X.

A lakásunk úgy volt berendezve, hogy a nőm lakosztálya a földszinten volt, az enyim pedig az emeleten. Ha egymással találkozni akartunk, látogatóba kellett mennünk; de mind a kettőt összekötötte az atelier csigalépcsővel: itt volt a hajdani festőiskolám.

A könyvtáram az Eszta budoárja fölött volt: mind a kettőbe be volt vezetve a telefon, ha ő akart nekem valamit izenni, vagy én őneki, csak csengetnünk kellett.

Azonban az újkori csodája az emberi észnek még másra is jó volt, arra, hogy az ember minden hangos beszédet kihallgasson, ami az alsó vagy felső szobában mondatik.

Csak a hallócsigát kell a fülemhez emelni.

… Pfuj! Ki hallgatóznék az után, amit a felesége szobájában beszélnek?

Hanem az a hangadó vékony hártya annyit mégis elárul, hogy beszélnek, azt is ki lehet venni, hogy férfi és női hang változik.

Átmentem a másik szobámba, hogy azt se halljam.

Hiszen ha oly hosszú távollét után egymással ismét összetalálkoznak, sok mondanivalójuk lehet. Ha nem hallgatózom is, de kitalálom, hogy mi. Nem is olyan nehéz a gondolatolvasás.

Az ünnepély után következő másnapon volt ez. Maga a mulatsággal virradt nap elkallódott a szokott lehangoltság fanyalgó unalmaskodásaival.

Ezen a harmadik napon, melyet Bandi mint vendégünk a házunknál töltött, együtt ebédeltünk hárman. Élénk vitánk volt az impresszionista, a szimbolista festői irányzat fölött. Bandi hevesen magasztalta mind a kettőt. Meglátszott rajta a szándék, hogy Esztát akarja vele tűzbe hozni. Eszta élesen vagdalt neki oda, hivatkozva a hírneves példákra: „Rómeó és Júlia”: egy fehér macska meg egy veres kandúr a padlásablakban; „Páris ítélete”: egy libapásztor fiú, akinek a kezéből az almát három lúd igyekszik kivenni. „József és Potifárné”: egy borvirágos pofájú kofa, aki a csirketolvaj suhancnak a kabátját lerántja. A modern festészet remekei.

Ebéd végeztével magunkra hagyott Eszta. Mi szivarra gyújtottunk, s neki ártott a dohányfüst.

Mikor aztán ketten maradtunk, Bandi egészen elhallgatott, látszott rajta, hogy valamit kérőzik magában. Akármi tárgyhoz kezdtem, nem folytatta. Egyszer aztán csak megszólalt.

– Egy igen nagy kérésem volna hozzád, apámuram, ha megtennéd.

– Mondjad, fiacskám.

– Én egyszer valamikor egy genre-képet küldtem neked, egy lúdtömő némbert. Add vissza nekem azt a képet.

Kitaláltam én ezt!

– Szívesen tenném, fiacskám; de az a kép nem az enyim: én azt Esztának ajándékoztam; ott van a budoárjában felakasztva. Tőle kérd el.

Nem szólt többet, köszöntött, odább ment, s aztán elszaladt a városba, az inasnak megmondta, hogy ne várják a vacsorával, későn fog hazajönni.

Másnap délelőtt megint dödörgött a telefon hallócsigája: férfi hang, női hang összevissza.

Ebédnél mind a ketten hallgatagok voltak. Ezúttal én hagytam őket magukra: dolgozószobámba mentem leveleket írni az ünnepély patronesse-eihez.

Bandi utánam jött.

– Eszta nem akarja visszaadni a képet – mondá elbúsultan.

– Azt mindjárt gondoltam. De te is természetesnek találhatod a megtagadó válaszát. Az a kép a gúnyolódó szatíra. Amíg az ő szobájában áll, addig csak azok láthatják meg, akik intimesei; de ha egyszer kiadja a kezéből, akkor közszemlére kerülhet, s ez ellen reagálhat a kedélye az érdekeltnek.

– Hát akkor mást fogok tőle kérni. Azt, hogy engedje nekem magát az arcot kivágni ebből a képből, s aztán a többi részét ennek a cudar mázolásnak dobjuk a tűzbe.

– Kísértsd meg, Bandikám.

Másnap a telefon membránája egész délelőtt zúgott, rezgett.

