XV. Olaj a tengerre

Az egész utcát, amilyen széles volt, ellepte a sok kalap.

Nem lehetett egyebet látni, mint a kalapokat. Itt-amott ugyan kaszák és vasvillák is álltak ugyan ki a tömegből, de az emberek legnagyobb része még fegyvertelen volt, nem számítva a gyarló botok sokaságát.

A forrongó tömeg között lehetett látni tisztes polgárokat is, kik, bár egyenruha nélkül jöttek, de elhozták szuronyos puskáikat, s azokkal különös bátorságára szolgáltak a többi népnek, mely hasonló esetekben azt képzeli, hogy a szuronyos nationalgarde tökéletesen megfelel a katonaságnak.

– Megállj! – hangzott a tolongó néptömeg elé.

Egy percre elhallgatott e szóra a zaj. Megállt a népség.

– Fegyvert tölts!

A katonaság, mint egyetlen sok kezű gép, egyszerre bocsátá lábhoz fegyvereit, hallatszott a vas puskavesszők koppanása a fegyverek csöveiben. Azután megint egy zördülés; minden fegyver kézben volt egyszerre.

A tolongók kezdtek egymásra nézni, s az elöljöttek gondolkoztak a hátuljövőkről, hogy milyen jó azoknak ott kiabálni.

A tábornok a lármázó tömeg elé lovagolt, s kemény hangon kiálta rájok:

– Mit akarnak önök? Mi bajuk? Miért tolongnak az utcán?

Az emberek egymást taszigálták előre; végre egy elkiáltá magát

– Itt van Mátyás mester. Beszéljen, Mátyás mester!

– Éljen Mátyás mester!

A tömeg közül egyszerre egy bőrkötényes polgártárs emeltetett ki, fején csákóval, kezében szuronyos puskával, ki a többiek vállain át a tábornokig szállíttatott, s ott letevődött.

Itt van Mátyás mester.

Ha kezei nem árulnák is el, miknek bötykei lemoshatatlanul be voltak balzsamozva szurokkal, a bőrkötény mellett feledett kármentő bizonyságot tenne róla, hogy a kérdéses férfiú azon érdemes polgárok osztályához tartozik, akik az emberiséget tyúkszemekkel ellátják. Bajusza hetvenhét karikába volt sodorva szépen, s azonkívül minden mondásnál szokott egyet rántani a fejével és a vállával, mintegy nagyobb bizonyságul.

Mátyás mester hírhedett piaci szónok, tósztivó céhgyűléseken, kitanult násznagy és elismert disznóölő, annálfogva szélesen ismeretes az egész városban.

Nem is fél ő sem a várostul, sem a vármegyétől, még a generálistól sem, ahogy azt most is megmutatja.

Odaáll bátran a tábornok elé, végigsodorintja kacskaringós bajszát, s olyakat csap a puskával a földre, mintha az volna a szándéka, hogy mentül hamarább letörje az agyát. Megköszörüli azután a torkát, s nem egészen rekedt, hanem éles hangon tesz hozzá ilyetén mondást:

– Nagyságos generális úr! Mivelhogy úgy levén, és akképpen származván, hogy a mi emberi massánk ebben a comitivában (értsd comitatus) rendkívüli módon elszaporodott; mindazonáltal a tekintetes impostoratus (értsd compossessoratus) arra a causára vetemedett, hogy ez így semmiképpen sem jól vagyon, és abban igaza is vagyon, mert a céhbeliek már nagyon nagy qualicitással vagynak; ellenben nincsen igaza, a szükséges legények számtalan kevesen levén tehát. Elhatároztatott ekképpen, hogy miután minden ember azt beszéli; nincsen is különben, ami igaz is. Nagy az ellenségnek az országba való impulsusra kívánatos óhajtása. Mindamellett, hogy ennek eleje vétessék, és confirmáltassék, a plenipotentiák mellett az határoztatott, hogy a patikáriusok készítsenek valami miasmát, amelynek decretuma által az emberek üdvös korlátok között tartatódjanak. Immár pedig ez így levén, és ezt a nép megtudván, máris a szomszéd tractusokban és sequestrumokban lakozó secularis népség fellázadott, és tudni akarja, hogy hogyan és miképpen. Ezt én meg nem mondhatom, nem akarván magamat apprehendálni, de annyit bizonyosan mondhatok, hogy már egy vásárra járó legényemnek összehúzta lábait a görcs; és én tudom, amit tudok. Ha tehát a nagyságos generális úr kívánja és helyesnek találja, hogy az emberek, az ország közhasználatára megcsinálják a revolúciót, eziránt egész alázattal és tisztelettel megkéretik. És mi nem vagyunk bolond emberek.

