|
Hétfalusy Imre sietve érkezett meg a tábornok parancsával
a zárvonalnál parancsnokló tiszthez. Az huszonnégy fegyverest adott rögtön a
tábornok segédének vezénylete alá, nem tudhatva, hogy a többire nem lesz-e
másfelé szükség.
Imre nem is mulasztott több időt azzal, hogy másik
parancsnokhoz is menjen, hanem elindult a huszonnégy vitézzel egyenesen
Hétfalunak.
Csak hárman voltak lovon, a tábornok segéde, Kamienszka
és ő, a többi gyalog volt. A legnagyobb erőfeszítés mellett is
betelhetett négy óra, míg Hétfaluba bevergődhettek.
E hosszú út alatt mindent elmondott Mária Imrének, amit
családja felől tudott. Semmi sem háborítá beszélgetésüket, az út üres volt
és nesztelen.
Amint az első csárdához értek, az is csendes volt
már, ajtók, ablakok kitépve helyeikből, széttört hordók, üvegek, palackok
cserepei az úton elszórva, közbe egyes vérfoltok, mikbe valaki begázolt, s
messzire meglátszottak léptein a vérnyomok…
A kis csapat hallgatva vonult tovább.
Pár óra múlva az útféli erdők között három alakot
vettek észre a cserje közt bujkálva, akik, meglátva a katonákat, megálltak, s
egy közülök nagy sebesen iramodott feléjök; mire odaért, úgy elfáradt a
futásban, hogy szóhoz sem bírt jönni; csaknem elbukott, ha Imre kantárjába nem
fogózik.
Imre megismerte benne a jámbor bőrharangot.
– Mi történt, öreg? – kérdé tőle aggodalmasan.
– Jaj, ifjú uram, rettenetes dolog történt. Nem lehet azt
szóval elmondani. Csakhogy ezt az ártatlant megszabadíthattuk bajjal. – Miféle
ártatlant?
– Hát ezt a gyermeket, a nagyúr unokáját, akit Zudár
titokban felnevelt, a hóhérné elárulta. De az is meglakolt már. Most ezt
halálra üldözik. Én rejtettem el őket a híd alatt, s parasztgúnyát adtam
rájuk, úgy szöktettem idáig az erdőn keresztül.
Kamienszka e szavakra leszökött lováról, s a gyermekhez
futott, az egészen ki volt már fáradva, lábacskái összekarcolva, sebezve, csak
Zudárba kapaszkodva bírt még előrehaladni.
A bakó megismerte áldást hozó ifját, bár annak más alakja
volt most, mint akkor. Most harcolni jött ő. Lehajolt hozzá, és
megcsókolta kezét. Mondá neki, hogy most már az ő kezei is tiszták, mert
olyan vérben mosta meg azokat, melynek kiomlása kedves volt az isten
előtt.
A parancsoló tiszt ágakból hordágyat készíttetett, s arra
fektetve az alélt leánykát, négy fegyverest rendelt mellé, hogy szállítsák a
kis csapattal tovább. Ott legnagyobb biztosságban leendett.
A bőrharang ezalatt mind elmondá a rémeseményeket,
mik estétől reggelig történtek a kastély körül. Ő akkor hagyta el a
helyet, mikor a doktor és Széphalmi is kézre kerültek.
Imre elfulladt az iszonyattól.
– Sietnem kell apámat megmenteni vagy meghalni vele –
rebegé elkeserülten.
A segédtiszt marasztani akarta, hogy várjon, míg ők
is odaérhetnek; nem hallgatott rá. Egyedül is kész volt a veszélynek
nekirohanni. De hiszen nem volt egyedül. Ott volt mellette bátor kedvese:
szerelemben egész nő, bajban egész férfi, és az nem maradt el tőle.
– Bátorság, bizalom! – biztatá őt, megszorítva
kezét, s azzal a daliapár elvágtatott előre a gyepes úton.
*
Numa Pompilius elestével az utolsó maradványa is elmúlt a
lázadásból minden rendszernek.
Az elbukott népvezér esete csak kétségbeejté őket, s
nem tanítá semmi jóra; az ott halt meg fél óra alatt soha nem látott kínok
között lábaik előtt; majd jajgató némberek vegyültek a tömeg közé, kiknek
két-három halottjuk lett házuknál néhány óra alatt, a roppant helységet egy
szörnyű jajkiáltás vette fel. Mindenki elveszté eszét, fenevad lett az
ijedelemtől. Az utcákon hevertek a haldoklók, senki sem nyúlt már
hozzájuk. Apa nem ismerte fiát, testvér nem testvérét többé… És mindezen
irtózatért az uraknak kelle lakolni.
