MÁSODVIRÁGZÁS

Óh, ti gyerekek! Húsz, harminc, negyvenesztendős gyerekek! Ti nem is tudhatjátok, hogy mi a szerelem! Az ifjú szerelme tigris; de az öreg ember szerelme boa constrictor! Láttatok már boa constrictorokat a mézesheteikben? Én láttam elégszer Kelet-Indiában. Az a szerelem!

Akárhány esetet tudok, mikor a gyerek tüzesen udvarol a bűbájos hölgynek, s mikor aztán a szívhölgy azt mondja neki: „Jól van: hát legyek a tied!” – akkor a gyerek megijed, sarka közé kapja a földet, s úgy elszalad, hogy sohasem látják többet. – De mikor az öreg emberhez így szól a bálványnő: „Itt a kezem!”, az nem fut el, hanem azt mondja: „Tartom az egészet!”

S ez az igazi!

A szerelem mámorának meg kell előzni a hideg szertartásokat.

Valami istenítő érzés van abban, hogy szeret a nő, nem azért, hogy „férj” leszek; hanem azért, hogy „férfi” vagyok.

Akkor ittasít a csók, amikor még nincs szentesítve. Húsz évi aszkéta élet után az első csók!

Hogy fut annak a tüze át egyszerre minden idegen! Az új életre támadt szív kergeti a vért az erekben!

Ne trombitáljon az ítélet napján az arkangyal, hanem csókokat csattogtasson. Arra a hangra következik a feltámadás!

Minő királyi érzés az, hogy a világ legszebb asszonya az enyim! Enyim testestül, lelkestül, mielőtt pap, táltos, anyakönyvvezető hozzákötözött volna.

Ad vocem „pap, táltos”! Egy kis felvilágosítást kell előrebocsátanom. Bosznia tartománynak Magyarországhoz csatoltatása következtében múlhatlan kötelessége lett a magyar törvényhozásnak a mohamedán vallást is a recipiált hitfelekezetek közé iktatni, s ezzel az egész magyar birodalomban törvényes állapotnak lett elfogadva a többnejűség. Valami nagy mértékben ugyan nemigen lépett ez a próféta által inaugurált helyhezet életbe, annál az elvnél fogva, hogy „egy is sok abból!” Hanem ezen recepció következtében meg kellett engedni a törvényhozásnak, hogy az ősmagyar táltosok vallása is újra föléledhessen, s a hagyományaikhoz ragaszkodó szittya utódok áldozhassanak a tűzhalmokon, a „kertes köveken”, a források mellett, miként Árpád és Zsolt idejében, miként Vatha és Thonuzóba ellenzéki obstrukciója alatt a kereszténység korszakában. És amidőn én Attila őskirályunk koporsóit és csontmaradványait világ elé hoztam, ezzel egyszerre látható feje is támadt az ősvallásnak: a tuhudunok engem kiáltottak ki főrabonbánjuknak. (Ha a kálvinistáknak szabad főgondnokot választani.) Ezt a méltóságot én el is fogadtam, s attul fogva aztán valahány kicsapott diák volt, az mind beállt hozzám táltosnak, ellenben a lóhúst áruló mészárosokat kádároknak hítták.

Ekképp meg levén magyarázva a helyzet, érthetővé lesz, hogy azon idilli találkozás után, melyben Coronilla az Attila-palást betűit értelmes sorba szedte össze, három hétre a szertartásos egybekelésnek is létre lehetett jönni.

Ez a három hét rám nézve is olyan volt, mint amelyről valami Petőfi nevű versíró valami Jókai nevű regénycsinálónak (akitől sohasem olvastam semmit) ezt írta nagy elragadtatással: „Barátom! Ez a három hét fölér testvérek között is három mennyországgal!”

Az én Coronillámat a hun írás megoldásáért a tuhudun felekezet a tündérek közé emelte; s saját (csupa magyar neveket tartalmazó) naptárában a Coronilla mellé még az „Emös” nevet is odaillesztette. (Amit igazán meg is érdemelt.) Sőt, még az is megtörtént vele (és nem álom), hogy a Kisfaludy Társaság megválasztotta első női tagjának.

Tehát a házasságkötés napján elébb az anyakönyvvezetőnél végezve a törvényes eljárást azonnal felvonultunk násznépestől a metodista templomhoz. Coronillának az volt a hitvallása. A metodista pap (hétköznap derék bőrgyáros) ránk adta az áldását. Azután pedig elkocsikáztunk az Attila-mauzóleumhoz, ahol a főtáltos teremtettézett bennünket össze a garaboncok sűrű dobverése s az igrecesek lantpengetése mellett.

