszakaratú
emberek tervét véletlenül megismerhetni, kik e rémületes napokat valami
borzalmas munka kivitelére találják alkalmasnak. A néposztályok
legmíveletlenebb salakja fel van kavarodva, s csak egy jelszóra vár, hogy
kiöntsön az egész országra. Nem meséket mondok, tábornok úr. Hallottam a lázító
suttogásokat, olvastam leveleiket, láttam a nevek lajstromát, akiknek legelébb
áldozatul kell esniök. Az én apám neve áll a legelsők között. Jobbágyai
annyira gyűlölték mindig, amennyire szerettek engem. Ezen titkos forrongók
egyik főnöke hajdan katonatársam volt; onnan elbocsátották. A véletlen
összehozott vele Galíciában, hol ő titkos céljai után járt. Azt ígérte,
hogy el fog rejteni. És azután éppen ő jelentett fel. Most az a pokoli
terve van, hogy amint engem a városon kívül visznek, amint a roppant nép összecsoportosul,
azt fellázítsa, a csekély számú katonaságot szétverje, s engemet megszabadítva,
mint egyszerre elhírhedett hőst, ijesztő név gyanánt használjon fel
egy pokoli gyújtogató lázadáshoz… Tábornok úr, ön láthatja, hogy a legnagyobb
irtózat fog el, amidőn e tárgyról beszélek, hogy nem álmodtam, nem
képzeltem ezt a dolgot, hanem rettegek tőle, és siettetem meghalásomat.
A tábornok pedig valóban azt
hitte, hogy az ifjú meg van zavarodva.
Ez vette észre a tábornok
arcán a hideg mosolyt, s kétségbeesve ragadá meg láncos kezeivel annak kezét,
és erőszakosan kiálta:
– Tábornok úr! Meg akarják
gyilkolni atyámat! Fel akarják gyújtani hazámat, nemzetemet!
– Kik? – kérdé a tábornok
végtelen megvetéssel. – Ezek a kalap alá búvó emberek? Én nem akarom kétségbe vonni,
hogy amit ön mondott, az tervben létezhet; valami bolondnak a feje
kigondolhatta. Nem gondolom azonban, hogy volna valaha olyan idő, amely
alkalmatosnak látszanék egy ilyen terv megmozdítására. És ha mégis meg találna
mozdulni valaki, bizony mondom, hogy az első kiáltása után némává fogom
őt tenni! És büszke önérzettel csapott kardjára.
E pillanatban sietve lépett be
az ajtón a tábornok egyik segéde, s jelenté, hogy a vásártéreken és az utcákon
gyanús forrongást lehet észrevenni a nép között. Az urak és a katonák ellen
kiabálnak, egymást lázítják izgató beszédekkel. A megyeház kapuit már
kénytelenek voltak előlük bezárni, s egy gyógyszertár ablakait mind
beverték. Úgy látszik, hogy leginkább a kaszárnya és a megyeház felé tartanak.
Amint a tábornok a folyosóra
kilépett, már jól hallatszott a közeli utcákról az a határozatlan zaj, melynek
zűrzavaros hangjaitól gyönge szívű ember annyira megretten: nem
tudva, tűz van-e, vagy gyilkost kergetnek?
Most az egyszer tűz is
volt, gyilkos is volt. Lázadás volt. Valami távoli városrészben túlbuzgó hívek
elkezdtek egy harangot félreverni, melynek bántó félhangjai ki-kipendültek a
csúnya hangzűr közül.
A tábornok az udvarra sietett.
A katonaság fegyverben állt már.
Alig volt pár száz embere. A
többi a hosszadalmas határzár fenntartására volt kirendelve.
Hanem hiszen elég volt ez
neki.
Ő félt volna tán, hogy
ezek a jámbor kapa-kaszaforgató emberek, ezek a gyaluval, árral, vetélővel
foglalkozó polgárok erőszakkal támadhatnák meg őt, és
kényszeríthetnék, hogy előlük hátráljon.
Hirtelen, de a legnagyobb
hidegvérrel tevé intézkedéseit. Fél század a kapun kívüli őrhelyet
foglalja el, s elzárja az utcát; a többi az udvaron belül marad.
A kívül állók fegyverei
töltetlenek maradnak.
Három dobütésre a többi
csapatok is kivonulnak az utcára. A többire nézve parancsszó fog határozni.
A szomszéd ház kapuit be kell
zárni, s belül két őrt állítani töltött fegyverrel.
Mindent a legnagyobb csendben,
lárma, csörömpölés nélkül. Azon szomszéd házban lakott a tábornok neje; a
kerten keresztül a kaszárnyából át lehetett odajutni.
Míg végzé intézkedéseit
Vértessy, amint egy nőcselédje Kornéliának sietve jő hozzá, s valamit
súg fülébe.
A tábornok arcán az első
pillanatra valami gyönyörteljes mosoly villámlott át, hogy aztán annál sötétebb
redőknek adjon ismét helyet.
Hirtelen rábízta a
parancsnokságot első századosára, s sietett lakására, ígérve, hogy egy
pillanat múlva visszajön.
Nagy dolognak kellett
történni, hogy Vértessy elhagyja azt a helyet, mely a katonát illeti, egy ily
pillanatban!
Sietve futott át a szobákon,
melyek neje hálószobájához vezetnek.