Úgy volt nevelve a nép, hogy mikor kalitját kitörte,
saját gazdáit tépje szét.
Nem hallgatott többé senki vezényszóra, csak aki új
ötletet tudott mondani, az volt a parancsoló.
A borzas Hanák jutott egy szörnyű gondolathoz.
– Ez a három nemes úr ne heverjen itt hiába; menjenek
sírt ásni; ássanak sírt saját maguk számára.
Azzal eloldák kezeiket, ásót, kapát hoztak számukra, s
kimutatták nekik a kastély udvarán a helyeket, ahol sírt ássanak maguknak; szép
helyeket szántak nekik, egy-egy terebély vadgesztenyefa tövében.
Az öreg Hétfalusynak nem volt emberi ereje ily munkához,
doktor Sarkantyús pedig határozottan kimondá, hogy őt, aki bolondul akar
cselekedni, megölheti, de hogy ő tegye azt a bolondot, hogy saját magának
még sírt is ásson, arra ugyan nem fogják kényszeríthetni.
Csak Széphalmi fogadott szót. Ő térden állva
fogadta, hogy csak ne kínozzák, inkább megássa mind a három sírt magának és
társainak.
A zendülők odanyomták kezébe a kapát, s gúnyolódva
tanogatták, hogyan hányja ki a földet a veremből; azután belefektették,
hogy mérje meg: elég hosszú, elég mély-e?
Úgy kacagtak e tréfának!
Egyszerre pariparobogás hangzott, s két lovag vágtatott
az udvarra, kivont karddal jobbjaikban.
Olyan váratlanul jöttek, hogy csak a kapuban ácsorgó
némberek sikoltozása értesíté felőlük a dühöngő csapatokat.
– Fiam! – kiálta, végső erővel felemelkedve
helyéből az ősz nemes.
– Atyám! Atyám! – sikoltá az ifjú, s azzal a
legsűrűbb néptömeg közé vágtatott, jobbra-balra osztva súlyos
csapásokat, míg odatört atyjának kínzott teteméig, s ott elfeledkezve magáról
és a pillanat minden veszélyéről, lerohant nyergéből, s ráborult
atyjára, s átölelte őt zokogva.
Az ádáz nép egyszerre rárohant veszett rikoltással,
amidőn egyszerre két lövés dördült el, s két támadó holtan rogyott le az
apa és fiú mellé. Ezek Mária lövései voltak, ki azzal hirtelen leugrott
lováról, s felrántá Imrét:
– Most vívni kell életre-halálra, és nem sírni, férfi!
Az ifjú hirtelen magához tért, felragadta kardját, s
azzal a két bátor nekitámadt a gyáva tömegnek, s dühödt viadallal kezdte azt a
kastély ajtajától visszaszorítani.
Nemsokára hárman lettek; a doktor vérszemet kapott, s
midőn a figyelem elfordult róla, felragadta a neki szánt ásót, s úgy ütött
vele nyakszirton egy szotyákot, hogy az menten elfeledt beszélni.
– Ide hozzánk, Széphalmi úr! – kiálta a vitéz doktor, a
vívókhoz csatlakozva, de Széphalmi nem fogadta szavát; a megásott sír szélén
térdre esett őrei előtt, úgy könyörgött, hogy ő nem bánt senkit,
tehát őt se bántsa senki. Ott azután egy nagy pőröllyel ráütöttek a
fejére, hanyatt beleesett a sírba, és meghalt.
Egy merész csapás után, mellyel Imre a leghatalmasabb
pórlegény karját könyökben kettévágta, a támadók harckedve alábbhagyott,
elkezdtek hátrább húzódni és távulról káromkodni. E rövid időköz elég volt
arra, hogy a nemes vívók a kastély ajtajáig juthassanak, s azt maguk után
bezárhassák, az öreg Hétfalusyt kiszabadítva gyilkosai kezéből.
Szerencsére benn a kastélyban egy sem volt a lázadók
közül; nem volt már ott keresni többé. Minden porrá törve, széthasgatva,
kiürítve; a nagyobb rész lenn a pincében dőzsölt, és mozdíthatlan
állapotban volt.
Hétfalusy Imre ölében vitte atyját – most már édesatyját
a pitvarba, egy felhasgatott szőrderekaljra lefekteté, s akkor átölelte
őt, és az apa visszaölelte gyermekét, eltaszított, elátkozott fiát, és
egyik sem tudott egy szót is szólni. Öröm volt az és fájdalom, mit névvel nem
nevezhetni.
És most a védelemre!
