VIII.

Nászutazás. Igazán célszerű intézménye az új kornak.

Az én gyermekkoromban híre sem volt ennek. Ugyan kedves dolog is lett volna, kéjutazni forsponttal, delizsánsszal, corricolóval, megszállni hideg albergókban, lakomázni makarónit, kalamajót, hazajönni tősgyökeres katarrussal, s visszaemlékezni a szép délszaki vidékekre, az onnan elhozott reumáról.

A gőzgépek világa kellett ehhez.

… Valami újságban olvastam a vidéki hírek között, hogy egy bácskai földesúr leánya férjhez ment egy szomszéd birtokos legényhez. Esküvő után, mikor már kész volt minden a szokásos nászutazásra, azt mondta az ifjú menyecske az apjának: „Tudod mit, apa? Eredj el te mihelyettünk a Svájcba kéjutazásra, majd mi itthon maradunk a kastélyodban kettecskén.”

No hát ezek egész emberek voltak.

De hát hol vannak még a mai világban egész emberek?

A legtöbb házaspárnak bizony pótlék kell, s azt össze kell szedegetni innen-onnan: a szép tájakról, a látványos nagyvárosok monumentumaitól, a festészet, szobrászat remekeitől, a vasúti kocsirázástól, a hotelek menüjétől, a változó útitársaságtól; idegeiket fel kell izgatni a bőségesen kínálkozó útközi bosszúságokkal, ábrándozásaikat szabályoztatni vasúti csengetéssel, vendélői kopogással, árjegyzékek fölötti elszörnyedéssel.

Így könnyebben letelik az idő (a mézeshetek ideje), ha az egész világ hozzájárul egy kis segítséggel, mintha azt egy pár embernek saját jóvoltából kellene kitölteni.

Így aztán az ember visszakerül úgy, hogy látott mindent, volt mindenütt.

Bölcs intézmény! Vegyük hasznát.

Különösen két olyan emberre nézve, aki maga is művész. Én magam már többször bejártam Olaszországot, ismertem minden városát, minden nevezetességét; de Esztának minden új volt. Én magam voltam a ciceronéja. Ez is jó minőség. A híres palotákban, képtárakban, templomokban megismertettem vele a nagy mestereket, bámulatörökítő remekművekben. Azoktól ő egészen mámoros lett. Sok gyönyört szereztem neki vele.

Minden városban vásároltam neki valami emléket, ékszert, csecsebecsét, régiséget, szőnyeget, azoknak ő mind nagyon örült. Elvittem a nevezetes színházakba, ahol világhírű művészeket hallhatott. Ő még nem ismerte a színészetet másból, mint a színitanodai növendékek próbaelőadásaiból, amikre a barátnéitől ingyen belépti jegyet kapott. Egész felmagasztosult az új élvezettől. Azzal biztatott, hogy ő is szerez magának olyan bajadér jelmezt, mint az a primadonna, s ha azt felveszi, úgy fog énekelni nekem, mint az.

Rómában már professzora voltam. Históriát, archeológiát, architektúrát prelegáltam neki. Gyorsan megfogamzott minden a fejében. Az egész úton tanítottam olaszul, mint egy nyelvmester. Dicsekedett vele, hogy mennyi szót tud már.

A Lídón megtanítottam úszni, Nápolyban szandolínozni, megszerettetém vele a tengert.

Útközben olvastam fel neki Dantéból, Ariostóból, Heinéből. Az utolsó egyszerre kedvenc költőjévé lett.

A bajaei albergóban megtanítottam rizottót, pasticciót csinálni. Imádta az olasz konyhát. Majd fogja ő ezt otthon produkálni.

Rómában vettem neki csodatevő amuletteket, amiket nyakláncon, karperecen kell viselni. Hitt bennök.

Hát azokról a bűbájos alkonyatokról mit beszéljek, amiket egymás mellett ülve végigélveztünk Sorrentóban, Capri szigetén, amikor az ember alig tud megválni a ragyogó éjszakától: itt még a csillagok is melegek, sütnek. Vannak érzékeny idegek, amik még a csillagok melegét is megérzik. (Hisz azok is napok!)

S aztán mikor hazatértünk, kosarakat töltettem meg az ő kedvenc növényeivel, amik otthon az ő szobáját fogják díszíteni. (Azokhoz még konzuli engedélyt is kellett kijárnom, hogy a határon áteresszék.)

Hát nem szép a nászutazás?

? ? ?

