IX.

Egyszer aztán valami nagyot gondoltam ki.

Valami nagy országos szerencsétlenség híre borzongatta végig a kedélyeket. Általános volt a részvét. Három nagy város égett le csaknem egyidőben.

A társadalom minden terén megindult a segélynyújtás különféle módja. Elárusító bazárok, illusztrált albumok, táncvigalmak, színpadi előadások terveztettek.

Az én tervem egyesítette valamennyit.

Az én festőiskolámnak volt egy nagy területű kertje; százados fákkal: oda terveztem egy ünnepélyt, mely a társadalom előkelő világát egyesítse.

Volt abban minden látványnak és mulatságnak való: lovagvár, felvonóhíddal, páncélos őrökkel, alföldi csárda cigánybandával, korcsolyapálya (nyáron), árubazár, népszerű kincsekkel, szegedi halászgunyhó, ahol paprikás halat főztek, olasz albergo di vino, francia Frères Provenceaux traiteurie, bábszínház és régi görög teátrum, melyben álarc alatt, szócsövön keresztül deklamáltak a mimusok, lábaikon magas koturnussal. Másutt meg mozgófényképek, szerpentintáncot járó istennők, kakasviadalok, tiroli népénekesek és spanyol manolák. Villanyfény azoknak, akik magukat láttatni akarják, árnyékos grották a rejtőzni kívánóknak. Később tombola, melynél mindenkinek kell valamit nyerni: egy művészi képet, vázlatot, karcolatot. Valamennyi festő, szobrász mind részt vett a díszítésben: márványszobrokat emeltek (vattából és gipszből), szfinxek és griffmadarak őrködtek a kapubejáratnál óriási méretekben, s azoknak a szemei világítottak lámpás helyett. A művészvilág össze kitűnőségei szerepeltek ez ünnepélyen, deklamálók, éneklők és táncolók, a fő- és székváros valamennyi olympi csarnokaiból. Valóságos pazarlása a gyönyörnek.

Nem kellett nekünk meghívókat szétbocsátanunk, tódultak a jegykeresők hozzánk, dacára a magas belépti díjaknak. Sőt, egy bizottságot kellett megalakítanunk művészekből és fővárosi habituékből, akik a jegyosztásnál a tisztességre felügyeljenek: ami első föltétel volt. A második pedig volt a jelmez. Nemcsak a részt vevő művészekre, hanem a nézőközönségre nézve is kötelező volt, hogy valamiféle jelmezben jöjjön az ünnepélyre, mint egy álarcosbálba, csakhogy maszk nélkül. A szomszédban volt berendezve egy jelmezkölcsönző raktár.

Természetesen a külföldön lakó művészek s a hazai közélet szommitásai kivételesen meghívók által lettek ünnepélyünkre figyelmeztetve.

Tizenkét lady patronesse lett megnyerve az ünnepély kormányzására. Kevesebb nem lehetett, mert képviselve kellett lenni a dignitásban a művészet minden ágának: a jótékony nőegyleteknek, a magas arisztokráciának (felekezeti egyenlőség mellett), a pénzvilágnak, a kereskedelemnek, az iparnak, a kormányköröknek, a kluboknak és kaszinóknak. Tessék összeszámlálni: – tizenkettő.

Egyik lady patronesse helyére lett megválasztva Stella. (Hogy miért nevezem most egyszerre Stellának, azt igazolja a hivatalos névaláírása.) A művészkör őt jelölte ki a díszhelyre, miután ő volt valósággal a háziasszony.

Megérte hát, ami után oly epekedve vágyott. Hogy odanyomtatták a nevét az előkelő világ legfényesebbjei közé.

Megérte hát, hogy saját szalonjában összegyűjtve láthassa a társaság legbüszkébb delnőit, hogy azok egyenkint mind kezet szorítottak vele, hogy leültek vele egy asztalhoz, hogy egy kegyelmes főúrnő elnöklete mellett őtet szólíták fel az előadói tisztségre, s meghallgatták figyelmesen az indítványait, a programját, hozzászóltak, helyeselték, elfogadták.

Hát ez nem igazi boldogság?

Nem biz az! Ez is csak pótboldogság.

