|
Hanem hát egészen más
tárgy az, amelyért én Szerafinót alteregómnak neveztem. „Honni soit, qui mal y
pense” (Az új helyesírás szerint: honi szoa kimál ipánz).
A nagy Karszt-csatorna
volt az, mely bennünket elválhatlanul összekötött.
A Karszt-csatorna, mely
az Adriai tengert a Dunával összeköti. Budapest alá tengeri hajókat hoz fel.
Gigászi vállalat! Mely
egész Európát mozgalomba hozta. Magyarország fővárosát a nagy francia
kikötői városok versenytársává tenni!
A terv szakszerűen
elkészült.
A laikusoknak az az
aggóskodása (scrupulus), hogy az a csatorna majd csak a meleg évszakokban lesz
használható, télen befagy, alaposan el lett enyésztetve a mi szakszerű
felvilágosításunk által. A mi duna-adriai csatornánk télen sem fog befagyni
soha; mert a szekrényrendszer mellett a kamaraszakaszban a belebocsátott víz
folyton és gyorsan emelkedik. S épp olyan gyorsan esik alá, mikor a szomszéd
kamarába áteresztik, azon tehát a legerősebb hidegben sem alakulhat jég: a
befagyott Duna jégburkolata alatt folyton folyik a víz a csatornába, a tenger
pedig sohasem fagy be. És így a mi csatornánk télen úgy, mint nyáron fenntartja
a közlekedést. Ezt könnyű volt megérteni.
Micsoda megkönnyítése
lesz ez a kivitelnek és behozatalnak! Nekünk nem lesz szükségünk kőszénre,
gőzgépekre, kapitányokra, fűtőkre; se az áruk biztosítására, a
viteldíj egyötödrészére le fog szállni a mostani áraknak, mégis rengeteg
kamatot fog jövedelmezni a társaságnak.
A hírlapok megtették a
magukét.
Százmillióra volt az
alaptőke előirányozva, de az túl lett jegyezve tízszeresen. A
szindikátus fölverte a részvényeknek az ázsióját az emberi kor legszélsőbb
határáig.
Én magam a vagyonom
egyharmadáig vettem részt a vállalatban. A részvényesek megválasztottak
közfelkiáltással elnöknek, Szerafinót szavazattöbbséggel vezérigazgatónak; a
műszaki vezetőnek, jogtanácsosnak, végrehajtóbizottsági tagoknak mind
az ország notabilitásai szemeltettek ki, akik mind értették a maguk szakmáját.
Legnagyobb biztosítéka
volt e nagyszerű vállalat teljes sikerének az én egyéniségem, aki a nagy
tisza-dunai csatornát létrehoztam.
Az ám! Csakhogy akkor
még nem volt feleségem! Én az alatt a tíz esztendő alatt, amíg ez a nagy
mű elkészült, az első kapavágástól elkezdve, folyton ott voltam
személyesen a munkálatoknál; egész nap lovon ültem, s jártam egyik
telepről a másikra, ahol előre ki nem számított akadályok kerültek elő,
az én tapasztalataim, széles ismereteim, sőt eredeti ötleteim segítettek
azokat legyőzni. A munkásnép kedvét fokozta az, hogy magam is ott járok
közötte sártipró csizmákban, s együtt étkezem vele a tengeriszárból rakott
tűz mellett: okosan ügyelek rá, hogy egyik munka a másikat ne hátráltassa,
amit kiszámítok, az mindig helyesnek bizonyul, a hibát előre meglátom, s
nem hagyom megérni. És aztán a saját pénzemre vállalkozván (nekem nem volt
részvényes társaságom) nem vesztegetek el pénzt, nem vesztegetek meg embereket,
magam ellenőrzöm a kiadásokat, semmi se szaladhat a hamis utcára:
naplopót, léhűtőt nem tartok magam körül; de az érdemet
megjutalmazom: tudom, hol kell szűkmarkúnak, hol kell bőkezűnek
lenni. Magam egyezkedem: nem bízok semmit ügynökökre, alkuszokra; a munkást, ki
a szerződésen túl teljesít, azért igazságosan megfizetem: gondoskodom
egészséges lakásáról, jó élelmezéséről, amit saját társulati szövetsége
intéz; nem restellek magam kavicsbányák után járni, kutakat fúratni, vasutakat
rögtönözni a munka megkönnyebbítésére. Sátoros ünnepeken, országos emléknapokon
pedig népmulatságot rendezek a munkásaim számára, s a cigányzene mellett magam
is együtt járom a kopogóst a menyecskékkel, a felpántlikázott talicskázó
leányokkal. Úgy szerettek engem az én munkásaim, mint az apjukat, – jobban
annál: mint a prófétájukat.
Hát ez így volt akkor: a
másik-máskor.
Ellenben a
Karszt-csatorna építése alatt soha egyetlen egyszer sem rándultam le, még csak
kíváncsiságból sem, a nagy művelet megtekintésére. Mindig a szép
asszonyomat őriztem. Az foglalta le minden gondolatomat,
érdeklődésemet. Hozzá voltam láncolva.
Mit törődtem én
azzal, hogy a fővállalkozók hogy adják ki a munkát alvállalkozóknak, hogy
azok hogy zsarolják ki a munkásokat, hogy támad ebből a munkabeszüntetés,
a bérharc (sztrájk), s miféle műszaki nehézségek tornyosulnak egymásra.
