PÁRBAJ EGY HALOTTAL

Egy gonosz napon aztán az történt, hogy Szerafino egy gödöllői szarvasvadászat alkalmával keresztülbukott a lován, s fejtetőre esve; kitörte a nyakát.

Ez nagy baj volt nekem.

De másnak még nagyobb!

Az egész vállalatomat ő vezette.

De hát a másét?

A hullát odahozták hozzám. Szállása vendéglőben volt, s a vendéglősök sokat tartanak arra, hogy az ő bérszobáikban semmiféle ravatalok ne állíttassanak föl. Különben is testi-lelki jóbarátom lévén, nem engedtem volna, hogy a temetkezési pompának ne az én palotámban legyen a színhelye.

Coronillát nem kellett a balesetről értesíteni, mert ő maga is részt vett abban a szarvashajszában, s szemtanúja volt a szerencsétlenségnek. Ugyanazzal a vonattal érkezett meg, amely Szerafino holttestét hozta.

Én egészen rábíztam a ravatal felállítását s az egész temetkezési pompa rendezését, énrám nehezebb feladatok vártak. Hirtelen összehívni az igazgatótanácsot, a végrehajtó bizottságot; jogtanácsost, műszaki vezetőt, hogy a vezérigazgató hirtelen halála miatt szükséges intézkedéseket megtegyék. A kormánybiztos s a parlamenti ellenőrző bizottság elnöke jelenlétében kellett rögtön az üzleti könyveket lefoglalni; a pénztárakat lepecsételni, a vidéki ügynököket, munkavezetőket táviratilag felidézni. Egész éjjel tartott ez a munka. Csak egy hirtelen elvégzett reggeli szakította félbe, mely alatt a gyülekezet együtt maradt. A kormánybiztos rendetlenségeket talált az ügyvitelben. Aggodalomra adott okot, hogy a főügyvivőnk, akire a kényes természetű titkos kiadások voltak bízva, sehol sem volt található. No majd talán, ha a táviratokból olvassa a balesetet, magától siet megjelenni. Hiszen ő volt legnevezetesebb emberünk. Csakhogy nagy hajlama volt az orfeumi énektáncosnőkkel való barátkozáshoz. Most is valószínűleg nászutazáson van; ami nem soká tart.

Késő dél volt, mikor az ülést berekeszthettem. Minden elmetehetségemet elő kellett szednem a kacattárból, hogy a nehéz elnöki hivatalnak megfeleljenek.

Ekkor aztán siettem haza. Már akkor hordták a városból mindenünnen a szebbnél szebb gyászkoszorúkat a palotámba a portás alig bírta az elismervényeket kiállítani. Ezek azonban mind ott hevertek a lépcsőcsarnokban.

Kérdeztem, hogy miért nem viszik fel a kupolaterembe, ahol a ravatal felállítását elrendeltem.

Azt felelték, hogy a főajtót a kegyelmes asszony meg a méltóságos asszony még elzárva tartják.

(Amaz volt Coronilla, emez pedig Szerafino özvegye, ők ketten osztoztak e szomorú kötelesség teljesítésében. Hiszen Szerafino nekem is testi-lelki jó barátom volt.)

Én azonban a saját lakosztályomból átmehettem a kupolaterembe.

Amint az ajtót felnyitottam, megdöbbentett valami szokatlan lárma hangja, aminőt én még soha nem hallottam ennél a háznál. Két asszony veszekedett egymással, rikácsoló, sikongató hangon, amit a kupolának a boltozata sokszorozott, mintha tíz asszony lármázna.

Engem nem vehettek észre: eltakartak a sűrű pálma- és ciprusbokrok, melyek az ajtó elé voltak állítva.

Az üvegkupola felső világítása odatűzött a ravatalra, ahol érckoporsóban feküdt, fehér rózsákkal és gardéniákkal takarva a halott. A szemei nyitva voltak, mire a vadászatról idáig szállíták, a szemei már nem voltak lecsukhatók. Ezek a meredten néző szemek úgy megmaradtak az emlékezetemben. Azon is megütődtem, hogy a két legnagyobbik fiam, gyászba öltözve, ott térdepel a ravatal zsámolyán.