Eljött a nevezetes este, amire azt lehetett mondani, hogy megvirradt, olyan fényt árasztott. Ma a az időjárás is különös kedvezményeket nyújtott, az őszutói derült nap éjszakáját átmelegítette a sirokkó, a hölgyek lenge ruhákban ékeskedhettek. Kitűnően sikerült minden tervezett mulatság, előadás. Művész és író pajtásaink ragyogtatták sokoldalú tehetségeiket. A regényíró hegedűművész lett, az arcképfestő gitározott, és spanyol melódiákat fütyült melléje; a novellista akrobata produkciókat bocsátott közre, s a szobrász szemfényvesztői csodákkal kápráztatta a nézőket.

A legtarkább társaság került össze, mely ezerekre számítolt: a társadalom minden osztálya összekerült. Gyorsan ismerkedtek, közeledtek, a főrangúak leereszkedőek voltak, nem volt osztálykülönbség: grófnék voltak a pezsgős pavillonban a Hébék, s riporterek a mecénások.

Tíz óra után még jobban megelevenült a tarka mulatozó tömeg, amikor a színházi előadások után a művészek és művésznők előkerültek, ugyanazokban a jelmezekben, amikben a színpadon játszottak: Lohengrinek és Krimhildák.

És aztán annyi szép nő nincs sehol a világon együtt, mint Budapesten. Ez a Kaliforniája a szépségnek. A magyar férfi nehéz szemrehányásokat tesz Árpád apánknak, miért nem maradt meg töröknek (ahogy a turkista nyelvbúvárok megállapítják), akkor mi is élvezhetnők a mohamedi poligámia előnyeit!

No, de valamennyi szépség közül mégiscsak kitűnt Stella. Ez nem az én véleményem: ez valamennyi szakértő állítása volt. Micsoda termet! Abban a görög istennői ruhában: oly egyszerű és mégis olyan fenséges! Hogy tudta fogadni a hódolatokat kasírozott arany trónusában ülve, melynek karjait szfinxek képezték. Arcának klasszikus formáit kitünteté a fején ragyogó villanyos csillag. Mindenki azt mondá: „az ott a Stella.”

Az „én” Esztámra alig ismertem rá az ünnepély Stellájában. Huszonnégy rendezője volt az ünnepélynek, s azok között én voltam a Nagy Mogul. Minden részleteit az ünnepi mulatságnak szemmel tartottam; annyit szaladgáltam, mint egy hazafidíjért távgyalogló atléta; de mindannyiszor visszafutottam Stellához, megkérdezni, hogy nincs-e még szüksége a burnuszára, amit folyvást a karomra vetve hordoztam magammal. Nem volt rám szüksége. Volt cavalier servant-ja elég, a nemzetek minden fajából: római, görög, perzsa, spanyol, török, még magyar is. Mindenki sietett neki magát bemutatni. Valósággal szüretelte a hódolatokat. – S én annak örültem. – S azt hiszem, hogy ő is örült.

Éjfél felé lehetett az idő, mikor én ismét odakerültem Stellához, megkérdeni tőle, hogy nem akar-e még vacsorálni? Akkor éppen semmi társalgó nem volt mellette. Azokat már mind elnyelte a büfé, amidőn az én legfáradhatlanabb rendezőm, a kis esztétikus karon fogva vezet Eszta emelvénye felé egy újonérkezett vendéget. Délceg, elegáns alak volt, Richelieu-nek öltözve.

Bandi volt az. Az én hajdani kedvenc tanítványom.

Ő is kapott meghívót a rendező bizottságtól, s eljött Párizsból, hogy az én ünnepélyemben részt vegyen.

Hogy megriadt, hogy elképedt, hogy összerezzent, mikor Esztát meglátta és mellette engemet, kezemet a nőm vállára téve.

Ez mindeddig nem tudta azt, hogy Eszta az én feleségem. De Eszta is összeborzadt: éreztem a vállára tett kezemmel. És abban a pillanatban kialudt a fején tündöklő csillag. Bizonyosan az én kezem kapcsolta ki a villanyhuzalt.

– Fázom. – Szólt Eszta hozzám fordulva.