Ez ékes és különösen értelmes dikció alatt azonban a népség merészebb csoportjai egészen előre tolakodtak, s igen valószínű volt, hogy a magyarázatot nehány pillanat múlva kézzelfoghatóbb tények fogják megadni.

A tábornoknak pedig az általános emberiség és hazafiúság érzelmein kívül még egy nagy oka volt a zajos és véres jelenet elkerülésére.

Beteg neje tán éppen a halál küszöbén van e percben. Egy sorlövés, egy órai utcai harc annak bizonyos halála lenne.

Ez aggasztó helyzetben az utca átelleni oldaláról egy lovas látszott közelítni, ki nagy bajjal bírt keresztültörtetni a sűrű néptömegen, mely csak azért nyitott előtte utat, mert a lovag egy iratot lobogtatott kezében, szüntelen azt kiáltozva, hogy ez felszólítás a néphez, ő a vezérrel akar szólani.

– Ki itt ez érdemes honfiak vezére?

Vértessy rejtélyes lengyelét ismeré meg a lovagban, kiben gyanút kezdett vetni, azóta, hogy az elítélt nem akart emlékezni rá.

Az elítélt szavaiban mégis összefüggésnek kell lenni. Egy óra előtt egészen őrült beszédnek tartotta azokat.

– Hol a nép vezére? – kiálta Kamienszka, izzadt lovával a nyílt térig vergődve.

Mátyás mester büszkén mutatott a bőrkötény alatt dobogó hő kebelre, hogy ő lesz az.

Kamienszka nagyszerű pátosszal nyújtá át az érdemes hazafinak Numa Pompilius felszólítását, melyben a székvárosi csizmadiák, szabók és pékek azon bizalommal tiszteltetnek meg, hogy a főhadiszállás számára bizonyos ezerekbe vágó csizmákat, nadrágokat és megfelelő zsemlyéket süssenek, varrjanak és öntsenek, és azokat haladéktalanul átküldjék.

– Mit cselekszik ön? – kiálta rá a tábornok francia nyelven. – Én az első moccanásra szétveretem ez embereket.

– Olajat töltök a tengerre – felelt az ifjú lovag hasonlóul. – Egy óra alatt haza fog menni minden ember.

Mátyás mester két kézre fogta az írást, puskáját azalatt térdei közé szorítva, s elolvasta azt figyelmesen.

Szemlátomást képzelhető volt, hogy egyenesedett ki a bajusza ijedtében, amint annak a végére jutott.

– Hatezer pár csizma!

Egy sovány, állig begombolt polgártárs nyújtogatta a nyakát szörnyen, három közben álló ember háta mögül, szemeit előremeresztve, a távoli írás felé; az Csihos mester volt, jellemére nézve becsületes szabó.

– Itt van, olvassa kend is – szólt Mátyás mester.

Az hosszú kezét kinyújtá három előtte álló emberen keresztül, s egy csomó szabó hitsorsos fejét odacsődítve magához, felolvasá a proklamációt fennhangon is.

– Háromezer nadrág.

