|
Ezzel a szóval: „van”, ki
volt mondva az ítélet a fejemre. Itt van. Ha lehet a világon egy rendkívüli
mérvekben alkotott bolond, az csak én lehetek.
Megírtam én azt már
valahol, hogy a férfiúi hiúság sokkal nagyobb és végzetesebb, mint a női.
A nők fényűzése nem okozott annyi romlást, mint a férfiak
nagyravágyása. Mennyi selymet lehetne venni egy olyan kis szalagnak az árán,
amire a férfikabát gomblyuka éhes! Azt is mindenki tudja, hogy nem a
paradicsommadár tolla a legdrágább toll a világszép asszony kalapján, hanem az
a kakastoll, ami a kortes kalapját díszíti.
Azzal, hogy milliókat
kínál a kezével együtt, meg nem vette volna a szívemet maga Sába királynéja
sem, de azzal, hogy millióknak az ablakon kidobására képesnek tartott,
megtántorított. Aztán nem is lesznek azok a tengerbe dobálva, hanem azoknak az
árán három derék, széptehetségű ifjú lesz a haza számára megnyerve. (Ne
tessék nevetni!)
A hiúságom hínárjából
nem tudtam kigázolni.
Annak a szónak: „van”,
levonattak a következményei. Még akkor polgári házasság nem volt Magyarországon.
Én kálvinista voltam, ő pápista (védnöknője a rózsafüzér-egyletnek).
Hanem azért simán ment a katasztrófa. Én reverzálist adtam. Mind a két fél
abban a tiszteletet igénylő korban van már, amikor alá lehet írni bátran
azt a kötelező iratot, a beváltás aggodalma nélkül.
Szigorúan családi körben
ment végbe a szent szertartás. Ott voltak a három ifjak is: a katona, az abbé
és a miniszteri titkár. Gratuláltak és obligáte megölelgettek. Még poharat is
koccintottunk. Egyszerre pertu lettem mind a hárommal.
Eglantine-nak
szokatlanul nagy migrénje támadt az izgalmak és az erős befűzés
miatt: ő belső szobájába vonult; én ottmaradtam a fiúkkal az
asztalnál puncsozni.
Legelső volt a
legfiatalabb fickó, aki belém kötött. Neki legjobban illett az impertinencia,
mert hivatalbeli ember volt.
– Hát kedves papa, te
elvetted az anyánkat, azzal a szent szándékkal, hogy az apánk végső
akaratát mirajtunk foganatosítsad. Tudjuk jól, hogy nem önérdekből tetted;
sőt ellenkezőleg, hogy minket a tőlünk elvont örökségünkhöz juttass,
a magad rövidségére. Ez szép tőled, s fogadd érte hálás elismerésünket.
Eszerint a te feladatod az lesz, hogy énbelőlem, korhely, kicsapongó
fickóból jámbor, számragasztó financier-t idomíts, aki az apánk banküzletét
tovább vezeti, új vállalatokkal bővíti; új milliókat akkaparál
hozzá, s földfeletti és földalatti vasútakat épít.
Rábólintottam a
fejemmel.
– Isten éltessen! –
Poharat koccintott velem. Kiürítettük.
Arra a másik szólalt
meg: a pápai prelátus.
– Engem pedig az
oltártól kell eltérítened, és a diplomatai pályára átvezetned: a
külügyminisztériumhoz, valami nagykövetséghez és így feljebb. Deo gratias!
Azzal is koccintottunk.
Harmadiknak a dragonyos
szólalt meg.
– Velem pedig azt kell
tenned, édes papa, hogy levetesd velem az egyenruhát, megszabadíts a zivataros
katonaélettől, a lovagias hóbortoktól: a párbajozástól, a tiszttársaim
szép feleségeinek elcsábításától, s elhelyezz nyugodalmas földesúri
kastélyunkba, ahonnan idő jártával mint képviselő térhetek vissza a
nagyvilágba. No Isten éltessen.
Azzal is koccintottam.
Vettem észre a jó
szándékot.
– Jaj fiacskáim, ha ti
azt hiszitek, hogy ti engemet most le fogtok inni, ugyan csalatkoztok. Én
tudom, mire képes pohár dolgában egy gommeux, hogy mennyi feladattal tud
megküzdeni egy liguriánus, a dragonyos virtusát is elismerem a kancsók között;
de én meg kipróbált kortesvezér vagyok, s az asztal alá iszom a gavallért, a
barátot és a katonát!
Ez a szó imponált nekik!
És ezzel helyre lett állítva az a tekintély, aminek múlhatlanul fenn kell
állani egy családapa és a családfiak között.
Ezután ravasz
hunyorgással fordult hozzám a kishivatalnok.
– Hát nem lennél szíves
megmondani, kedves papa, hogyan akarsz hozzákezdeni ehhez a hármunk ellen
tervezett várostromhoz?
– Óh, majd én bolond
vagyok elárulni az ellenfélnek a haditervemet. (Igaz, hogy nem is volt semmi
haditervem.)
– No hát eláruljuk mi a
magunk haditervét teellened.
Ezzel a szemöldökével
inte egyet a legöregebbnek, a katonatisztnek.
– No hát, édes új
apuskám, csinálok én tebelőled olyan párbajozó, veszekedő
asszonyhőst, amilyen én magam vagyok.
Folytatta az abbé:
kenetteljes mosollyal.
– Én pedig csinálok
belőled olyan ultramontán prozelitát, aki még rajtam is túl fog tenni.
– Én pedig csinálok
belőled olyan korhely lumpot, amilyen még nem volt.
Ezen aztán nevettünk
mind a négyen.
|