Én ráadtam a fekete burnuszát. Akkor aztán nem volt rajta semmi bámulni való: sötétben maradt az arca is, a termete is.

Én odaléptem Bandihoz, kezemet nyújtám neki, s aztán megöleltem, szívélyesen rebegve: , „Nagyon szép volt tőled, hogy eljöttél a mi ünnepélyünkre.” Éreztem, hogy a megszorított keze hideg marad, s ölelésemet eltoló mozdulattal fogadja.

– No, most gyere velünk vacsorálni: légy a mi vendégünk.

S azzal választ sem várva, karjába öltém a bal karomat, s vittem magammal a Frères Provenceaux improvizált étkező terméig; jobb karomba Eszta kapaszkodott. Esztétikus barátunk is velünk jött a kis feleségével.

Bandi néma volt, csak hagyta magát vitetni, Eszta pedig két kézzel kapaszkodott a karomba, mintha félne, hogy elmarad tőlem.

A villanyvilágított francia étteremben egy külön asztalka volt számunkra fenntartva, mely mellett öt ember kényelmesen elfér, de hat, hét is, ha egymáshoz közelebb szorongott. Bandit odaültettem a két asszony közé, magam szemközt ültem vele.

Eleinte a társalgás meglehetős feszesen ment. Eszta még mindig burnuszába burkolózott, s a baslikot le nem vetette a fejéről; az írónő hétköznapi kérdéseket intézett Bandihoz: „Ön régóta nem volt Budapesten? – Nem lepik meg a nagy változások? Talán nem is olvasott hazai hírlapokat?” – Amikre rövid „igen” és „nem” volt a felelet.

Pedig volt azoknak a kérdéseknek mélyebb értelme is.

Ha olvasott volna budapesti hírlapokat, azokból megtudta volna, hogy egykori mestere elvette feleségül hajdani tanítványkollégáját. De hát vesz is a kezébe egy piktor hírlapot! Nem olvas az abból egyebet, mint a műtárlatok bírálását, azt is odacsapja az asztalhoz, mikor elolvasta. Aztán jár is Párizsba más magyar lap, mint a Pester Lloyd. Bandi pedig nem olvas németül: ő soviniszta.

De nemsokára odakerült az asztalunkhoz egy piktortársam, a gitárjával, aki remekül tud spanyol melódiákat füttyszóval előadni, meg egy költőpajtásom, aki gyönyörűen hegedül magyar népdalokat, azoknak is helyet szorítottunk, akkor aztán mindjárt élénkebben pezsdült meg a társalgás. A jó borok is segítettek benne: a bordeaux-i, a johannisberger olvadásra bírták a kedélyek jegét. A menü is kitűnő volt. Bandi kényszerítve volt arra a nyilatkozatra, hogy hasonlót a valóságos Frères Provenceaux-nál lehet csak élvezni Párizsban.

Aztán amint híre futamodott az étkező társaságban, hogy Bandi megérkezett, a nagy Bandi, a hírhedett Bandi, aki nemrégiben a Salon első díját, az aranyérmet elnyerte, minden asztaltól odajöttek a tisztelői, gratuláltak, üdvözölték, elhalmozták szeretetnyilvánításaikkal; szép hölgyek szegfüvekkel ajándékozták meg, amiket a gomblyukába kellett tűzni, azokkal mind poharat kellett koccintania. Bandi kezdett fölmelegedni.

Azután két asztalt toltunk össze, hogy a megszaporodott társaság elférjen együtt. Akkor az írónő észrevette, hogy tizenhárman vagyunk, nosza hirtelen rekvirálni kellett még egy cimborát, népszínházi énekes volt. Ez aztán nótákat is hozott magával, azokat pedig itt minálunk minden ember együtt dalolja a kezdeményezővel. Bandi egyszerre csak maga is beleénekelt a keserves nótába: „Hűtlen lettél, mással éled világod!”

A vendéglős utoljára tartogatta a meglepetést: a menü után még egy tál veresre főtt zalai rákot hoztak, ritkaság ez az „r”-es hónapokban. Ezt általános üdvriadal fogadta. A rákot minden nagy lakoma után lehet még élvezni, hisz a rákevéstől az ember megéhezik. Ez Párizsban is népszerű asztalszokás.