Az oroszlánpék nem hallotta, mit beszélnek, de füleit megütötte a kenyér és zsemlye.

A veszedelmes felhívás egy perc alatt megtette a körutat a sokaság közt, lassankint eltűnve a hátul álló csőcselékben.

És ahol egyszer megfordult, ott bámulatra méltó módon kezdtek hosszúra nyúlni az arcok, elcsendesülni a szájak; mozgás, zúgás lett a zajból. Mátyás mester, Csihos mester meg az oroszlánpék hűlt pofákkal kezdtek értekezni. A hátrább állók húzódoztak a fal mellé, mint akik nem akarnak idetartozni.

Végre Mátyás mester nekitámasztotta a puskáját valaki hátának, maga levette a kalpagját, lesimította a bajuszát, s odalépett nagy, kételkedő ábrázattal a tábornok elé, elöl, hátul vakarva a nyakát.

– Megkövetem, nagyságos tábornok úr. Mert talán nem is tetszett engemet egész voltaképpen megérteni. Ámbátor én sem azt nem mondottam, hogy így vagy amúgy, ez vagy amaz; azt pedig éppen nem akartam mondani, hogy talán s a többi; de mégis haneha netalántán tulajdonképpen koránsem lehetett volna kivenni a dolgok mivoltából, hogy az instantiák hová infestálnak? Arra nézve bátor vagyok kényteleníttetni azon szívességre, miszerint a nagyságos tábornok urat az érdemes polgárság és az itteni lakosok részéről azon nyilatkozatban szerencsésítsem, hogy nem is mi akarjuk a tekintetes vármegye urait és a nagyságos katonaságot deliberátum elé vonni, sőt inkább praestanter arra akartuk kérni a nagyságos tábornok urat, hogy ama gonosz országháborítókat, akik tűzzel-vassal közelednek békességes városunkhoz, ezt mitőlünk távol tartani méltóztassék; amire való nézve, mi is és az összes fegyveres polgárság a mi szolgálatainkat felajánlván, hogy a nagyságos tábornok úr parancsolatjára a mi hazánkért, városunkért, a tekintetes vármegyéért és a fölségért vérünket és életünket ontani készek lehessünk. Akasztófára valók tudniillik. Akiknek még hatezer pár csizma kellene! Alázatos szegény szolgája.

A tábornok nem állhatá meg, hogy csendesen el ne mosolyodjék e szerény köpönyegfordítási mondolatra.

Vértessy kivont kardjával inte a katonaságnak, hogy bocsássák le fegyvereiket, s a szokott őrségen kívül vonuljanak vissza a laktanyába.

A lármás gyülekezet még egyszer hangos vivátot kiáltott a tábornoknak, azután botjaival és ökleivel mindenféle távol eső tárgyakat fenyegetve, nagy zúgással széjjeloszlott.

Az oroszlánpék maradt legutoljára, mint akinek legjobban megfeküdte a gyomrát bizonyos számú kenyér és zsemlye kivetése. Csak akkor tért magához, midőn már a többiek mind eltávoztak; akkor odament az ifjú lengyel lovaghoz, s kövér ujjával szétpiszkálva a levegőt, monda neki:

– Nem lesz abból semmi, uram.

Azzal köszönt, és futott haza.

Kamienszka a furcsa zendülés eloszlása után a tábornokkal együtt belovagolt a kaszárnya udvarára, ott mindketten leszálltak lovaikról, és siettek a kihallgatási terembe.

Mindkettőnek volt valami sürgetős mondanivalója, amit nem lehetett a közönség előtt tenni.

– Uram – sietett a tábornok elébb elmondani a magáét. – Bárki legyen ön, nekem igen kellemes szolgálatot tett, amit én önnek reménylek visszafizethetni.

