ATTILA SÍRJA

Minden iskolai kézikönyvben feltalálható a hagyományos monda a világrendítő hun királyról, aki száznégy éves korában halt meg, akkor is nászágyon vérömlésben, aztán hármas érckoporsóba tették, folyam medrébe elásták, oda temették; a sírépítő munkásokat pedig, amint művöket bevégezve a hun táborba visszatértek, a harcosok egytől egyig leölték, hogy hírmondó se maradjon, aki Attila sírjának titkát elárulhatná.

Hogy lehet, hogy azt a királysírt fel nem keresték, akik még emlékeztek erre a királyi zomotorra? A történetírók némi útmutatást adnak. Attila három fia rögtön a királyi apa halála után osztozkodó harcot kezdett egymás ellen; a hun egymást ölte, a gót segített a pusztításban, aki el nem esett a testvérirtó harcban, világtalan világgá futott; a nagy király alhatott háborítatlanul ezernégyszáz esztendeig jól védett sírjában.

Pedig ha egyébért nem, az ezüstért, aranyért, mely tetemét rejté, bizonyosan kutattak utána a később idetelepült utódok. Az én fölfedezésem teljes világosságot derített ebben a kérdésben.

A királysírboltot a Hernád közepébe építék lapos kupola idomúra a Hernád medrében, faragatlan dolomit kövekből, melyek vízáthatlan ragaccsal foglaltattak össze. Ez a ragacs olyan kemény lett a vízben, mint a tűzkő: szikrázott a csákányütéstől.

Azonkívül a sírbolt nyugati oldalán két sor vastag égerfacölöpöt vertek le gátnak. Ezek a cölöpök tizennégy század alatt egy ujjnyi vastagságban megkövesültek már. Ahogy az építők kiszámították: ez a gát felfogta a folyó áradásait, melyek hóolvadás, nagy záporok alkalmával egész tömegét hömpölygeték alá a görgeteg köveknek, a hegyekről kitépett fáknak, az ennél a gátnál mind fennakadt: zátonyt képezett, a zátonyból sziget lett, tüskebokor, égerfa, fűzfa telenőtte; forgószelek összetörték, jégtáblák lefűrészelték a fákat, a törzs újra kihajtott, s századról századra mindjobban betakarta Attila sírkupoláját. Mikor én ez ősemléket felfedeztem, úgy be volt az nőve a fák gyökerével, hogy mesterség volt azt kibontani az ős szövevényből.

De a sírkupola szétbontása is nehéz munka volt, dinamitot, lőport nem volt szabad alkalmaznunk, nehogy a ravatalt is megsértsük, a csákány nem bírt a kemény kövekkel: elő kellett vennünk a régi rómaiak kőrepesztési tudományát, tüzet rakni a szikla mellé, s az átizzott követ ecettel fecskendezni, amitől az szétmállik. Így vájták ki a rómaiak a Csetátye Mare aranytermő üregét.

Pedig az egész keleti oldalát a sírboltnak le kellett rombolni, a nyugatihoz nem férhettünk, mert azt a megkövesült cölöpgát zárta le.

Mikor már olyan nagy nyílás lett törve a sírbolton, hogy egy ember beférhetett rajta: magam voltam az első, aki az üregbe leszálltam. Davy-lámpát vittem magammal, de fölösleges volt az óvatosság; mert a sírbolt belsejében semmi „bűsz” (rossz levegő) nem volt érezhető. A porond, a falak egészen szárazok, semmi nyirok, semmi penész nyoma. Nagyon jól el volt ez a hely zárva.

De ami legjobban meglepett, az maga a lapos kőkoloncon fekvő koporsó volt.

A vas megrozsdásodik a föld alatt: ennek most is megvolt az acélzománca. A széndarabok a koporsó körül bizonyíták, hogy a munkások, amidőn a zárókövet beillesztették, elébb tüzet gyújtottak a sírboltban, mely a bennrekedt élenyt elfogyasztá, s kívülről új élenyt nem bocsátott bele a fölötte elhömpölygő vízár.

A vaskoporsón nem volt semmi írásjegy.

Szokatlan nagyméretű volt: hosszában harmadfél sing (méter), szélességében másfél.

Azért kellett egy egész falat lebontanunk, hogy kihozhassuk rajta. De ez a kihozás volt még a nehezebb feladat.

A vaskoporsó erős kapcsokkal volt hozzáerősítve a talpkőhöz. Azokat lefűrészeltük. De még akkor sem bírtuk a szokott emelőgépeinkkel a helyéből kimozdítani. Az aranykoporsó tette ilyen nehézzé.

Hogyan tudták ezt a terhet idehozni tizennégy század előtt, amikor még nem volt gőzdaru, az úgy érthető meg, hogy vontató bivalyok seregét fogták eléje, s fahengereken gördíték idáig, s mikor el volt helyezve, akkor építék föléje a sírkupolát.