Mit térdepelnek az én fiaim Szerafino ravatala előtt gyászruhában?

Hanem aztán a két asszonynak a civakodása egészen elfoglalta a figyelmemet.

Huh be csúnya a veszekedő asszony! Mentül szebb, annál csúnyább. A szépségvonalak mind ferdére mennek, a száj négyszögletű lesz, a szemek karikára forognak, a szemöldökök piócákká alakulnak, az arc vörös lesz, az orr feldagad, hát még a hang! Az a szép, lágyan csengő, melegen reszkető hang rekedt rikácsolássá válik, elcsuklik, visítoz: a kifejezéseket nem válogatják. Két előkelő úrhölgy, mint két kásás kofa a piacon!

Vajon mi hozhatta őket ekkora indulatba?

Spanyolul kiabáltak, mind a kettő mexikói nő volt. A gyermekek nem érthették, hogy mit beszélnek, azok nem tudtak spanyolul, de én jól értettem.

A női háború tárgya egy olajfestmény volt, mely ráma nélkül egy festőtámlányra volt helyezve. Szerafino arcképe volt az, életnagyságban, térdig: kitűnő remeke egy hazai festésznek.

A művész, Szerafino haláláról értesülve, ideküldte az arcképet. A művész díja már előre ki volt fizetve Szerafino által, az tehát nem lehetett kérdés, hogy ki adja meg az árát?

Most azután a két asszony azon veszett össze, hogy melyiküknek a tulajdona ez az arckép?

Szerafino özvegye azt állította, hogy ez őtet illeti meg, ő a törvényes örököse a meghalt férjének.

Coronilla ellenben amellett erősködött, hogy Szerafino ezt az ő számára festette, s az ő rendeletére küldte ezt a festőművész egyenesen őhozzá.

Az asszonyok mindegyre erősebb kifejezésekkel éltek.

Végre az özvegy azt kiáltotta:

– Nekem Szerafino férjem volt!

Erre Coronilla azt vágta vissza:

– De nekem több volt, mint férjem!

S azzal odarohant a két térdeplő fiúhoz, azokat kézen ragadta, s odahurcolta magával a koporsóhoz, s kényszeríté őket, hogy a halottnak a kezét megcsókolják.

Erre az özvegy nő dühbe jött, felkapta balkézzel a ruháját térdig: a harisnyakötőjébe volt tűzve egy tőr, azt kirántotta, s gyorsan, mint egy vadállat, odaszökött az arcképhez, egy merész kanyarítással kivágta belőle az arcot, a fej nélküli képet pedig odalökte Coronilla lábához.

– Ez az enyim volt, az enyim marad: a többi a tied volt, maradjon neked!

S azzal egy merész állásba vetette magát, egyik kezében a magasra emelt tőr, másikban a kivágott arc. Coronilla megérthette, hogy mi vár reá, ha erővel akarja visszavenni tőle a kivágott darabot.

Nekem egy összeomló világ zuhant a fejemre! Hát ez az én családi boldogságom? Büszkeségem?

Az őrültség lelke szállt belém! Most mindjárt odarohanok közéjük, kicsavarom az egyik asszonynak a kezéből a tőrt, s megölöm vele a másikat! És aztán azt a két gyászruhás kölyket. És utánok valamennyit! Mind, mind! Az utolsó bölcsőben alvó kukacig!

Hanem aztán az első őrjöngési rohamot nagy hirtelen elfojtottam magamban. Hiszen nem vagy te veszett bolond! Hogy úgy tégy, mint a beduinok, a vad indiánok. Legyen helyes eszed! Mívelt nemzet fia a sértett becsületét nem tisztogatja asszonyvérrel, gyermekvérrel. Te férfi vagy és gentleman. Tudod, hogy mi a kötelességed.

Egészen helyre tért az eszem. Elhagytam a kupolatermet, lementem a kocsimhoz, hajtattam a Park-Clubba. Ott találtam két barátomat tekézve, azokat felkértem, hogy jöjjenek velem egy becsületbeli ügy elintézésére. Készséggel követtek a vívó- és lövőterembe, ahol délután nem szokott lenni senki.