Ők hárman az egész kastélyt meg nem védhették a
visszatérő bőszült nép ellen, mely ha az ajtón be nem mehetett,
felmászhatott az ablakokon; legcélszerűbb volt csupán egy szobát
oltalmazniok. Erre legalkalmasabb volt a családi levéltár, vassal bélelt
ajtajával.
Csak az volt a védelem célja, hogy a katonaság
megérkeztéig fenntarthassák a nép ostromát.
Nehány pillanat múlva újra hangzott a zendülők
ostromzaja. Kövek repültek be az ablakon, ütések csattogtak az ajtón;
káromkodás, vad fenyegetőzés rivallt a tornácon. Az udvaron tolongó nép
felemelte fejére a két agyonlőtt pórt, nehány véres arcú ember sebeit
mutogatta; egy özvegyasszony, az elesettek egyikének neje, síró gyermekét tartá
feje fölé, s ádáz keserűséggel lázítá a népet kegyetlen bosszúra.
Egy ablaka volt a védett szobának az udvarra, s egy
ajtaja a folyosóra. Az ablak védelmére Mária állt, az ajtóéra Imre. Az orvos
ezalatt hivatalához illő nyugalommal kötözé be Hétfalusy vérző
sebeit, saját ingét tépve széjjel kötölékül.
A lázadók már elfoglalták a tornácot, a hátulsó
ablakokról lopózva be a kastélyba; diadalmas üvöltésük visszhangzott a
boltozatok között.
– Imre! – szólt az öreg nemes fiához. – Jer hozzám
közelebb. Az ifjú odalépett szenvedő atyjához, fél térdre ereszkedve
mellé.
– Isten úgy akarhatja – rebegé az agg –, hogy egy óra
múlva mind a ketten ítélőszéke előtt álljunk. Igérd meg nekem, hogy
nem fogsz engemet vádolni ott, hogy keserű atyád voltam, nem mondod
el, hogy halálra üldöztelek. Fogadd meg, ígérd meg!
– Szerettelek, és szeretni foglak – zokog az ifjú,
megcsókolva azt a reszkető kezet.
– Ne váljunk el egymástól sírva – szólt az öreg tovább. –
Tegyünk úgy, mint akik örülnek, hogy egymást viszont feltalálták. Tegyünk úgy,
mint mikor az apa megáldja fiát, aki elmegy a hosszú útra.
És akkor reszkető kezeit fia fejére nyugtatá, míg
szemei az eget látszottak keresni, és néma ajkai egy emberektől nem
hallható imát rebegtek a sors láthatlan urához.
– És mármost eredj arra a hosszú útra!
Mária odalépett hozzájuk.
– Munkára, barátom! A gonosz játék kezdődik! Ha fél
órát nyerünk, egész életet nyertünk.
Hétfalusy suttogva kérdezé fiától:
– Ki ezen tünemény itt, aki másodszor száll le az égből
mentségemre?
Imre tétovázva tekinte Máriára. A nő biztatólag
nézett rá vissza:
– Miért ne mondanád ki? Én nőd vagyok; a hírhedett
Kamienszka Mária, aki nem most van először a csatában. Bizalom, atyám,
kebleden van fiad, egy óra múlva egyetlen unokád is ott lesz; gondolj az
istenre, és ne csüggedj!
Hétfalusy megdicsőülten emelé fel kezeit arca elé, s
indulattól meleg szóval susogá:
– Nem lehet, én istenem, hogy ez órában meghaljak.
Az ifjú és bátor neje megszoríták egymás kezét, azzal
védállásaikba mentek, amire legfőbb idő volt már.
Az ostromlók beszaladgálva az egész kastélyt, végre
ráakadtak a bezárt ajtóra, s azon percben vadállati véröröm üvöltésével
rohantak annak feszítővasaikkal, míg más rész az ablak keresztvasait verte
ki helyükből éles csákányokkal.
A védőknek gazdálkodniok kellett a lövésekkel, mert
csak négy töltényük volt; a védelem eszközeit tartogatni kellett az utolsó
percre; minden silány lélekre nem lehetett a halált elvesztegetni.
Az ostromlókat nem lehetett a halállal rémíteni többé.
Mária több ízben odatartá a pór homlokához pisztolya végét, ki legjobban
dolgozott a keresztvas kifeszítésével; az meg sem mozdítá fejét. A
dühöngők legnagyobb része olyan ittas volt, hogy félni sem tudott.
Benyúltak kezeikkel az ablakszárnyakat kinyitni; Mária odavágott a karddal a
kézhez, s egy perc múlva megint visszanyúlt ugyanaz a véres kéz, csonka
ujjaival. A seb sem fáj már többé.