Kénytelen voltam a modern technika eszközeihez folyamodni: vasutat rakattam le a sírkupolától a part mentéig, a gőzgép aztán megbirkózott a nehéz szarkofággal. A gőz hatalmasabb még Attilánál is: ha ő az „Isten ostora”, a gőz az „Isten gyeplűje”.

Az Attila-sír fölfedezése eseményszámba ment az egész világon. Már a sír kibontása alatt tanyát ütöttek a Hernád-parton a világlapok riporterei, s annak minden szakáról hozták a fölvételeket a képeslapok az ó- és Újvilágban, s míg ez a munka folyt éjjel-nappal, de nagy lassúsággal, azalatt egy egész telep támadt azon a helyen, rögtönzött tanyákkal, vendéglőkkel; úgyhogy egy buzgó honatya megindítványozta az országgyűlésen, hogy ez a hely neveztessék „Etelenyugvár”-nak, s a minisztériumnál szóban forgott, hogy ez a név mint predikátum az én nevemhez csatoltassék.

Azt a diadalutat pedig, melyet a mozgósított Attila-koporsó a Hernádtól a Dunáig megtett, minden hírlap külön kiadásban örökítette meg. Vármegyék, városok küldöttségei, lovas bandériumok, szekérsáncok fogadták a királyi utazót minden állomáson: az elmondott szónoklatokból csak azt jegyeztem fel, mely az emlékezetes Halotti Beszéd mintájára az igazi ősmagyar nyelven tartatott: „Laatiatuc feleim zumtukhel mic wogmuc: vasben, ezustben, aranben nugwo chomuw wogmuc.” A fővárosba bevonulás pompája pedig éppenséggel leírhatatlan.

A vasútnál az egyházi és világi méltóságok s a katonai előkelőségek tömeges képviselete fogadta a királyi koporsót. A vasúti kocsi úgy volt szerkesztve, hogy azt a sínekről le lehetett tolni: s aztán tizenkét ló erejével a széles utcákon végigvontatni: melyeken katonaság és honvédség ezrei képeztek sorfalat, a lengő lobogóktól repülni készült a város.

Erős viták voltak úgy a törvényhozás termeiben, mint a főváros tanácskozójában, hogy hová helyeztessék el az Attila-ravatal? Voltak, akik a gellérthegyi váracsot ajánlották e célra, mások Budavára mellett kardoskodtak; a legokosabbak Óbudát mint a hajdani Etelevár helyét vitatták jogosult örökösnek. De mindannyi irányadó körök egyesültek abban a nézetben, hogy ezt a kincset tőlem mint annak megtalálójától, az országnak kell magához váltani; a csatorna engedélyokmányában világosan ki lévén kötve, hogy minden feltalálandó régiség egészen az én tulajdonomba megy át, a kincstár harmadrész jogának mellőzésével. Egymilliót ajánlottak fel nekem váltságul.

Rongyos millió!

Az Attila-koporsó nem eladó. Az csak elajándékozható. (De időközben jövedelmeztető.)

Amíg a honatyák, városatyák vitatkoztak, azalatt én, a sírbontás időközében, föl is építettem a főváros központjában a nagyszerű mauzóleumot Attila ereklyéi számára az általam megteremtett ősmagyar építészeti stílban, s oda helyeztettem el a hármas koporsót.

(S ez nem is volt tőlem rossz üzlet. Az egész világot adófizetőmmé tettem vele. Hétköznap egy koronát, vasárnap húsz fillért ki ne adna meg e nagyszerű kincsek megtekintéséért?) S bizony nagyszerűek voltak.

Szakértő munkások fogtak hozzá a koporsók felnyitásához. Éjjel-nappal kettős Attila-őrség vigyázott reájuk.

A vaskoporsó felnyitása könnyen ment, az olyan volt, mint a rendes szarkofágok, a tetejét le lehetett venni, csak a forrasztást kellett kivésni.

Belül a vaskoporsó arannyal volt futtatva.

A következő ezüstkoporsó már nagyobb fejtörést okozott a felnyitásnál. Ez monyorú henger alakú volt, kívül telerovátkolva virágos kacskaringókkal, de az ezüst egészen megfeketült már, s nem lehetett rajta kivenni, hogy hol van az összeforrasztás.

Nem volt más módszere a felnyitásnak, mint körös-körül acélfűrésszel átreszelni a koporsót.

Mikor ezt felbontottuk, előtűnt a harmadik koporsó, a színarany. A vert arany a századok során át patinát kapott, valami veres zománca volt, de az alól is előtündökölt a nemes arany színe, melyet Ipolyi magyar mitológiája szerint az ősmagyarok „kovácsolt láng”-nak neveztek.

A mauzóleum kupolaterme tele volt látogatókkal, midőn az aranykoporsót feltakartuk. Az egész művelt világ régészeti tudósai és szakkedvelői ott voltak együtt. Csak különös meghívóval lehetett bejutni.