Tíz hónap múlva ott volt a házunkon a gólya.

Fiam született.

Természetesen, hogy Attila lett a neve.

Coronilla ugyan a keresztségben Hiacint nevet adatott neki, de én a táltosommal, ősi hunnus szokás szerint, az újszülöttet a kerteskő (oltár) parázstüze fölé tartva, a nagy király nevét örökítém meg rajta. A táltos még az ősi szokás szerint a gyereknek az állát megtüzesített késsel is meg akarta pörköltetni, de szerencsére a sage femme (bába) úgy ütötte pofon őfőtisztelendőségét, hogy ettől a dogmától elállt.

Egy újszülött fiú az én házamnál!

Nincs a világon ehhez fogható dicsőség.

A „pair”-nél előkelőbb cím a „père”.

Ezt nem osztogathatják az uralkodók.

És azontúl minden esztendőben leszállt az áldás a házamra. Felváltva, ahogy illik: egy leány, egy fiú.

Tíz esztendő múlva éppen tízen voltak.

Kezdtem mitológiai alakká válni.

Mikor verőfényes délutánokon a családommal felvonultam az Andrássy úton: középen a hintók, nyeregből hajtó fullajtárokkal, parókás kocsisokkal, benn Coronilla ült kebelbarátnéjával, aztán a nevelőnők, a bonne-ok, a dajkák az apróbb gyerekekkel, mellettük a lovas járón én magam, erős orosz paripámon, aztán Szerafino táncoló arab kancáján, meg a két nagyobb fiú apró tatár lovacskáin, hátrább a négy lovászlegény, hát az egész izgalmat keltett. Az utca megállt a bámulatunkra. S én büszke voltam erre a bámultatásra.

Látjátok, ugye? Nemcsak csoda építményeket tudok alkotni, hanem egyebet is! Nincs öregség a világon, csak hosszúra nyúlt fiatalság.

Szerafinót említettem, s itt kell hogy visszatérjek rá.

Ő nekem valóságos alteregóm volt, nélkülözhetetlen társam. Elébb egy dolgot meg kell vallanom.

Engem a házasságtól nem azok a rendes okok tartottak késő koromig vissza, amik más embert szoktak a szent frigytől elriasztani, a kellemetlenségek, a nélkülözések; sőt ellenkezőleg, az ezzel együtt járó élvezetek.

Én nem szeretem a színházat, a zene bosszant, az estélyek társalgása untat, márpedig egy fiatal nő múlhatlan élvezetei közé számítja mindezeket. Az oltár előtt elmondhatja az ember, kezet kézben tartva, hogy „Vele tűrök, vele szenvedek”, de hát azt, hogy „Vele élvezek drámát, operát, filharmóniai koncertet!”: ez lehetetlen!

Azért tartottam én valóságos áldásnak reám nézve, hogy egy ilyen hűséges házibarátra akadtam, mint ez a Szerafino, aki helyettem elkísérgeti Coronillát mindenféle látványos és társas mulatságokba; ott gondoskodik frissítőkről, cukorkákról, a köpenykéjét, bundácskáját fel segíti ölteni, s aztán hazakíséri. Hisz a felesége is vele van mindig. Szerafino neje és Coronilla elválhatlan barátnők. Aztán meg – ugyan ki is engedhetné meg magának a gyanúsítást olyan nő ellenében, aki csaknem folyton a legnemesebb női hivatásnak azon állapotában van, amelyben a római lictoroknak kötelességük volt az utcán szembejövő nőt, fasceseik meghajtásával üdvözölni.

Rábízhattam nyugodt lélekkel Coronillát Szerafinóra.

Ő eljárt vele a főúri estélyekre, amiken Coronilla öltözékei fényével és saját szépségével tündökölt.

Szerafino a nejével együtt vendéglőben lakott, ahogy szoktak az amerikai nagyurak még odahaza New Yorkban is lakni: egész lakosztályt bérelve ki, ahol nem bajlódnak se cselédséggel, se bútorzattal, minden a vendéglős dolga.

Én pedig azalatt ülhettem a Park-Clubban, a magam megszokott tarokkjátszmája mellett éjféleken túl, úgyhogy az üveges kapubejárat alatt gyakran találkoztak a hintóink, az enyém a klubból, a nőmé az estélyből visszatéret. S amint Szerafino le segítette szállni Coronillát, jó estét kívántunk egymásnak, én megcsókoltam Coronilla kesztyűs kezét, s azzal ő a jobb és én a bal oldali lépcsőn mentünk a magunk lakosztályába.