Nem kell minden kérdésre felelni! Azt mondta a híres pápai professzor, Márton Ferenc, a nagy grammatikus.

Hisz a páros életnek a gyönyörei a lelkes állatra nézve nemcsak abból állnak, amiből a tengeri nyúlé.

A lelkeknek is van közös együttélésük. Az érzelmek ölelkezése is gyönyör. S a gondolatok fogamzanak.

Hát ez mind elmélet. – Citromos víz.

De a gyakorlat is kínál valamit.

Mindennek van surrogatuma (pótléka), kávénak, dajkatejnek. A boldogságnak is van.

Legelőször is a jólét, a kényelem: díszes lakás, háztartás, úrnői intézkedés. Fődolog a toalett, a divatszabta ízlés érvényesülése. Hogy a szép öltözetek bemutathatók legyenek, ahhoz kell színház és hangversenylátogatás.

Ez még mind nem elég. A pótboldogságnak társadalmi állás is kell. Az asszonyt be kell vezetni a világba.

Hisz énnekem nagy társadalmi ismeretségem van. Urak és úrhölgyek a társadalmi rangfokozat minden címzésein végig. Azokat sorba látogatjuk, párosan, olyan időben, amikor tudjuk, hogy nem fogadnak: a kapusnál átadjuk a névjegyeinket, mind a kettőt. És aztán egy hét alatt mi is megtaláljuk a magunk kapusánál a látogatásunkat visszaadott (de a hintóból ki nem szállt) uraknak és asszonyságoknak a dupla névjegyeit. – No, ez mind jó arra, hogy az asszony a paliszander asztalkán kiterítsen egy egész halmaz látogatójegyet, a legelőkelőbb nevekkel kérkedőket; némelyik koronás domborművel is ellátva.

Hanem maguk a névjegyek tulajdonosai nagyon késnek vele, hogy ránk nyissák az ajtót.

A high life körül van palánkolva.

Megtaláljuk az exkluzív irányzat okát a politikai indokokban.

Csak az anyakönyvvezető kötött bennünket össze. Az egyházi esketésre nem gondoltunk. Hogy miért nem, annak is oka volt.

Hát bizony a „szalonokba” csak a templomajtón keresztül lehet bejutni.

Ezt nem lehet erőltetni. No hát jól van. A régi időkben sem frekventáltuk az úri társaságokat.

Van nekünk saját világunk. Itt van a bohême.

Az is be van ugyan deszkázva körös-körül; de annak a kertajtajához már nekem van kulcsom.

Először is magam vagyok a cigányvajda. A művészestélyekre jogom van az asszonyomat magammal vinni, s az első sor zártszékbe leültetni. De hát csak azért, hogy ott a többi asszonyok fixírozzák: ez nem cél.

Senki sem fog hozzá szólni.

Mindenki azt fogja kérdezni egymástól: „Ki ez a hölgy itten?”

S a bohémvilág pletykanyelve még ráspolyosabb, mint az úri kaszinóké.

Az egyik azt fogja súgni a másiknak: „a vén bolond elvette a modelljét”. A másik már told hozzá: „miután szeretője volt több esztendeig”.

S a művészek és a művésznők nagyobb arisztokraták, mint a grófok és hercegnők.

Aki igazi, előkelő, hírneves művésznő, annak indulgenciás levele van az eddigiekért s az ezutániakra; de ők maguk szigorú bírálatot tartanak a „hírtelenek” erkölcsi súlya fölött. Akinek az arca szabályszerű művészi módon ki van festve, az teljes joggal tarthat ítéletet afölött, akinek az arca magától elpirul.

Ez a pótboldogság tehát nem megy olyan egyszerűen. Keresni kell hozzá egy médiumot.

Rátalálok. Kikeresem magamnak az esztétikus írók közül a legkisebb termetűt, de szellemességre annál felnőttebbet. Meghívom hozzánk teaestélyre. Bemutatom Esztát neki s őt Esztának. Az osztriga és az árticsóka között élénk eszmecsere fejlődik ki közöttük. Eszta ragyogtatja szelleme és értelmisége előnyeit. A kis esztétikus meg van hatva.

A második teaestélyen már kívánja látni Eszta színvázlatait, s kér belőlük választást, hogy az illusztrált lapjában közölhesse. Eszta ezt természetesen megtagadja. Nem méltók ezek a nyilvánossá tételre.

A harmadik estélyen már az arcképét kéri Esztának, hogy azt a lapja élén kiadja. Eszta megmondja, hogy neki nincs arcképe, se festve, se fényképezve. Egy van csak, de az karikatúra. A lúdtömő arckép.