Az egész társaság egy nagy bámulat felsóhajtásában fejezte ki meglepetését.

Az aranykoporsó remeke volt a barbár ötvösművészetnek. Azt a hatalmas király bizonyosan évtizedekkel a halála előtt készíttette a maga számára (mint később bebizonyult, olaszországi hadjárata után).

Ugyanazok a meghatározhatatlan eredetű vert domborművek, melyek a világhírű nagyszentmiklósi aranylelet edényeit ékesítik: az a lovon ülő király alak, láncszemű páncélban, tollas sisakkal, vállára vetett zászlóval, baljával elfogott ellenségét hurcolva hajánál fogva maga mellett; megint ugyanaz a királyi alak, koronával a fején, amint nyergéből hátrafordulva kézíjával a rárohanó párducot lelövi; paripája szárnyas oroszlán, szakállas emberfővel, fején koronával. Azután a kiterjesztett szárnyú turulmadár, aki karmaival átölelve egy mezítelen hölgyalakot ragad magával: a nőalak egyik kezében csészét emel, melyből a turult itatja, másikban lobogó fáklyát tart. Ugyanaz a tündéralak: pettyes párducon lovagol, de a párducnak ifjú férfi arca van. Ugyanazok az egymással küzdő mesebeli rémalakok, sasfejű szárnyas párducok, halfarkú sellők, repülő kígyók, a körülfogó keret díszítményei három- és ötlevelű fák, makkok, tulipánok.

A világ minden régiségbúvárai nem tudják meghatározni, mely népfaj művészete alkotta e barbár remeket. Egyedüli az, nem rokon semmi mással. De élve maradó tanúja annak, hogy az a népfaj, mely a művészetet önmagából fejlesztette ily fokra, hatalmas lehetett.

Az aranykoporsó födelét nem kellett fölfeszíteni, egyik párkányán kapcsok voltak, a másikon sarkak: a kapcsok kiugratása után fel lehetett azt tárni.

A tudósok között nagy vita volt ezalatt. Fogadások történtek az eltérő véleményűek között: vajon kerül-e elő a koporsóból valami írás, mely eldönti a hun-székely betűk hiteles voltát?

A legmélyebb csend volt az egész kupolateremben, mikor az aranykoporsó födelét felnyitottuk.

Ott feküdt előttünk Attila király!

Csak a csontváza már, a többi rőtbarna por volt a koporsó fenekén.

A hatalmas nagy koponya ezüst sisakkal volt fedve, melynek taraját fekvő arany oroszlán képezte.

Meglepő volt az, hogy az állkapocsban, melyet a sisaklánc a koponyához szorított, minden fog megvolt épen. Egy százéves embernél.

Ilyenek voltak az ősemberek! Ahogy Priscus Rhetor leírja a hun király étkezését, annak egyszerű volta érthetővé teszi, hogy a hajdani emberek nem ismerték a fogfájást, azoknak a fogait nem plombálták. (Manapság már a gyermekeket is a fogorvoshoz járatjuk; sőt még a házi kutyánk is fogfájásban szenved.)

Az egész csontvázat összetartotta az a finom ezüst sodronyból szőtt páncéling, s azonfelül volt még vetve a válláról sarkáig lenyúló palást aranyszövetből, elöl nyitva, hogy aranyszövetű kesztyűs kezei a hosszú egyenes kard markolatát takarhassák.

A kard nem volt rozsdás: damaszkuszi acélból volt, melybe aranyat vegyítenek, az írásjegyek a régi szanszkrit betűkhöz hasonlítottak.

Semmi hun írás nem volt található a koporsóban. Se papiruszlevelekre, se halhártyára, se tabula ceraticára írva.

Ez könnyen érthető volt. A temetkezők örök időkre elrejtve akarták tudni a királyukat, hogy azt soha ember szeme meg ne lássa. Egy mellé helyezett kehelyben volt egynéhány Attila-tallér, de annak latin felirata volt, egyik oldalán „Attila rex”, a másikon „Aquileia”. Ez római munka volt.

A tudósokat nagyon lehangolta ez a csalatkozás.

Én azonban, amint jobban szemügyre vettem a királytetemet takaró arany palástot, feltűnt nekem az a sok cikornyának látszó kacskaringó, ami hímzésként vonult végig a palást szegélyzetén. Volt köztünk egy örmény tudós, akivel ez észrevételemet közöltem. Az örménynek az a szokása, hogy ha valami örvendetes dolgot tud meg, összeszorítja a száját, el nem árulja az örömét. Odasúgta a fülembe:

– Ez a sok kacskaringó a mehdruli írás, amit a kaukázusi írástudók használnak. Tartsuk ezt a titkot mi ketten magunknak, ne közöljük a többi tudósokkal, majd én lebetűzöm a cikornyákat a palást szegélyéről.