A függönyök le voltak
eresztve, a félhomályos alkovenben egy halavány hölgy feküdt, egy halott, aki
az élet kínjait szenvedi.
Az ágy körül
szolgálattevő nők álltak, az asztalnál orvos ült, és írt.
Vértessy még ott künn letette
kardját, hogy ne csörögjön vele. Odafutott Kornéliához; megfogta annak
reszkető, izzadó kezét, s ajkaihoz szorítva kérdezé:
– Hogy vagy?
– A halál küszöbén – felelt a
nő, és másik karjával odavonta férje fejét, hogy megcsókolhassa őt.
Egész arca oly fehér volt,
mint a márvány, és a hideg veríték, mint a gyöngycsepp rajta.
– A jövő órának titkai
vannak, Vértessy – szólt lihegve a hölgy, kezével oly erősen szorítva
Vértessy kezét. – Lehet jó, lehet rossz; lehet öröm, lehet halál.
Vértessy az orvost kereste
szemeivel, mintegy biztatást remélve tőle.
Az orvos félreintette. Súgva
mondá neki:
– Iszonyúan szenved, de nem
akarja ön előtt mutatni.
– Hangjával titkolja; de én a
leheletén érzem. Nagy-e a veszély?
Az orvos vállat vonított.
– Szokás szerint. Nagyon
idegzetes, s valami nyugtalanítja.
– Mi lehet az?
– Jó lenne, ha megtudná
tőle nagyságod. Ilyen esetben a léleknyugalom élethalálkérdés, s a félelem
nehéz indulat lehet egy új életre nézve rossz befolyással.
Az „egy új élet” szónál ismét
megvillant Vértessy ajkai körül az az önkénytelen örömrándulat. Visszament
nejéhez, s odatérdelt a szőnyegpárnára.
– Kornélia, hogy van ön?
– Az isten kezében – susogá a
hölgy, megdicsőülő szemeit felfelé emelve. – Isten kegyelmez, isten
büntet – tetszése szerint. Vértessy érzé a görcsös kézszorításról, mit kell
szenvednie.
– Istennél a kegyelem… –
susogó azután halkan a hölgy.
Vértessy reszketni érzé szívét
e szónál. Egy óra előtt ő is azt mondá: „Istennél a kegyelem!”, egy
olyan embernek, ki magának hosszú életet ígért.
A nő bágyadt tekintettel
fordult oda hozzá, s két kezével keblére vonva férje kezét, és szemeivel annak
szemeibe tekintve mélyen, fájdalmasan, oly kérve kérdezé:
– Fog-e nekem kegyelmezni az
isten?
– Igen; óh, igen, neked,
angyalának – rebegé a tábornok.
– Kegyelmeztél-e te annak, aki
tehozzád könyörgött?
Vértessy nem állhatá ki e
tekintetet; nem tudott felelni e szavakra.
– Vértessy! A halál halálért
jön. Az ítélet ítéletet hoz. A koporsó szélin fekszem. Óh, ne hagyj engem
meghalni.
– Mit tegyek? Mit tehetek? –
szólt rebegő hangon a férj.
– Látod – monda a nő,
karjára fonva karjait, mint repkény az erős fára –, ha te ölsz, én is
meghalok; ami kínt e szomszéd házban egy halálraítélt szenved, azt én is mind
kiállom. Annak a rettegését, annak a kétségbeesését, annak halálos tusáját! Óh,
szánj meg engem, férjem. Légy irgalommal ebben az órában ahhoz, aki vétett,
hogy úgy legyen énhozzám irgalommal az isten!
Vértessy lelkében meg volt
rendülve. Az orvos odalépett hozzá, s komolyan monda neki:
– Tábornok úr, én úgy hiszem,
hogy ez nem példátlan eset, miszerint halálra ítélt raboknak hasonló
szenvedők kérésére kegyelmet adtak.
Vértessy érdekelten tekinte
reá, mintha kérné tőle, hogy folytassa.
– Én magam tudok hasonló
esetet a komáromi várőrségnél szolgáltomban, hol egy háromszor szökött
ifjú hasonló kérelemre kegyelmet nyert.
– S hiszi ön, hogy ez segíteni
fog?
– Uram, midőn az
idegzet-erő ennyire hatványaira van emelve, a képzelet mindenható; egy
örömhír életet ad, egy ijedelem halált; egy édes gondolat többet segít minden
gyógyszernél.
Vértessy megcsókolá halvány,
szenvedő szerelme homlokát, s biztató férfiszóval monda neki:
– Meg fogom őt menteni.
A hölgy ég felé emelte
reszkető kezeit és halvány orcáját; szemei lassan lecsukódtak, és fehér
arca elkezdett mosolyogni szelíden.
… Odakünn hallatszott a hármas
dobpördülés.
A tábornok hirtelen
föleszmélt, sietett ki az ajtón, felkötötte kardját, és futott át a laktanyába.
A zaj, a lárma közelről
hallatszott már, és ő arról volt kénytelen gondolkozni, hogy e zajos
polgártársakat szép szavakkal rábeszélje, hogy menjenek haza vásznat
szőni, csizmát varrni, s más afféle; amikor ehelyett kedve lett volna
közéjük rontani, és szétszelelni őket, mint a polyvát!