|
Bizony-bizony azt hittem,
mikor áldott jó feleségemet ott kinn hagytam a Kerepesi úti Istenkertjében,
hogy vele együtt a múzsámat is eltemettem. Mert hiszen ki az a múzsa? A kedély.
Ha a kedély meleg napja nem süt a földre, hiába termékeny az, a virág csírája
nem tör ki belőle.
Nem tudtam írni: kialudt
a képzeletem.
Ez pedig rám nézve
komoly szempontból is nagy csapás, mert nekem az írótollam a domíniumom, a
nyájam; a tőkepénzem: ha ez pihen, az rám nézve olyan, mint az árvíz, a
szárazság, a jégeső, a krach.
Szép gondolat az a halottak
napjának a megünneplése. Ez bizony katolikus rítus: a kálvinisták hagyják a
halottakat halottaknak, s nem parádéznak velük. Hanem már itt Budapesten minket
is magával ragad ez a kegyeletes szokás: november másodikán mi is kivisszük a
koszorúkat a feledhetlenek sírjára, elültetjük a kedvenc virágaikat, még
mécseket és lámpásokat is gyújtunk meg, a római hitvallásúak mintájára.
Egy ilyen késő
őszi harmatos estén, mikor a Kerepesi úti temető a sok fényes
lámpásával úgy tűnt fel, mintha a föld visszatükrözné a csillagos eget,
magam is elhelyezve a magunk koszorúit az emlékkövön, ott álltam összetett
kezekkel az előtt a nehéz domb előtt, melyet fekete gránit obeliszk
jelöl meg: az én halottam domborművű mellképével, amidőn a hátam
mögül egy női hang megszólít: „Képviselő úr!” (Még akkor viseltem
valakinek a képét.)
A megszólító
ismerős volt: mondhatnám kollégának, szoknyás költő, szép szellem.
Régi ismerős; de azért nem koros hölgy; az írónők örökké fiatalok.
– Jó estét.
– Az a dombormű
önnek a megboldogult feleségét ábrázolja?
– Valóban.
– Ilyen volt?
– A művészi
ötvenéves jubileuma alkalmával mint Coriolan anyja.
– Miért nem választotta
a művész egy fiatalkori arcképét hozzá?
– Mert én így akartam.
Azzal hátat fordítottam
neki.
Nem is sejtettem, hogy
ez a banális belémkötés csak a bejáratát képezi egy futósáncnak, mellyel engem
fognak megostromolni.
– Képviselő úr! –
szólalt meg újra.
– Tetszik még valami?
– Nagy bajunk van.
– Kinek?
– Nekem meg
Eglantine-nak.
– Ki az?
– Ah! ön nem emlékszik
rá. A kegyelmes asszonyra, ott van a kegyelmes úrnak a mauzóleuma, ahol az a
sok lámpás ragyog.
– Ah! Hogyne? A szép
Eglantine! Balatonfüredről. Hanem annak már huszonnyolc esztendeje.
– Nem! csak huszonhét.
– Azóta kegyelmes
asszonnyá lett: három nagy fia van.
– Az egyik pápai
prelátus, a másik dragonyos főhadnagy, a harmadik miniszteri titkár.
– S azok közül egyik
sincs itt a mamájukkal a mai estén?
– Gátolva vannak
hivatalos funkcióik által.
– Az abbé is?
– Pedig nagy bajunk van.
A kegyelmes asszony (az én kebelbarátném) a kocsisának meghagyta, hogy a
közelben maradjon, a kocsis összeveszett a felügyelő rendőrtiszttel,
az letartóztatta, bekísértette az őrszobába. Most Eglantine nem mehet haza
az ekvipázsán. Képzelje ezt a malőrt, ha képviselő úr nem segít
rajtunk.
Úgy? Hiszen a
képviselő minden bajban helytállhat. Attól úgy félnek a
rendőrtisztek, mint a villanyos telegráf sodronyától.
– Jól van. Hát majd én
beszélek a rendőrbiztossal.
S csakugyan sikerült a
közbenjárásom által kivívni a kegyelmes asszony kocsisának kellő
megdorgáltatás után való szabadon bocsáttatását.
Magam siettem a fényesen
kivilágított mauzóleumhoz, e kivívott sikert hírül vinni.
A ciprusbokrok
sűrűjéből a fehér márványlépcsőkön lépdelt alá Eglantine. Fekete
volt az öltözete, fekete rókaprémes a bekecse, fekete zsett gyöngysor a
karperece, az arcát sűrű fekete fátyol takarta, úgy odatapadva ahhoz,
hogy orra, ajka, álla látható lett alatta, mintha jáspisból faragott női
ábrázat volna.
Persze, mikor legelőször
láttam, akkor minden fehér volt rajta. Röviden tudattam vele, hogy felszabadult
az út.
Akkor aztán kezét
nyújtá, s forrón megszorítá a kezemet (már amilyen forrón lehet fekete
kesztyűvel kézszorítást tenni), s a tapadó fátyol alól valami édes szót rebegett
(már amilyen édes szót lehet fekete szájjal rebegni).
Azzal aztán keresztet
vetett magára (gondolom, hogy énrám is), s barátnéja karjára támaszkodva,
méltóságos léptekkel eltávozott. Csak később jöttem rá, hogy énrám bizony
nem vetett keresztet. De majd erről a második fejezetben.
|