– A veszély közepéből jövök, tábornok úr – felelt vissza gyorsan a hős delnő, mint akinek perceivel gazdálkodni kell még a beszédben is. – A megye közepében gonosz szellemű lázadás ütött ki; melynek legelső összetartó csomója kezembe jutott. Úgy jutottam hozzá, hogy szinte a nyakamra hurkolódott az. A természeti csapás, mely ránk közelg, alkalmat adott egy rég készítgetett terv végrehajtására a legfélelmesebb rajongóknak. Ím, itt a kiáltvány, mely egy nap múlva az egész országot be fogja repkedni.

A tábornok bámulva olvasá az átnyújtott iratot.

– A rablásvágy, a bosszúállás, a nép butasága erős szövetségesei ez őrült merényletnek, mely ha erőre kap, néhány hét alatt más alakot adhat Európa térképének. Még most csekély a láng. Csupán néhány faluban tört ki. Ez éjjel meg fogják rohanni a hétfalusi kastélyt. Ez lesz a kezdet.

A tábornok arca vonaglott. Az elítélt szava igaz volt.

– Ott urat és cselédet megölnek. Meg kell őket ölniök, hogy a lázadás részeseinek lehetlenné tegyék a visszatérésre való gondolatot. Ez a kezdete a kétségbeesési harcnak.

A tábornok csöngetett. Egy belépő hadsegéd fülébe néhány szót súgott, azzal leült, és írt nagy sebesen, intve Kamienszkának, hogy folytassa.

– Tábornok úr! Még most egy csapással elfojtható a tűz. Még most egy merész tenyér, mely nem félti magát a megégetéstől, letakarhatja a vulkán száját, ha az rögtön cselekszik, nem várva a napot, nem órát, nem percet, hanem téve rögtön. Egy nap, egy óra, egy perc alatt minden történhetik, ami soha jóvá nem tehető.

Az ajtó előtt lánccsörrenés volt hallható; két őr az elítéltet vezeté be; a porkoláb utána jött.

A tábornok folyvást leveleket írva, beszélt hozzá.

– Ifjú ember, vetesse le kezeiről azokat a láncokat. Kérjen magának hadsegédemtől egy kardot. Azt kösse fel!

Az ifjú Hétfalusy bámulva mereszté szemeit maga elé, s hagyta elvétetni láncait, és hagyta oldalára köttetni a kardot, s nem vette észre, hogy mellette kétlépésnyire egy idegen ifjú áll, akinek oly nehezére esik könnyekre nem fakadhatni, nyakába nem borulhatni, midőn őt ily nyomorúnak látja.

A tábornok készen volt a levélírással; odafordult hozzá egészen:

– Fiatalember, önt ezelőtt egy órával, méltó okoknál fogva, halálra ítélte a haditörvényszék. Én ez ítéletet vissza nem vonhatom, de végrehajtását bízom az igazságos isten kezeire. Olyan idők vannak ránk mérve, amidőn a haza egy harcos fia kezeit sem nélkülözheti. Én saját felelősségemre felmentem önt a vesztőhelyi halál alól. Önre más helyen vár isten ítélete. E percben lázadás tört ki az ország belsejében, ugyanazon helységben, ahol önnek családja lakik.

Az ifjú rettenve kapott kardjához.

– Hallgassa ön végig nyugodtan, amit mondok. Vegye magához e leveleket, válassza ki ólamból legjobb paripámat, és siessen az őrtanyákon elszórt kordon-vezetőkhöz. Csapatjainak felét mindenki az önnel siető százados úr rendelkezésére fogja bocsátani. Mihelyt fél század együtt lesz, siessen vele Hétfaluba; a többi teendőkre nézve írásbeli rendeletei vannak. Mit és hogyan cselekedjék? azt önnek súgja meg szíve. Ön családját megy megszabadítani és családját oltalmazni. Ott isten keze lesz ön felett. Ha őneki tetszik az ítéletet végrehajtani ön felett, legyen meg akarata; ha élve tér ön vissza, a múltak feledve vannak.

