|
Mármost itt az
következnék, hogy leírjam apróra azt a háromemeletes palotát, melyben a
kegyelmes asszony tartotta jour fixeit. De nem írom le, mert azt nem szokta
elolvasni senki. (Magam sem.)
Pedig igazán kíváncsi
voltam rá, megtudni, hogy milyen lehet az a ház, amely azzal a követeléssel jön
elém, hogy ezentúl benne legyek otthon? – (Az is furcsa beszéd ám, hogy a ház
jön énelém, nem én a ház elé; nem én lépegetek fel a lépcsőkön, hanem a
grádicsfokok szaladnak alám, s nem én nyitom ki az ajtót, hanem az ajtó tátja
el magát előttem, hogy elnyeljen! – De hát ez így van.)
Mit tehetek én róla? A
kíváncsiság sötét verem!
A költő ugyan azt
mondja, hogy a „szerelem” az. De hát ezt csak a rím kedvéért teszi: valósággal
a kíváncsiság az, ami az embert a verembe ejti.
A szalonba vezettek
selyemharisnyás inasok, ott átadtak a fekete frakkos komornyiknak, annak meg én
adtam át a névjegyemet. Az ezt ezüst tálcára tette, úgy vitte be a
következő szárnyajtón, diplomatai udvariassággal rebegve: „a
főtisztelendő úr van a kegyelmes asszonynál”.
Egy rövid perc múlva már
visszajött, tárt kaput nyitva előttem.
Nagy megkülönböztetés!
Hogy én siettetem a főtisztelendő urat az eltávozásra.
A következő szobában
találkoztam vele.
Ez a
főtisztelendő úr egy nagyon fiatal legény volt. Simára borotvált arca
még inkább ifjította.
Kenetteljes mosollyal
mondá:
– A mama várja önt. – S olyan mélyen hajtotta meg
magát, hogy én hátrakaptam a kezemet: megijedtem, hogy kezet akar csókolni. Ez
hát Eglantine fia, az abbé. Ez már tudja, hogy ki vagyok? Sőt azt is, hogy
ki leszek?
A kegyelmes asszony egy
olyan szobában fogadott, amelyben csupa bőrkerevetek, tölgyfabútorok
voltak.
Minden szobának, amelyen
keresztüljöttem, megvolt a maga saját parfüm-légköre: heliotrop, ylang-ylang,
Ixa fleur. Ennek az egynek maguk a bútorok adták azt a sajátszerű illatot,
amit a mór maroken, a tölgy, paliszander és cédrus lehel ki magából. Ezt a
latájner nem utánozhatja.
A kegyelmes asszony
fekete ruhát viselt, a haja pedig fehérre volt hajporozva, s ez jól illett az
arcához, melynek szintén jutott valami a hajporból.
Még most is meg lehetett
rajta látni a hajdani szépséget, amely nőnek szép szeme, szép szája van,
ezeket változatlanul megtartja; de különösen a szép szemöldökök! Azok legtovább
védelmezik az igényeiket.
A szokásos
újraismerkedési szólamokon átesve, a bájos matróna rögtön belépett „in medias
res”. (A dolgok közepébe.)
– Ön ismeri a tárgyat,
amiért önnek szíves látogatását kértem?
– Körvonalaiban. Valami
végrendeletről van szó.
– A megboldogult férjem
végrendeletéről. Ön ismerte a férjemet?
– Legrégibb
tisztelői közé tartozom.
– Akkor azt is tudni
fogja ön, hogy a megboldogult azt a tekintélyes, szép vagyont, amit
hátrahagyott, egy szerény alaptőkén és az én hozományomon kívül, mind a
saját szorgalmával, eszével és szerencséjével szerezte.
– Ez köztudomású dolog,
amit megerősít a közvélemény többszörös megnyilatkozása, választások alkalmával,
s a korona kitüntetései, melyek között legvégső volt a belső titkos
tanácsosságra emeltetés.
– Ebből a
vagyonból, mely áll alföldi uradalmakból, budapesti házakból, jövedelmező
részvényekből és állampapírokból, mind a három fiamra jutna egy-egy millió
forint – rám, az özvegyre szintén annyi.
(Egymillió! Nagy szó!
Erre nem is találni ellenészrevételt a „mívelt társalkodó”-ban.)
Az özvegy folytatá
csendes, nyugodt hangon.
– Megboldogult férjem
azonban a végrendeletében, melyet teljesen ép ésszel és jó egészségben tett,
mind a három fiát kirekesztette az örökségből, évi hatezer forint élelmi
pénzt rendelve számukra, s engemet tett meg általános örökösének.
(Tehát négymillió
örököse! Ez még nagyobb szó! Ez már nagy csábítás! Vajon ha szent Antalnak a
pusztában a hölgyalakot öltött Sátán azt mondta volna: „Én özvegyasszony
vagyok, aki négymillió forintot örököltem”, vajon mi lett volna az annyiszor
megénekelt és megfestett legendából? És hát aztán én nem vagyok se szent, se
Antal.)
Kezdtem érteni a dolgot.
– S mármost kegyelmes
asszonyomnak a fiai ezt a végrendeletet pörrel támadják meg s törekesznek
megsemmisíteni?
– Ellenkezőleg. A
végrendelet föltételes. A fiaim, ha a föltételeket teljesítik, a milliós
örökségüket azonnal megkapják. És én azt a megoldást keresem, amely fiaimat
az örökségükhöz juttatja.
Ez a fordulat meglepett.
Az anyai szívnek ilyen jóindulata még a szkeptikust is meghatja, hát még az
idealistát!
– S minők azok a
föltételek? – kérdezém.
– Elején kell kezdenem.