Az az időszak állt be, amikor az ostromlottak percre
kiszámíthatják, meddig tart még az élet, amikor az adott és vett csapások csak
kicserélt pénz; amelyiké hamarább elfogy, az elveszett.
Mária tovább bírta védeni az ablakot, mint Imre az ajtót;
egyszerre az egyik küszöb nagy zuhanással omlott be, s rést nyitott a kívül
álló ostromlóknak, kik egyszerre a nyílásnak rohanva, hasztalanná tették az
ifjú erőfeszítését a döngetett ajtót tovább fenntartani.
Mária meghallá Imre rémületkiáltását, s azon percben
elfeledkezve saját veszélyéről, otthagyta az ablakot, és futott kedvese
segélyére.
Nehány pillanatig dühödten erőködtek a lázadók
betörni a nyíláson, a két villámgyors kard döfései legyőzték a durva
erőszak túlsúlyát, a két vívó ura maradt a helyzetnek mindaddig, míg az
ablak felül ostromlók be nem törnek, vagy hátulról le nem lövik őket.
Ezt minden pillanatban kellett várniok.
Mária rebegve súgá Imrének.
– A lövéseket tartogasd utoljára. Az egyiket az
ellenségnek, a másikat nekem, élve ne jussak kezükbe.
Azonban az ablak ostromlói egyre késtek, az ajtó felül
támadók is kezdtek széledezni; mindenki csodálkozva vevé észre, hogy a közeli
lárma alábbhagyott, s pillanatnyi szünet állt be.
– Felmentőink jőnek! – kiálta Mária, s azon
pillanatban hallani lehetett a riadó dobpörgést, mely a kastély felé
közeledett.
A lázadók otthagyták az ostromlott ablakot, s a kapuk elé
tódultak.
Az utolsó dobütés jelenté, hogy a katonaság a kastély elé
érkezett.
Csak huszonöt férfi volt, azok is mind újonc ifjak, és
ellenükben ezernyi zagyvalék csoport hirtelen szerzett fegyverekkel és annyi
vérszomjjal, mennyi egy egész tábornak elég.
A vezénylő ifjú tiszt kis csapatja élén állott, s
midőn körülözönlve látta magát a féktelen szilaj hadaktól, bátor hangon
felszólítá őket, hogy térjenek házaikba vissza, tiszteljék a törvényeket,
adják ki az elfogott urakat és lázító vezéreiket.
E bátor felhívásra kivált a tömeg közepéből borzas
Hanák, s mellére ütve szólt:
– Nem térünk addig házainkba, amíg egy kastély lesz az
országban; csinálunk törvényeket magunk, amilyenek nekünk kellenek, kiadjuk a
fogoly urakat, de halva; ha pedig vezér kell közülünk való, fogj magadnak
egyet, ha bírsz!
Szavainak nyomatékául megcsóválta borzas Hanák feje
fölött a furkósbotot, s a tiszthez sújtott vele bolondul.
Ez kardjával felfogta a csapást, s azon pillanatban egy
fiatal újonc úgy szúrta keresztül a kérkedőt, hogy a szurony vége a
földben akadt meg.
E véletlent jeladásnak vette az egész kis csapat, s
egyszerre sortüzet adott a lázadók sűrű csoportja közé.
És azzal vége volt a rémes tragédiának.
Egyetlen dördülés szétszórta az egész kísértet-tábort;
halottak maradtak az udvaron, a többi szótlanul futott szét keresztül
sövényeken, palánkokon, futott haza, elbújt, jámbor arcot öltött, megmosta
kezét a vértől, és elhallgatott.
A megszabadultak ölelő karokkal fogadták bátor
megmentőiket. Csak egy óranegyed még, és azok igen szomorú emberekre
találhattak volna itten.
Doktor Sarkantyús azonban mindenekelőtt azt sürgeté,
hogy az egész társaság siessen innen a székvárosba, mert ha megmenekültek a
véres haláltól, utolérheti őket a sápadt halál. A dögvész iszonyú
mértékben dühöngött már a helységben, a haldoklók künn fetrengtek az utcákon.
Ő maga ott kívánt maradni, hivatalos kötelezettségéhez képest
meglátogatandó azok házait, kik őt egy órával elébb összekínzák, s kiknek
családjaik szenvednek tán odahaza ismeretlen nyavalya kínjai közt. Hanem
kíséretül mindenesetre kikért magának egypár fegyveres embert, mert a „tatár
legyen ott doktor, ahol a betegek megitatják az emberrel a saját orvosságát”.