Elmondám nekik hidegen, nyugodtan, hogy férji becsületemben meg vagyok sértve, mélységesen: csalhatatlan bizonyítványaim vannak; nekem a becsületem elrablójával meg kell verekednem életre-halálra.

Elvállalták, hogy segédeim lesznek.

Az egyik eztán azt kérdezte tőlem, hogy ki az az úr, akit nevemben az elégtételadásra fel kell szólítaniok?

Én nyugodt hangon feleltem meg rá:

– Szerafino.

Erre az egyik barátom nagy szemeket meresztett rám, s majd meg a másik barátomra nézett.

Az pedig összecsapta a kezeit, s olyan hangon, mely keverve volt ijedséggel és nevetéssel, mondá:

– De édes barátom, hisz Szerafino meghalt, ott fekszik a ravatalon a te saját palotádban.

A vér a fejembe ment: nem tudtam magam türtőztetni; fennhangon kiabáltam, ahogy gentlemanek nem szoktak lovagias ügyek megvitatásánál.

– Hát hiszen tudom én, hogy hol van Szerafino! Onnan jövök. De én nem engedem neki, hogy meghaljon! Én akarom őt megölni! Magam, az öreg. A szívén akarok keresztülrontani a kardommal. Ohó! Az ilyen meggyalázást nem viszi el az ember olyan könnyen a másvilágra. Ébredjen fel! Álljon helyt a gonosztetteiért. Jó is volna, úgy számolni le, hogy mikor az emberre kisül a gyalázatosság, akkor azt mondja: én meghaltam, vigyetek ki, dugjatok el a föld alá. Nem, uram! Így nem menekülsz tőlem!

A barátaim csitítottak, hogy ne kiabáljak olyan nagyon, hogy a szomszéd szobákban is meghallják.

Én aztán alábbszállt hangon igen okos dolgokat mondtam el nekik.

– Tudjátok, barátim, az az ember nincsen meghalva; csak tetteti magát, hisz a szemei nyitva vannak: néz és lát. Akkor bizonyosan hallani is fog. Ha ti odakiáltjátok a fülébe: „gazember”, arra fel kell neki ugrani, és veletek menni, ahová hívjátok. Én ezt bizonyosan tudom. Mert dacára annak, hogy engem hallatlanul meggyalázott, azt mégis el kell róla ismernem, hogy ő bátor, lovagias férfi, aki helytáll, s nem engedi magát pofonveretni.

Az én két barátom egymásra nézett, s aztán, mint akik tudják a dolgukat, rábólintottak a fejükkel.

– Jól van, öregem – mondá az egyik. – Odamegyünk Szerafinóhoz, s kihívjuk őt a te nevedben.

– Legsúlyosabb föltételek mellett.

– Addig eredj haza, s várd be a jelentésünket.

– Nem! Én abba a házba többet be nem megyek. Itt maradok a vívóteremben! Előhívatom a vívómestert, veszek tőle leckét a tőrvívásból. Rég nem volt már egyenes kard a kezemben.

Azzal megszorították a kezemet, s azt mondták, hogy csak gyakoroljam magamat a fleuret-vívásban, amíg ők visszatérnek.

Amint aztán egyedül maradtam az üres vívóteremben, lassankint kezdett mégis visszatérni a helyesebbik eszem. Átláttam, hogy ez egészen hebehurgya szándék tőlem, egy olyan gyakorlott spadassint, aminő Szerafino; nekem, az öreg embernek, egyenes kardra kihívni: hisz akkor ő szúr le engem. S végül még ki is nevetnek. Eszemen kell járnom!

Pisztolyra fogunk vívni, drótcsövű pisztolyra, célzó léggyel, serkentővel. Húsz lépésnyi távolból, öt-öt lépés közeledéssel. Ebben már aztán mester vagyok. Előhívattam a töltő legényt, pisztolyokat hozattam, s elkezdtem célba lövöldözni. Remekül sikerült minden lövésem. Utoljára kártyalapokat szegeztettem ki a céltáblára. Ha akartam, a coeur-lovagnak a fejét lőttem ki a kártyából.