Az én íróbarátom addig unszolódik, míg megmutatjuk neki Bandi festményét.

Attól aztán egészen el volt ragadtatva.

A híres Bandi festménye! Minő remekmű! Micsoda eredeti gondolat! Ezt neki mint külön színnyomású mellékletet kell közölni a lapja mellett a karácsonyi számban. Ez lapjára nézve keresztülható sikert biztosít az újévi előfizetések kritikus korszakában.

„Nem lehet tőle megtagadni.” Ez volt az én véleményem.

Hanem Esztának több esze volt.

„Nem tehetjük. Ez a kép mint festmény a mi tulajdonunk, de a sokszorosítási jog a szerzőé.”

– Én kieszközlöm Bandi barátunktól a beleegyezését – mondá a műítész.

– Ne tegye azt.

Én sejtettem, hogy miért ellenkezik Eszta.

Azonban rögtön sietett a jó barátunk kedvetlenségét megfordítani.

– Van énnekem egy más gondolatom: kissé merész, az ön beleegyezése kell hozzá. Önnek van egy csodaszép elbeszélése, a lapból olvastam, még könyvalakban nem jelent meg. Azt szeretném én illusztrálni! Nézze, már egy pár rajzot meg is kísérlettem hozzá.

S a fiókja rejtekéből elővett két tusrajzot. Azok meglepően szépek voltak.

Íróbarátunk el volt bájolva tőlük. Esztának kezet csókolt.

„Hisz ez egy fenomenális új talentum!”

Egy hét múlva ki volt híresztelve Eszta mint illusztráló zseni a lapokban, mutatványok jelentek meg a rajzaiból, melyek egy hasonrangú költő remekművét fogják magyarázni.

S az illusztráló művész tisztelt alak: az egy földön járó szent. Ha egy újságíró annak a nevét le akarja írni, piros tintába mártja a tollát. Az illusztráló művészre a pályatársak nem irigyek, nem féltékenyek. Azt tűrik, biztatják, magasztalják. Ha szabad hasonlatokkal élnem, a festékben dolgozó művészek olyanok, mint az oroszlánok, akik a bölénypréda fölött versengenek, az illusztráló művészek pedig olyanok, mint a tengeri nyulak, akik ketten egy káposztalevelet majszolnak, s mikor az orruk összeér, megfordulnak, s keresnek másik káposztalevelet.

Esztának a hírneve rövid időn meg lett alapítva. S ezzel a hírnévvel a társadalmi állása is megjavult. Hisz ez nem egykori modellje a vén mesternek, hanem tanítványa. Az már egészen más. Az már cím!

Ezzel a hírnévvel már lehetett társadalmi kört alakítani magunk körül. Zsúrjainkon megjelentek az irodalom és művészet kiválóságai. A társalgásban Eszta kitűnt nagy értelmisége által. Meggyőződhetett róla mindenki, hogy ez nem közönséges lélek.

S idő járásával hódító szépséggé fejlődött.

S a bohémvilágban vannak ellenhódítók is. Daliás lovagok, az „ellenállhatatlan” melléknévvel. Esztát sem kerülte el figyelmük. Csakhogy az első lépésnél meggyőződhettek róla, hogy a közeledés lehetetlen. Még hiúságból sem adott senkinek előnyöket.

Eszemben sem volt a féltékenység. Ismertem az egész lelkét, olyan átlátszó volt az, mint a kristály: a legkisebb folt meglátszott volna benne. Aztán – már egy szerelmes öreg ember is eléggé tréfás alak; de egy szerelemféltő öreg ember meg éppen nevetséges.

Eszta igazán boldog volt.

Aztán még egy neme van a pótboldogságnak.

A mi kedves íróbarátunk családos ember volt. Volt neki egy filigránmunka kis felesége, annak meg három vagy négy miniatűr porcelánbabái, fiúk, leánykák. Az asszonyka jó barátnéja lett Esztának, összejártak, pletykáztak. A jó barátné hol egy, hol két kisbabáját elhozta magával: azokat Eszta kényeztette, becézgette: nagyon megszerették. Engedték magukat ölelgetni, csókolgatni, játszottak vele bújósdit. Az anyjukat úgy hítták, hogy a „a kis mama”, Esztát pedig „a szép mama”.

Olyan jól is illett neki az ölébe az a kis poronty, azzal a két piros pofája közé szorult csücsörödő szájjal.

Hát ez is egy neme a pótboldogságnak.