Megboldogult férjem reális ember volt: elutasított magától mindenféle
hivalkodást. A fiait saját rendszere alapján neveltette. A legidősebbet
gazdásznak taníttatta, a középsőt a diplomatai pályára szánta, a
legkisebbet pedig gyakorlati financiernek képeztette. Az elsőnek akarta átadni
az alföldi birtokait és bérleteit; a másodikat a külföldi nagykövetségeknél
gondolta elhelyezni: sok esze és tanulmánya volt hozzá; a legkisebbet pedig
végigtanultatta Európa valamennyi kereskedelmi akadémiáin, hogy igazi
üzletemberré tökéletesítse. Aztán mi lett a vége? A gazdának szánt fiú az
önkéntes szolgálatév alatt megszerette a katonaéletet, lett belőle
dragonyos főhadnagy; az most ott akar maradni a katonai pályán, a
diplomatának nevelt beállt papnak, most pápai prelátus; a financier-nek nevelt
pedig egy gommeux, aki üres óráiban tiszteletbeli miniszteri
segédfogalmazó. Az én megboldogultam pedig ezt a hármat iszonyodta legjobban: a
szoldateszkát, a klerikalizmust és a bürokráciát. Ezért csinálta azt a
végrendeletet, mely által mind a három fiát kizárja az örökségből, ha csak
azok rá nem állnak az ő föltételeire, hogy a dragonyos tiszt megtérjen
földbirtokosnak, a prelátus levesse a soutane-t, s felvegye a diplomatai
hímzett frakkot, a miniszteri hivatalnok pedig átvegye az atyja üzleteit.
– Úgy gondolom, hogy
ezek nehéz föltételek.
– Kivált a fiúk
egyéniségét ismerve. Az egyik szenvedélyes, a másik fanatikus, a harmadik
könnyelmű.
(Ő ezt
„egyéniségnek” nevezi!)
– Minő emberfeletti
erőnek, minő szuggesztiónak, minő hipnózisnak kellene
közbejárulni, hogy az elsőnél kioltsa a lángoló szenvedélyt, mely őt
eddig is végzetes utakra vezette; hogy a másodikat kiragadja az eksztatikus
rajongás bűvköréből, a harmadikat pedig az érzéki mámor
kicsapongásaiból a hideg számítások, átgondolt vállalkozások világához lekösse.
– Miután ezt a csodát a
saját édesatyjuk sem bírta velük elkövetni.
– A megboldogult minden
volt a világon, csak a fiainak nevelője nem. Egész élete el volt foglalva
üzletekkel, vállalatokkal, társadalmi és közügyekkel: fiaira nem maradt ideje.
Tudott nagyhatású szónoklatokat tartani, de a fiainak nem tudott a lelkére
beszélni. Azt hitte, hogy a nevelőintézetek, az akadémiák elvégzik ezt a
munkát. Őtet magát az élet nevelte. Könnyű volt neki, mert szegény
volt, mikor kezdte: kénytelen volt eszét, szorgalmát kifejteni. De nehéz
azoknak, akik tudják, hogy gazdagok onnan – hazulról, akiknek nem kell hegyre
mászni, mert ott van a gazdagság: ez a léghajó, amely viszi őket, ahová
nekik tetszik.
– S a megboldogult ennek
a léghajónak a kormányozhatóságát vélte föltalálhatni.
– Ezt akarta elérni a
végrendeletével, melyben engemet bízott meg az összes vagyona birtoklásával.
Van azonban ennek a végrendeletnek még egy kodicilláris intézkedése, amit csak
tartózkodva mondok el önnek, jobb szeretném, ha magátul kitalálná.
– Ha csak egy irányító
eszmét kaphatnék belőle.
– Az az eset, hogyha én
másodszor férjhez mennék.
– Mármost kitalálom a
többit. A végrendelkező arra az esetre újra férjesült özvegyét
egyenlően részesíti a három fiával, mind a négyen megkapják a maguk
egymilliós egyenlegét: s ezzel meg van oldva a bonyolult gubanc.
– Most az egyszer
cserbenhagyta önt a fantáziája. Nem jól divinált. A megboldogult a végrendeleti
záradékban egyenesen kötelességemül hagyja, hogy legkésőbb a gyászév
letelte után másodszor is férjhez menjek, s házasságra lépésem után is
korlátlan birtokosa maradjak az egész hagyatékának: s itt körvonalazza
előttem a választandó hitvestárs ábrándját. Annak olyan hírneves embernek
kell lenni, hogy az új név a régit is megvilágosítsa, amellett ideális
jellemnek, aki gyöngéd, igazságos és önzetlen. Azonkívül pedig erélyes és
leleményes, rábeszélő tehetséggel megáldott szellemnek, aki az új apa
minőségében helyre tudja hozni azt, amit a régi apa fiai lélekidomításában
elmulasztott, hogy azokat mint második (jobbik) apjuk a nekik rendelt
életpályákra visszavezesse.
Nem tudom, nem jelent-e
meg az arcomon valami mosolyféle galváni rándulás e szavakra? Legalább az
özvegy úgy vette azt, és maga is elmosolyodott.
– No ugyebár, hogy
kacagni való feladat? Hogy az özvegy keressen magának egy olyan új férjet, aki
a kezével együtt négymilliónyi vagyont vesz át tőle, s akkor aztán minden
lelki tehetségét arra fordítsa, hogy az örökségből kizárt három fiút a
választott pályáikról az apjuk által eléjük szabottra áttérítse, hogy akkor
végezetül a vagyonának háromnegyedrészétől megszabadulhasson. Hát van a
világon ilyen mesebeli alak, ilyen Phoenix madár valahol?
… „Van”.
|