|
Valami prózai
következése is lett ennek a gyászesetnek.
A megholt bátyának
hagyatéka is volt. Versenylovai, drága bútorai, ezüst készlete. Azokat
elárverezték. Hátrahagyott levelében minden vagyonát a legkisebb öccsére, a
miniszteri titkárra hagyományozta. Az egyszerre úrrá lett téve sok ezer
forinttal. Azonkívül a bátyjának az évdíja is őrá maradt: az abbénak a
szerzetesi fogadalom tiltván a vagyonszerzést.
Én először arra az
ajánlatosnak látszó ötletre jöttem, hogy Eglantine őrjöngő
fájdalmainak lecsillapítására legjobb lenne a legkisebb fiút odaköltöztetni a
házhoz, annak a látása talán feledtetné vele a visszahozhatatlant.
A fiú ráállt:
odaszállásolta magát.
De egy hétnél tovább nem
állta ki ezt az állapotot.
– Hallod-e, táti: ezek
az éjjeli jelenetek nem okos embernek való mulatságok. Ezt az egyet
kifelejtette Dante Alighieri a pokol leírásából. Én más élvezetet keresek.
Vannak másutt is hölgyek, akik nem tudnak éjszaka aludni; de azt legalább
zeneszó mellett teszik. Sőt azt tanácsolom, hogy vedd elő a jobbik
eszedet, s tarts te is velem.
– Te! Hisz az Isten
ellen való vétek!
– Vétek biz az, de itt
az abbé bátyám: annak meggyónjuk, s majd absolvál. Azért jó, ha ilyen is van a
famíliában. Megteszem.
Én bizony, mikor megint
kezdődött otthon az éjszakai danse macabre, vettem a kalapomat, botomat, s
a fiacskám társaságában a hátulsó ajtón át elosontam melegebb éghajlat alá.
Aztán csak bele kell
ebbe kóstolni, a többi jön magától. Rövid időn olyan tivornyázó korhely
lett belőlem, amilyen a fiacskám volt. De hiszen megmondta ő ezt
nekem a lakodalmam napján előre.
Igazán nagy szükségét
érezte a lelkem rövid időn a felsokasodott bűneim meggyónásának. De
kinek gyónjam meg? A kálvinista püspökömnek? Összeszid, kikerget!
Az átdőzsölt
éjszaka után következik a makutyiság (Katzenjammer: valószínűleg
ettől a szótól jön „ma kutya”, a német macskául, a magyar kutyául érzi
magát). Az embernek a gyomra és a lelkiismerete versenyt háborog. Amazt
csillapítja valahogy a szóda; de hát emezt? Talán az ostya meg egy kis
szenteltvíz?
Nappal az abbéval
ájtatoskodtam. Visznek már! Fölfelé…
A tisztelt Házba
rendesen csak délfelé jutottam el, s ott minden ember azzal fogadott, hogy „mi
hír a Kék Macskában?” Ha pedig bementem a terembe, azt kérdezték tőlem,
hogy melyik szép leánytól kaptam ezt a piros szegfűt a gomblyukamba. Hát
már azt is felhányják az öreg embernek, ha piros szegfűt hord a
gomblyukában.
Kezdtem
meggyűlölni az egész parlamentet.
Hanem hát – kölcsönbe
esett.
Észre kellett vennem,
hogy nincs már jó barátom a képviselőházban. De még a klubban sincs. Még
tarokkpartiban sem fogadnak el negyediknek. Pedig én vagyok a
„készpénzbácsi”. Vagy gyűlölnek, vagy kinevetnek engem a
honatyatársaim a szabadelvű pártban.
Kezdtem
meggyűlölni a szabadelvűséget.
Dolgozott bennem a
sértett önérzet.
A bosszúállás
sárkánytojásain kotlott az elkeseredett büszkeségem. Megálljatok! Jönnek az
egyházpolitikai törvényjavaslatok. Majd milyen meglepetést szerzek én tinektek!
Egyszer aztán kiesett a
képviselőház feneke a honatyák talpa alól, feloszlatták az
országgyűlést. Jöttek az új választások. Azelőtt a pártom kandidált,
és meg is választott. Most nem volt szükségem a pártra többé. Ahol pénz van;
ott megterem a kortesvezér is. A szavazatokat nem kérjük, hanem vesszük. A
választókerület, melyben jelöltnek fölléptem, nagyobb részben kálvinistákból
áll. Ellenjelöltül maga a kálvinista pap lépett föl ellenem. Tenger pénz
elfogyott, és én mégis megbuktam. A kálvinisták mind ellenem szavaztak. El volt
közöttük a híre terjedve az ultramontán velleitásaimnak.
Ekkor aztán
meggyűlöltem a felekezetemet.
Nem volt elég. A
nagybirtokomon elterjedt az agrárszocializmus. A magyar nép nem akart a
bérlőimnél munkába állni. Erőszakoskodás, kár, veszteség egymást
érte: a kastélyom ablakait beverték.
Ekkor
meggyűlöltem a magyar népet.
Dühösködésemben
nevetséges alakká kezdtem válni. A lapok rajtam nyargalóztak. Az élclapok az
alakomból állandó torzképet csináltak.
Ekkor
meggyűlöltem az egész írósereget.
Valamiféle
minőségem még mindig volt, amit nem lehetett elvenni tőlem: virilista
maradtam a megyebizottságban, az is a feleségem birtoka jussán. Ott hát még
volt szavam a megyeház termében. Felhasználtam azt egy haragos filippikára a
szabadonc sajtó ellen. S keresztülvittem, hogy a megye bizottsága szólítsa fel
a kormányt, a parlamentet a sajtószabadság elnyomására, a cenzúra
visszaállítására.
Megtámadtam a
sajtószabadságot! Én, a március 15-ének hőse!
És mindezt miért? Azért,
hogy legyen egy gazdag feleségem, s annak a címe legyen „kegyelmes asszony”.
Ezzel aztán magam ellen
lázítottam az egész fiatalságot, diákokat, munkásokat együttesen.
Azt a lelkes
fiatalságot, mely engem egész életemen át szeretetével környezett, ünnepelt,
dicsőített, melynek minden újabb nemzedéke örökölte azt a lelkesedést,
amit én ötven év előtt lángra lobbantottam.
Ötven év előtt!
Az ám, most lesz ötven
éve!
És a fiatalság
elhatározta, hogy ezen az ötvenedik évfordulóján a március 15-ének, ott az én
palotám ablakai alatt, melyek a Petőfi-szoborra néznek, máglyát fog rakni
az összes munkáimból, s azon a máglyán fogja megolvasztani az ércbül öntött
mellszobromat.
És nekem hallanom kell a
bezárt ablaktáblán keresztül is a máglya ropogását, mely életemnek egész
alkotását megsemmisíti, nevemet letörli, munkáim emészti.
És mindezt miért? Azért,
hogy legyen egy gazdag feleségem, akinek a címe kegyelmes asszony.
Már hallom a tűz
ropogását.
…Erre a rettenetes
hangra fölébredtem.
Igen. A kandallómban
lobog a tűz, ropognak a bükkfahasábok.
Itt ülök az íróasztalom
előtt, a csendes, ismerős kis szobában. Nincsenek millióim, se
tízezer holdas birtokom, se palotám, se excellenciás asszonyom.
Óh, te szeretett
írótollam! életem vezére! fegyverem! bűvös vesszőm! kísérőm mind
a sírig! Jövel, hadd csókoljalak meg. Dehogy cserélnélek én el téged a világ
minden kincseiért, odaszámítva még a szép asszonyt is.
(…Ezzel végződik az
első képzelt regény.)
|