S hogy csakugyan az, ezt Bandi bizonyította be, rákezdve azt a „Chat Noir”-ban és „Moulin Rouge”-ban keletkezett chansonettet, melynek ingerlő strófáit ez a refrén zárja be: „nous mangerons des écrevisses”.

Mindenki dicsérte a gyönyörű baritonhangját.

S mikor vége volt a dalnak, Bandi felugrott a helyéről s a pezsgőspoharat magasra emelve, harsány hangú felköszöntővel fordult a társasághoz.

– Ezt a poharat a mai fényes éjszaka csillagának, Stellának az egészségére!

Mindenki koccintott vele, Stella is.

Nagy tenger az óceán; de nagyobb tenger a bor! Több ismeretlen sziget van ebben, mint az indiai archipeiagusban, mint Polinéziában! Milyen új embereket fedezünk fel, ha a bor tengerén átvitorlázunk! Hisz ez a mogorva alak egy fidélis fickó! Ez a buta tapló egy sziporkázó lángész. Hisz ez nem halálos ellenség, hanem hőkeblű jó barát. – Néma volt? Demosthenes lesz! A nőkerülőből lesz Don Juan.

És az okos emberből lesz – bolond.

Egyébbel nem is tudom indokolni a saját magam viselkedését e dicsőséges ünnepély vége felé.

Mikor a nyárutói hajnalbíbor megvilágítá az ablakokat, már akkor az egész társaság táncolt – cigányzene mellett. Én is táncoltam. Még Stella is.

De már akkor nem a francia traktérban voltunk, hanem a szegedi csárdában.

Csak egy bolondnak kellett elkiáltani magát: menjünk a csárdába! A többi mind követte.

Ott lehet istenigazában mulatni.

A csárdásné olyan korhelylevest penderít, hogy a kínai császár sem kap különbet, pedig az övét tengeri fecskefészkekből csinálják.

A mulató nép erősen megfogyott már: csak a kipróbált korhelyek, meg akik azoknak szeretnének látszani, maradtak még helyt. A cigányok közül is csak a cimbalmos pengette még a szerszámát. Amitől a Bandi könnyekig elérzékenyült. Aztán megint kirúgta maga alól a széket, s elkezdett egymagában táncolni, szilajon, vadul, míg el nem szédült, és össze nem esett. Egy kis friss vízzel nagy hirtelen életre hozták.

Akkor aztán egyszerre elkezdte adni a józan embert. Prédikációt tartott a cimboráknak, hogy micsoda természetellenes bűn az életerőt így elpazarolni. Vegyenek róla példát. Ő még képes volna újrakezdeni a mulatságot, s három nap, három éjjel kitartani; de bír annyi önuralommal, hogy amikor legjobban esik a dínomdánom, akkor vágja ketté.

Kereste a kalapját. Az persze nem volt sehol.

Azután meg nem jutott eszébe annak a vendéglőnek a neve, ahol a szállása van.

De arra jól emlékezett már, hogy őt a szállásáról az esztétikus barátja hozta idáig bérkocsin.

Ez azonban már ott aludt két szalmaszéken elnyújtózva. Felráncigálta, lelket vert bele.

A szépítélő cimbora aztán, megértve, hogy miről van szó, hogy a Bandi vendégfogadójának a nevét követelik a memóriájától, nem késett megadni rá a választ: „Guild Hall”.

Ilyen nevű vendéglő a magyar fő- és székvárosban nem található.

Ekkor én megfogtam Bandinak a karját, s azt mondtam neki: „Sohse keresd te a vendéglődet, maradj nálunk, légy a mi vendégünk, amíg csak Budapesten időzöl.”

Mi volt ez tőlem? A megháborodott őrültségnek, vagy a kiszámító okosságnak a fitogtatása? Vakmerő kihívása volt ez a végzetnek, vagy meg nem higgadt mámoros hülyeség?

Odatelepíteni a kísértő rémet nyugodalmas magányomba! Olyan nagy volt-e a bizalmam Eszta jellemerejében?

Vagy azt akartam, hogy elbukjék? Alkalmat készültem neki adni rá, hogy törje meg a hűséget, s szabadítsa ki magát kényszerítő helyzetéből?