Tartattak ugyan
hébe-hóba igazgatósági ülések az elnökletem alatt,– amelyeken Szerafino
felolvasta az előterjesztését a munkálatok előhaladása fölött; de én
azalatt az előttem álló vizespoharakra nézve mind azon gondolkoztam, hogy
vajon Coronilla nem ivott-e jeges vizet? (Az amerikai nők megszokták azt.)
Nem okozott-e vele magának valami veszedelmet?
Hm! Hm!
Tálán még valami egyéb
bajom is volt?
Azt mondják a magyarok
némely emberről, hogy „begyepesedett az esze”. Magam is észleltem egyes
kiváló alakokat, akik derék férfikorukban kitűnő szakemberek hírében
álltak, s aztán, amint elkezdtek kopaszodni, mintha belülről is kopott
volna az agyuk: nem voltak olyan okos emberek többé, mint azelőtt.
Tapasztalja azt az
ember, hogy ha valami rendes munkálatát abbahagyja hosszabb időre, akkor
aztán abba újból visszatalálni nehezebb a sóvágásnál. Az ismert út mind
begyepesedett.
Mikor énnekem a
felolvasott értesítésben elkezdték a számadatokat lekintornázni, a milliókon kezdve
a törtszámú fillérekig; én ahelyett, hogy azokra figyeltem volna, magamban mind
azt a bolond nótát ismételtem, amit régen valamikor a Jókedvű diákokban
hallottam: „Einundzwanzig, zweiundzwanzig”, s aztán végződik azon, hogy
„neunundsiebzig, achtzig”.
Egyszer aztán, mikor már
a hatodik esztendejét járta az óriási vállalat, a vezérigazgató azzal a hírrel
lepte meg az igazgatótanácsot, hogy az alaptőke fogytán jár.
Ez olyan, mint mikor az
embert a legédesebb álmából egy vasúti összeütközés ébreszti föl.
Egész litániája volt a
balsiker okainak elősorolva.
Elemi csapások, árvizek,
s Sárréten elsüllyedt betonépítkezések, miket cölöpépítményekkel volt szükséges
helyettesíteni, a szocialista zavargások, melyek miatt a munkálatnak hosszas
időközökben szünetelni kellett, a magasra fölvert kisajátítási árak,
vashidak, vízemelő gépek minden útban talált folyó számára, és aztán a
legnagyobb ellenség, amit senki sem vett fel a számításába, s ami maga úgy
nyelte el a milliókat, mint a Minotaurus a szüzeket a labirintban, a soha nem
ismert rém a sziklai láz, mely ott leskelődik a Karszt
hegyszakadékai közt minden idegenre: belevágja a karmait, ledönti, elemészti. A
Karszt áttörésénél alkalmazott munkásaink nem bírták ki két hónapnál tovább,
akkor újakat kellett hozatni, mesés munkabérrel, mely az előirányzatot
háromszorosan haladta felül, s így is alig került elég munkás össze. A gépek
szüneteltek. Most aztán ott van a vállalat, hogy egy félig megásott csatornába
bele van temetve százmillió, s az egész munka felakadt. Ekkor azután, akinek
egy kis vállalkozási szelleme van, az tudja a következményeket. Ha egy
vállalatba belesüllyesztettünk százmilliót, akkor utána kell küldenünk másik
százmilliót, hogy hozza vissza.
Ez ment határozatba az
igazgatótanácsunkban.
Csakhogy ennek a másik
százmilliónak az összehozása már nem ment olyan szép hegedűszóval, mint az
elsőé.
A pénzvilág meg volt
rökönyödve. A hírlapok elkezdtek okvetetlenkedni. Bírálgatták az egész
munkálatot. Azt is mondták, hogy a vezetők nem értenek hozzá, hogy
hanyagok, sőt még arra a vakmerő gyanúsításra is vetemedtek, hogy a
pénzkezelésben óriási visszaéléseknek kell lenni.
S a hírlapok
szuggerálták a gyanúsító nézeteiket a törvényhozásnak. A képviselők,
sőt a főrendek között is nagy ellenkezés készült. Mert az új
százmilliós prioritás kibocsátásához alakszerinti törvényhozási határozat
kívántatott.
– Bízzák önök azt
énreám, uraim! – mondá Szerafino. Majd fölvilágosítom én az újságírókat és a
képviselőket is. Csak tessék nekem teljhatalmat adni.
Megadatott neki a
teljhatalom.
Bűvészetének
kellett lenni. Mert rövid időn olyan szépen megfordultak a legkonokabbul
ellenkező hírlapok, hogy mind a mi nótánkat énekelték; a törvényhozók
ellentmondása is csodamódra lecsendesült. Közel voltak az új választások. A
második százmilliós aláírás is sikerült. Igaz, hogy annak is egynegyed részét
én magam írtam alá, túljegyzés nem is igen következett be. De névleg mégis
sikerült az aláírás.
S akkor aztán még valami
négy esztendeig vághatta a követ a Karsztban, aki akarta: én őriztem a
szép asszonyomat otthon. S hordtam sétakorzóra a szépen felszaporodott
családomat.
|