Mire a barátim egy óra múlva visszatértek, egy egész halmaz kártya hevert az asztalon, csupa kavallokkal, akiknek a feje át volt lyukasztva.

– Ide nézzetek! Így szokott lőni az öreg! Pisztolyt választottatok?

– Szokás szerint. Ily súlyos esetnél. Először háromszori golyóváltást, s ha annak nincs eredménye, akkor folytatása a párbajnak tőrrel.

– Jótállok az eredményről. Hadd lássam a pisztolyokat. Egyikök kiment s behozta a pisztolytokot. Meg voltam vele elégedve. Serkentővel (Schneller) is el voltak látva.

– Ma halsz meg, Szerafino.

– No csak nem kell kérkedni, öreg – mondá az egyik barátom. – Ellenfeled is jól lő, s meglehet, hogy ő fektet téged hasra, vagy felugrat.

(Tudvalevő, hogy akit mellbe lőnek, az nem hátra esik, hanem előre, akit pedig főbe lőnek, az egy lábnyira felugrik a levegőbe.)

A másik barátom ezalatt elvégezte velem a párvívás toalettjét. Pisztolypárbajnál nem szabad semmi fehérnek maradni a vívókon, inggallér, kézelő begyűretik: a kabátot begombolják, hogy semmi célbavehető pont ne maradjon.

– Mikor lesz a párbaj? – kérdezém.

– Még ebben az órában. A budai lövöldében; csak az orvos megérkeztét várjuk, akit idekérettünk.

Az nem soká váratott magára. Ez az én kedves doktorom, ezzel a mosolygó rózsás arccal, mellig érő fekete szakállal, aki minden párbajnál jelen szokott lenni, nála nélkül nem is volna fashionable a gavalléroknak egymás vérét ontani.

Nagyon örültem, hogy ő lesz az orvosom a párbajomnál.

Kézszorítás után odakínáltam neki a kézcsuklómat, tapintsa meg az üteremet: ugye mily rendesen ver? Nem félek.

Megvizsgálta az üteremet, de nem szólt utána semmit, csak mosolygott.

Egyik barátom aztán még egy feladatra figyelmeztetett: nem látnám-e szükségesnek, hogy ily végzetes pillanat előtt végrendeletet tegyek?

– Végrendeletet? Négy szó elmondja azt: „Bőröm a tímárnak, csontom a kutyáknak!”

S nagyot nevettem rá! Bántott ellenben, hogy az a másik három férfi nem osztja a nevetésemet. Pedig ez olyan tősgyökeres magyar mondás.

– No hát mehetünk.

Odalenn nem az én fogatomat használtuk, annak a piros színe s a kocsis egyenruhája nagyon ismerős; hanem egy bérkocsiba ültünk be mind a négyen. Annak is lehúzták a függönyeit azzal az indoklással, hogy ha minket a hírhedett párbaj-orvos kíséretében valami ácsorgó detektív meglát, rögtön értesíti a rendőrséget, s az közbeveti magát, és megakadályozza a párbajt.

Nekem olyan hosszúnak tetszett ez az út. Nyughatatlankodtam.

– Vajon ott lesz-e Szerafino?

– Minden bizonnyal ott lesz.

– Ha el nem jön, én kutyakorbáccsal verem meg.

Útközben aztán elbeszéltem mind a három barátom előtt azt a jelenetet ott a kupolateremben, melynek véletlen nézője és hallgatója lettem.

A két segédem igyekezett elszörnyedés hangjait hallatni. Csak az a pirosképű doktor mosolygott, mintha azt mondaná: „Hát te ezt csak ma tudtad meg? Hát nem beszéltek neked erről a verebek, mikor kalácsmorzsákat hintettél nekik az ablakod párkányára?”

Végre megálltunk egy kapu előtt. Én fel akartam emelni a függönyt, hogy kitekintsek, de a barátom megkapta a kezemet.

– Vigyázz, ott egy rendőrtiszt áll.

A kapu kinyílt, a kocsi befordult rajta, azután ismét becsapódott a kapu, a bejárat alatt kiszálltunk, s onnan mindjárt egy földszinti terembe nyitottunk be.

– Helyben vagyunk – mondá a segédem.