El akartam-e tőle szakadni? Végképpen! Teljes jó okkal? Hisz számtalan ilyen esetre emlékezem az életben. Derék jó férj, derék jó asszony nem boldogok egymással. Nyugodt lélekkel, tiszta szívvel megegyeznek, hogy sorsukat különválasztják – s akkor aztán – legalább egyik a kettő közül boldog lehet még más úton.

Vagy szántszándékkal nevetségessé akartam magamat tenni. „Te akartad, Dandin György!”

A végzetes szó ki volt mondva.

Hogy milyen hatása volt, azt észrevehettem magán a meghívott vendégemen.

Minden orvosszere a tudománynak, mely a részegség megszüntetésére feltaláltatott, nem gyakorolt volna oly rögtöni hatást, mint ez az én néhány szavam.

Bandi egyszerre kiegyenesedett, felvetette a fejét, félretörülte a homlokáról csapzott hajfürtjeit, szemembe nézett mereven, s aztán megszorítá a kezemet, száraz fahangon rebegve: „köszönettel fogadom”.

Azontúl aztán egy szót sem szólt többet.

Én valamit súgtam Esztának a fülébe, mire ő eltávozott. Ideje is volt már. A nap átragyogott a sárga iharfalombokon, a hulló harmat megnedvesítette a ruhákat, a szolgák kioltogatták a villanylámpásokat; a gyárak gőzkürtői tutulnak egymással versenyben, munkára a pihent munkásoknak, pihenőre a kifáradtaknak.

S mi becsületesen végeztük a munkánkat.

Eszta intézkedett az én súgott szavaim szerint. Az inasnak utasítást adott a vendégszoba rendbehozására, a kapust pedig utasította, hogy a reggeli lapból keresse ki az idegenek névjegyzéke között vendégünk szállását, s onnan hozassa el az úti holmijait. Természetes, ő sem szaladgálhat fényes nappal Richelieu-kosztümben az utcán.

Illett erre nagyot aludni. (Különösen az én merényletemre.) Annyi bolondot álmodtam összevissza.

A dél vetett véget az alvásnak.

Mire én felöltöztem, már akkor Bandi régen fölkelt, nagyot szaladt a Városligetben, jóllakott artézi szódavízzel, meg sem látszott rajta a lumpolás, mire visszakerült.

Hanem Eszta kimentette magát, hogy nem jöhet délben az asztalhoz: migrénje van, ami természetes állapot.

Csak ketten voltunk az asztalnál: Bandi meg én.

Minden ételt egyszerre felhordattam, hogy az inas ne zavarjon bennünket.

Akkor aztán, egyedül magunkban lévén, felhasználtam az alkalmat, hogy elmondjam Bandinak mindazt, ami Esztával történt azóta, hogy őt utoljára látta: a neki szánt vőlegénye tragikus halálát, súlyos betegségét, a halállal vívó műtétet, melyet kiállott, magára hagyatását, öngyilkosságra gondoló kétségbeesését, egész odáig, hogy miként lett az én feleségemmé.

Bandi hallgatta egész nyugalommal, nem ivott mást, mint szódavizet.

Mikor vége volt a mondókámnak, fölkelt a helyéről, odajött hozzám, megölelt, megcsókolt.

Visszaadta most az én ölelésemet, üdvözlő csókomat, amivel találkozásunkkor adós maradt, s azt susogá:

– Nagyon jól tetted.

– Mármost hát itt maradsz nálunk?

– Itt maradok.

– Találd magadat egészen itthon. Meddig maradsz?

– Amíg ki nem dobtok.

Valami jóleső megkönnyebbülést éreztem a lelkemen, olyanformát, mint amikor az ember valami terhes adósságot rovott le, amit nagy uzsorafizetéssel tudott eddig prolongáltatni. Most már szét van tépve a váltó!

De hát a giro aláírója?

Amint Esztával találkoztam, neki is elmondtam, hogy Bandi értesülve van már mindenről. Helyeselte.

A sorsra bíztam a többit.

Egy férjnek, aki a nejére féltékeny, elébb saját magát kell mélységesen megvetni…