|
Nehány nap múlva
említett írónő kollégám látogatásának szerencséjében részesültem. Láttam,
hogy valamit rejteget a karmantyújában.
– No csak adja ide azt a
verset, mindjárt elolvasom.
– Azért sem verset
hoztam, hanem egy levelet.
– Ah! Hát postillon
d’amour?
– No csak olvassa el.
Eglantine írja.
Ő azalatt, amíg a
levelet feltörtem s átbetűztem (olyan nagy betűk voltak, hogy
egyenkint kellett összeszedni: ez az előkelő írásmód), széttekintett
a szobámban. Elfelejtettem felkérni, hogy üljön le.
Attól a levéltől
pedig nem lettem okosabb.
– A kegyelmes asszony
azzal tisztel meg, hogy látogassak el hozzá: egy igen bonyolult végrendeleti
ügyben óhajtja a tanácsomat kikérni.
– Tudom – felelt szellemes
látogatónőm, lornyettjén át megboldogult nőm Volumnia jelmezében
megörökített arcképét tanulmányozva.
– De hisz én nem vagyok
gyakorló ügyvéd, sem jártas jogtudós, hogy bonyolult végrendeleti ügyekben
tanácsot adhassak.
– Nem is jogtudomány
kell e gordiuszi csomó megoldásához; nem is ügyvédi furfang; hanem költői
szív és alkotó fantázia.
– Nem értem.
– Önnek nőül kell
venni Eglantine-t. Ő hajlandó rá.
S ezt mondva, leült
kínálatlanul egy karszékbe.
Ekkor aztán nekem is le
kellett ülnöm vele szemben.
Megpróbáltam nevetni,
mint az egyszeri baka, aki a forró kávét lenyelte, azt gondolva, bivalytej,
mert fekete.
– Barátném, tisztelje ön
az ősz szakállamat.
– Eglantine sem gyerek
már.
– Nem biz az. Mikor a
Balatonon csónakázva duettet énekeltünk, már férjnél volt. S most lehet a
legidősebb fia huszonötesztendős.
– Nos? Hát önnek a
megboldogult felesége nem sokkal idősebb volt-e ennél?
– Hja, drága barátném,
az egészen más állapot: a hitvestárs, aki velünk együtt vénült meg, s ha az
arcáról elmúltak is a rózsák, de a szíve mindig tele volt velük. Mikor mi
egymást elvettük, mind a ketten fiatalok voltunk: én is deli legény, ő
pedig világraszóló szépség. A szabadságkorszak mámora szédített bennünket
egymáshoz, s aztán a jó és balsors ellenkező árjának forgataga, a közös
örömek, dicsőség, bánatok, megpróbáltatások úgy egymásba olvasztottak,
hogy külön élni, gondolkozni sem tudtunk. Még a neveinket sem lehetett külön
említeni. Súlyos betegségek látogattak meg bennünket; hol ő ápolt engem,
hol én őtet. Ez átvirrasztott éjszakák még szentségesebbek a boldog
nászéjnél. Ezüst menyegzőnket is megültük. És még azontúl is nagy
időt. Hajszál hajszál után megőszült, kihullott. Hamis haj, hamis
fogak jöttek: csak a lelkünk maradt igazinak. Észre sem vettük, hogy
megvénültünk. Hozzászoktunk arcaink redőihez, kedélyünk rigolyáihoz: a
korral együtt növekedő gyarlóságaihoz a portetemnek. S megszoktuk ezt a
gyarló testet félteni egymásban a megsemmisüléstől: hol az egyikünk, hol a
másikunk adott a maga életéből kölcsön, hogy a párjáét meghosszabbítsa.
Aztán a közösen elért öregségnek is megvannak a maga örömei. Ha együtt
ülhettünk a közös kézzel ültetett terebélyfák hulló virágai alatt, nyugodva
megérdemelt babérokon, melegedve a magunk építette tűzhelynél, s annyi
nagy esemény emlékezeténél: hát ez házasélet volt, amit érdemes lehetett
végigélni. De hogyan vegyen nőül egy öreg hadastyán egy kész tisztes
matrónát, aki az élet napfényes oldalát mással élte végig, akinek az örömei már
csak emlékezetben élnek, s akire nézve ez a nálunk szokásos gyöngéd megszólítás
„öregem!” célzatos megsértés.
Ez ugyan elég hosszú
prédikáció volt! Azt hittem, hogy ezzel elég alaposan elecetesítettem az én
tisztelt látogatónőm házasságkínáló nektáros csészéjét.
Ellenkezőleg!
Nagyot kacagott rajta.
– Amit ön most
elmondott, mind azt bizonyítja, hogy ön fél…
– Félek? Mitől?
– Attól, hogy annak a
nagy boldogságnak, amit ön most oly ragyogó képben ecsetelt, a folytatását
megtalálja Eglantinenál.
No csak az kellett
nekem, hogy azt dobják a szemembe, hogy én félek.
– Hát azért sem félek.
Teszem tiszteletemet a kegyelmes asszonynál. Mikor? Holnap? – „Ne! Holnap
péntek.” – No hát szombaton. Délelőtt? – „Ne délelőtt, mert
gyűlése van a rózsafüzér-egyletnél, ahol protektrisz.” – Hát délután?
Nincs five o’clock tea? – „Akkor jöhet.” – Tiszteletem!
|