Körülnéztem. Biz ez elég alkalmas hely a párbajvívásra. Semmi más bútorzat benne, mint nehéz karosszékek. Azoknak egyikébe engem leültetett a doktor.

– Itt van-e már Szerafino? – kérdém én nyugtalanul.

– Mindjárt jön, csak előbb az orvosa és a segédei lépnek be: a párbaj föltételeiben egyezkedésre.

Csakugyan, nemsokára nyílt az ajtó, s belépett rajta egy szikár férfiú, akinek a külsején fel lehetett ismerni az orvost. Rövidre nyírt bajusza és szakálla volt, vékony, összeszorított ajkai, szúró szemei sűrű szemöldökkel. Kurta dzsek volt rajta lóden szövetből. (Ilyen alkalomra ugyan egy kicsit finomabbul is kiöltözhetett volna.)

Hanem a vele együtt bejött másik két gentlemanben sehogy sem bírtam feltalálni azokat az alakokat, akikkel valaha a fővárosi nyolc kaszinó valamelyikében találkoztam volna.

A most érkezett orvos odajött hozzám, udvariasan meghajtotta magát, s eközben a tenyerének az élével odaütött a térdem fölötti inamra, hogy én attól egyszerre felkaptam a lábamat magasra.

Nagyot bámultam a szemébe. No ez furcsa kis üdvözlet egy doktortól! Mire való ez?

Erre ő elővett egy rendkívüli nagyító üveggel ellátott pápaszemet, azt az orrára helyezte, s úgy nézett hosszasan a szemeimbe.

– Uram! – szóltam én, felállva a székről. – Nem értem önnek a bánásmódját.

Az utóbbi doktor erre odafordult az én doktoromhoz, s azt mormogá a fogai között, hogy „paralysis progressiva”.

Csak ekkor tudtam meg, hogy hová kerültem.

– Hisz ez az őrültek háza! Ti gazemberek, ide hoztatok engem?

Azzal nekirohantam a két barátomnak, s elkezdtem őket öklözni. Az őrültek veszedelmes ereje volt a karjaimban. Az ajtó mellett álló két férfi beavatkozása azonban nagy hirtelen véget vetett az egyenlőtlen tusának. Engem lefogtak, s minden rugdalózásom, harapdálásom dacára rám húzták a kényszerítő zubbonyt, azzal aztán bevittek egy olyan szobába, amelynek a falai ki vannak párnázva, hogy a páciens a koponyáját be ne zúzhassa rajtuk, lefektettek egy nyoszolya nélküli ágyba, a fejem fölé kiakasztották a feliratos táblát, „dühöngő őrült”, s aztán egy őrt állítva mellém, magamra hagytak.

Ott azután egész éjszakán át mozdulatlanul fekve, ráértem végiggondolni, hogy mi történt velem?

Párbajt vívtam egy halottal, s a halott ölt meg engem.

Meg voltam felőle győződve, hogy ezt a pokoli cselszövényt az asszony koholta ki ellenem. Azért, hogy a szeretőjét megmentse a bosszúmtól.

Hogy engem őrültnek nyilvánítanak! Engem, ki a mai napon a legjózanabb ésszel, belátással, leleményességgel hoztam határozatokat egy világraszóló műszaki vállalat felett, aki el tudtam igazodni a számok tömkelegében, akit a tanácskozás bölcs vezetéseért megéljenezett ezelőtt nyolc órával a legokosabb emberek gyülekezete! Hogy én őrült legyek?

Pedig hát itt vagyok. Rajtam az összevarrt ujjú zubbony.

S hogy még jobban megbizonyodjam az állapotom felől, nyomban jött a borbély az ollóval, s tövig lenyírta az ősz hajamat. Szép hosszú à la Napóleon III. kecskeszakállam volt, azt is levágta. A bajuszomat megcsavargatva viseltem, s arra különösen büszke voltam. A gyilkos azt is letarolta.

És hát miért kellett mindennek így történni velem?

Visszatértem a messze múltakra, s aztán megtaláltam a választ erre a kérdésemre.

Azért, hogy egyszer egy világszép asszonynak megcsókoltam a kezét.