Az ifjú nem tudott mit felelni, a hang elszorult torkában; csak odaborult némán a tábornok elé, és annak kezét szorítá ajkaihoz, és könnyeit hagyta ráhullani.

– Keljen ön, keljen innen! Ezt nem nekem köszönheti, hanem istennek, és ezen derék úrnak itt, ki önért oly sokat merészelt. Az ifjú csak most tekintett Kamienszkára, s úgy tetszék neki, mintha könnyes szemeinek ködfátyolán át egy idevarázsolt álomkép állana előtte.

A lengyel nő odasietett hozzá, s megölelte, és sietett fülébe súgni:

– Egy szót se hozzám! Még lesz idő.

– Tehát önök mégis ismerik egymást? – szólt Vértessy. – Ez ifjú bizonyosan meg volt zavarodva, midőn barátját megtagadta. Azzal derekasan megrázta a delnő kezét, kit még mindig oka volt úrnak címezni.

– Uram, úgy hiszem, nem teszek rossz ajánlatot önnek, ha azt mondom, hogy siessen egy rövid reggelizést végezni ifjú barátjával, s azután rendelkezzék szinte egy paripámmal és egy kardommal; félreismerném önt, ha kételkedném abban, hogy bajtársát követni szándékozik a veszélybe.

Hétfalusy ijedten akart közbeszólani, de a hölgy visszarántotta, s villámló szemekkel inte neki hallgatást.

– Köszönöm, tábornok úr – felelt azután vissza bátran. – Ez ajánlatot vártam, és elfogadom. A reggelizést végezhetjük lóháton is. Időnk nincs pihenésre.

– Igaza van önnek – szólt Vértessy, megszorítva azt a gyöngéd, hamvas kezet, melynek acél izmai nem árulák el a nőt.

– Önöknek sietniök kell. Amily váratlan jött a merénylet, oly hirtelen kell azt torkon ragadnunk. Ha a megye több részében is kitörne e lázadás, nem fog többé készületlen találni.

A paripákat azalatt a kapu alá vezették. A megbízott százados felkészülten lépett be, s Kamienszka számára is hozott egy kardot, mit az sietett derekára csatolni.

A tábornok lekísérte őket a paripákig. A három lovag nyergébe vetette magát. Vértessy még egyszer megszorítá a delnő kezét, és katonás őszinteséggel monda neki:

– Én igen nagyra becsülöm önt, Kamienszky úr.

– Csak Kamienszka¹ – súgá a delnő halkan; azzal sarkantyút adott lovának, s társai után nyargalt.

Vértessy előtt most világosult fel minden!

– Csodálatos asszony – szólt utánabámulva, mindaddig, míg a házak el nem takarták szemei elől.

Az utcák csendesek voltak már, senki sem zajgott a téren, ezt a csendet érezte a tábornok szíve is. Valami jótékony nyugalom, mit a legfőbb izgatottság szokott szülni, szállt szívére.

Most volt idő visszasietni a szomszéd csendes házba. Valami előre sejtett örömtől úgy dobogott a szíve, úgy vert minden ér kezében, halántékain, amint a csendes szobákon végighaladt.

A hölgyszoba előtti teremben találkozott az orvossal. Az orvos eléje mosolygott, és kezét nyújtá felé.

– Öröm van a háznál.

– Mit mond ön? – kiálta Vértessy kéjtől remegve; pedig hiszen tudta jól, hogy mit mond.

– Egy kicsi kis angyalka van a háznál – suttogá az orvos, és hozzátevé mosolyogva. – Mégpedig fiúangyal.

Vértessy a jövő percben neje előtt térdelt; annak kezeit szorongatva százszor meg százszor forró ajkaihoz.

És a nő boldog, édes mosolygással tekinte le reá, minő azoké, kiket szeretteik a túlvilágról imádkoztak vissza…

… „Istennél volt a kegyelem!”