Hétfalusy megérte, hogy elveszett unokáját megölelheté. A
gyermek elfogadta őt nagyapjának, de arra kérte, hogy legyen ezentúl is a
jó öreg Zudár az ő édesapja, aki őt oly nagyon szerette.
Hétfalusy némán intett fejével, s megszorító nagyúri
kezével a hóhér durva tenyerét. Nem mondaná senki a gyermeknek, hogy bizonyára
édesapjának hívhatja ő azt ezentúl is, mert aki valóban az volt, aki
őt elvetette magától, az most irtóztatón eléktelenítve fekszik olyan
sírban, melyet önmaga ásott magának.
Hétfalusy meg sem említé vejét soha.
Hintaját előkerítve, abba befekteték; a kis Elizke
mellette ült, és ölében tartotta fejét. Óh, ő már nagyon megszokta azt:
öreg embereket ápolni.
A hintót lóháton ülve kísérték Imre és Mária a
székvárosig. Még egyszer kellett azután keresztülvágniok magokat gyülevész
fegyveres nép csoportján, azontúl békében jutottak el a székvárosba.
A tábornok rendelést adott a határzár-pontokon, hogy ha
Hétfalusy megérkezik, egyenesen az ő házához szállítsák. Határtalan volt a
derék férfi öröme, midőn házánál elfogadhatá – egykor halálos ellenségét.
Most már megbocsáthattak egymásnak.
Hétfalusy megtudta, miért hagyta el a tábornok oly rögtön
leányát, s a vas férfi hogyne bocsátott volna meg annak, aki őellene sokat
vétett, de mindazért megszenvedett.
A lélekizgalom fenntartá a roncsolt test életét.
Hétfalusy még azután fél évig élt, testi sebei
begyógyultak lassan, lassabban a lelkiek. Látta egyetlen fiát boldognak a
legnemesebb, a legritkább nő szerelme által; látta kis unokáját szépnek,
okosnak, szeretetre méltónak; érzett jótékony örömet, midőn ellensége
családi boldogságában gyönyörködheték, és sokszor nevezte Kornéliát kedves
jó lányának. Méltán is.
Egy jóltevő szélhűdés küldé őt haza az
ő halottaihoz a hétfalvi családi sírboltba.
Imre nem maradt azontúl e vidéken.
Elutazott neje jószágaira, a kis Elizkével együtt, s
elhagyta örökre e tájat, melytől oly szomorú emlékek száműzték.
Velük távozott el Zudár Péter is. Nem folytatta többé
szomorú hivatalát. Ama mestervágás után többé nem vette kezébe a pallost. Isten
parancsára sújtott legutolszor, emberi parancsra nem akart többé halálkaszája
lenni.
Ott Kamienszka jószágai közelében bérlett egy kis telket,
ott ápolta virágait, dinnyéit, játszott a fehér galambokkal, tengeri
nyulacskákkal, és eljárt a templomba mindennap, és énekelte áhítatos
zsoltárait. Senki sem mondta volna róla, hogy valaha… A hétfalvi három ház
pedig pusztulóra vált.
A magányos, elégett lak sohasem épült fel többé; az úri
kastély nem népesült meg lakókkal, félt belemenni új család, mint amely házban
kísértetek járnak. Ablakait berakták téglával, kertje elpusztult, lépcsői
leomlottak; enyészet dolgozik rajta.
A mohos tetejű viskó tartotta magát legtovább. A vén
kuvik alig bírta már tagjait, mégis elvánszorgott odáig estenként, hol a
Hétfalusy család nagy, fényes sírboltja állott, s ott leülve a vasajtó elé,
tartott mindenféle botor beszédeket, mintha valakivel feleselne.
– Lám, lám, öreg Hétfalusy, mondtam ugyé; én böjtöllek ki
téged, nem te engem. Milyen kevés hellyel beéred most; milyen csöndes ember
vagy most. Jóllaktál valahára földdel, olyan éhes voltál rá életedben mindig.
Pihennél már, ugye, hogyha én nem volnék. Vagy bánod, hogy nem folytathatjuk a
pörpatvart? No, majd ha én is megtalálom azt az ajtót, amelyiken te kimentél,
akkor megint újra kezdjük…
Órákig elbeszélget ott ilyen ádáz, bohó szavakat, amikre
senki sem ügyel. Ami por, az elnyugodott már, ami szellem, az megtért az égbe;
nincs, aki feleljen neki.
A mohos tető is mindig összébb roskad; egyszer majd
csak a vén kuvik is kimarad fészkéről, anélkül, hogy valaki elsiratná.
Erdők vadait, mezők madarait ki vehetné számba!
|