Ebéd után megint utánam jött Bandi az írószobámba, haja még kuszáltabban csüngött a homlokára, mint máskor.

– Hasztalan minden kérés, kunyorálás. Eszta nem akar megválni attól az infámis képtől. Azt mondja, hogy az rá nézve talizmán. Hát legyen az. Hiszen nem is bűnbánatból kérem én azt vissza, hanem művészi ambícióból. Engem sért az, hogy ilyen iromba képet festettem, hánydel-vesdel munkában. Hiszen tudok én mást is. Mármost hát arra kérlek, hogy engedd meg, hadd fessem én le Eszta arcképét úgy, ahogy őt azon a fényes ünnepélyen láttam mint Stellát. Majd megmutatom aztán, hogy mit tudok!

(Megmutatod, hogy mit tudsz? Értem én azt, fiacskám. Mikor egy naturalista festő, aki eddig abban kereste minden sikerét, hogy a mindennapit, a közönségest a maga szennyes, rongyos mivoltában adja vissza, a szépet eltorzítsa, a kifejezéseket túlozza, az ihletet földi indulattá változtassa; mikor ugyanez a minden magasztost letréfáló festő előáll egy eszményi alakot megteremteni, melyben a technikája eltitkolt remeklésével megdicsőít egy kivételes asszonyi teremtést! Tudom ám én, hogy mi ennek a neve! – Ez a legelevenebb szerelemvallomás az ecsettel. – Aztán az ilyen képhez heteken keresztül kell együtt ülni egyedül – a művésznek és a mintának.)

– Nekem semmi ellenvetésem – mondám Bandinak –, ha Eszta beleegyezik.

Olyan forró volt a keze, mikor a kezemet megszorította e szavam után. Aztán megint nem láttam egész nap.

Esztának nem szóltam semmit Bandi kívánságáról.

Ő igyekezett jókedvet mutatni: beszélt Bandiról; annak a párizsi bohókás kalandjairól, miket neki elmondott. Én vettem észre a szándékot. A vitatott festményről nem szólt semmit. Én sem hoztam neki elő.

A következő napra kíváncsi voltam. Valami fázó didergés vett elő. Éreztem, hogy válság előtt állok. Ha Eszta beleegyezik Bandi ajánlatába, akkor rám nézve el van veszve.

Nem tudtam leülni a festőállványomhoz, amint a telefont rezegni, dödörögni hallottam. Ez a találmány annyira tökéletesítve volt már, hogy a hangosabb szavak kivehetők voltak a kagylók fülhöz szorítása nélkül is.

És miért ne volna szabad nekem kihallgatnom, hogy mit beszélnek az én nőm szobájában?

Azt mondtam az elébb: „pfuj! Egy férj, aki a felesége után hallgatódzik!” – Igaz! pfuj! Piruljon önmaga előtt.

De hiszen nincsen tükör a szobámban: nem láthatom meg, ha elpirultam.

Valami veszedelmes ösztön kényszerített rá. Olyan volt az, mint a szédítő vágy a mélységbe letekintőnek a halálos leugrásra.

Eh, hisz senki sem tudja meg!

Erőt vettem a szívem dobogásán, odaléptem a telefonhoz, fülemhez tartottam a kagylót.

A nőm hangjára ismertem.

– Ismétlem önnek, hogy ha kedves ön előtt az életem, a lelkem üdve, akkor hagyjon el örökre.

A férfihang így szólt:

– Akkor én lövöm magamat főbe.

Megint a nő beszélt.

– Az mindig gyávaság. Mikor az erősebb megszabadítja magát erőszakosan a fájdalmaitól, s azokkal is a gyöngébbet tetézi.

– Hát mit tegyek?

– Megmondom. Akinek jelleme van, az rabja a becsületének – mártírja a szívének.

Többet nem hallgattam.

„Mártírjai a szívnek! rabjai a becsületnek!”

Ha az ítéletnapi trombitaszó harsogta volna a fülembe: „el van ítélve!” nem sújtott volna úgy le, mint ez a mondás. Íme, itt állok két lángoló szív közé tolakodva, mint egy felmelegíthetetlen kőbálvány.

Jól van.

Előkeresem a bécsi protomedikus receptét a mirenycseppekről; elkészíttetem azokat a főváros valamennyi gyógyszertárában. Ez csak elég lesz?

Aztán ne legyenek szívek mártírjai többé.