Gyász-orgiák: [DIADALMA]

NAÏADES NOYÉES

De hát meddig nem vén ember az öreg ember?

Addig, ameddig győzi.

– Mivel győzi?

Elsősorban pénzzel. A másodikról majd később. Mert hát a pénz: az csak van! Akinek van.

Aki elvesztette a vagyonát, az jajgat, panaszkodik; elöli magát, s azt kiírják az újságba; de aki megtalálta a pénzt, az hallgat, nem ujjongat, s azon van, hogy megtoldja az életét. S ezt nem írják ki az újságba.

A statisztika rendes rovatot vezet azoknak a számára, akik erőszakosan véget vetettek az életüknek; de nem jegyzi fel azoknak a számát, akik erőszakosan újrakezdik az életet. Pedig ez volna az érdekes.

Hát biz a pénz csak összegyűlik imitt-amott.

Az a hiba, hogy későn, nagyon későn; amikor már a tulajdonosának a neve „öregúr”.

Van egy fatális francia közmondás: „Bonjour lunette: adieu fillette!” (Jó napot, pápaszem: isten hozzád, lányka!)

Még erősebb az a cigányátok, ami Szigligetinek „Nagyidai cigányok” című népszínművéből megragadt az emlékemben: „Amíg fogad van, ne legyen pecsenyéd, s mikor pecsenyéd lesz, ne legyen fogad.”

Hát akkor még nagyon hátra lehetett a fogtechnika, mikor nagy népszínműköltőnk ezt az emlékezetes mondatát megörökítette. Ma már ez értelmét veszítette. „Fog” van mindig.

Lesz erről is szó az elbeszélésemben (mégpedig igaz történetek alapján; valami realisztikusan!).

Hej, ha szívet is úgy lehetne az embernek betetetni a kihúzott férges szív helyébe, mint fogat!

Hátha lehet?

Az a kérdés.

De előbb jön az a kérdés, hogy mi az a „Naïades noyées”?

Hát ez az aranybetűs felirata egy palota homlokzatának, amely a Duna-sziget közepéből fényes sárgamázos cserepű kupolájával kiemelkedik.

Magyarul körülbelül annyit tesz, hogy „vízbefúló vízitündérek” – de franciául impozánsabb és rövidebb.

Az a dunai sziget, amit említek, ott van a budapesti összekötő vasúti lánchíd fölött. Újszülött sziget. De azért nem „névtelen” sziget; mert ennek már a születésekor megvolt a neve. Ez a Tisza szigete a Dunában.

Vakmerő állítás! Tisza szigete a Dunában! Pedig úgy van.

Mikor Tisza Lajos volt a közlekedési miniszter, az ő auspiciuma alatt hajtották végre a Duna-szabályozást Buda és Pest között, melynek a főváros árvíz elleni biztosítása volt a célja. (E célra be is vált.)

A többek között a Gellérthegytől kezdve Promontorig egy hosszú kőgátat vontak végig a Duna medrében, mely a folyamot szűkebbre szorította.

Hát aztán a gáton kívül maradt vízzel mi történjék? Majd gondoskodik arról Neptunus.

A gát olyan alacsony, hogy minden kisebb áradás keresztülcsaphat rajta, a nagy még inkább. Ilyenkor az áradat sok iszapot lerak: az iszapból zátony lesz, a zátonyból sziget lesz, a szigetből kontinens lesz: a Duna feltölti az elhagyott medrét. Hosszú munka; de ingyen.

És én láttam ezt a szigetet megszületni, felnövekedni, innen a svábhegyi teraszomról.

Első évben csak egy hosszúkás kopasz zátony volt, a másodikban már fölverte a nád, a harmadikban fűzfa és rekettye borította el, s már akkor vadkacsák tanyáztak rajta, később topolyfák emelkedtek ki belőle, varjúk, kányák fészkeltek a lomb közt, földi kutyák, vízi patkányok a fák tövében; tíz, húsz, harminc év múlva már derék liget zöldült rajta, melynek jótékony magányát nyaratszaka szabadságszerető lakosok vették igénybe. (Kérdés, hogy lakos-e az, akinek lakása nincs?)

Így keletkezett évtizedek alatt, az én szemem láttára, az én kedves emlékű barátom, Tisza Lajos intézkedése következtében egy „Tisza-sziget” a Duna közepén.

Már az ezeréves jubiláris korszakban volt az újszülött szigetnek ideiglenes szerepe. Hozzátartozott Konstantinápolyhoz. Nem ahhoz a Konstantinápolyhoz, amelyet Nagy Péter cár végrendelete alapján a minden oroszok cárjai előbb-utóbb elfoglalandanak, hanem ahhoz a Konstantinápolyhoz, amelyet jó minapában elfoglaltak a hitelezők (nem nagy örömükre).

A kis szigetet összekötötte egy rögtönzött dobogó a fényes szultánvárossal. Itt e szigeten sziporkáztak a pompás tűzijátékok, amikre még mind a húszezren emlékezünk, akik azokban gyönyörködtünk: élvezve mellette az alkorán-tiltotta ételeket, italokat, s az alkorántól megengedett hurik ének- és táncművészetét.

Konstantinápoly megbukott; hanem a sziget megmaradt, és egyre nőtt széltében, hosszában, fölfelé.

Mint újon támadt terület természetesen a főváros tulajdona volt. S a főváros nem tudott vele mit csinálni.

Ahhoz, hogy erre a szigetre valaki építkezzék, kellett volna egy nagy halom pénz, meg egy nagy halom bolondság.

Először az egész szigetet körül kellett vétetni nyolc méter magas kőburkolatú töltéssel, hogy a megáradt Duna minden esztendőben kétszer végig ne seperjen rajta; azután a sziget laza talaján építendő palota számára az egész fundamentumot alácölöpöztetni, mint Velencében, s annak a tetejébe emeltetni egy hatalmas palotát.

Hát idáig a pénz – most következik a bolondság.

Kitalálni, hogy mire legyen alkalmas egy ilyen, a Duna közepébe épített palota?

Ehhez kellett az a nagy halom pénz s a nagy halom bolondság. Mind a kettő megvolt énnálam.

A nagy halom bolondságról tanúskodik a száz kötet munkám, s ugyanazon alapszik a nagy halom pénz is.

Nem jutottam én ahhoz se csalással, se spekulációval, se börzejátékkal, hanem azzal az egyszerű módszerrel, hogy az amerikai olvasóközönség az összes munkáim angol nyelvű kiadását kedvezően fogadta, s attól fogva aztán Kalifornia bányái az én számomra termelték a – chimaerát!

Szabad ember voltam: azt tehettem, amit akarok.

A gyönyörűségek vásárján válogathattam mindabban, ami drága és jó.

Hiszen bizony nem kell az embernek Párizsig utazni, ha villanyfürdőt akar venni az élvezetek mámorából, megtalálja azt Budapesten is.

Csakhogy engemet már mindez nem ingerelt.

Úgy voltam az egész mondvamosolygó tündérvilággal, mint az iszákos az itallal, akit a bor nem részegít többé, csak az erős szesz: az abszint (ürömlé) vagy a „muchomor”, amit légyölő galócából pároltat le az állami egyedáruság – Szibériában.

Nekem a paradicsom muchomórja kellett.

Azokat az alsóbb, felsőbb és legfelsőbb Olymp istennőit, akik táncolnak, dalolnak, kacérkodnak, hagytam a prédáló örökösöknek, a szerencsés börzejátékosoknak, a turfhősöknek, a szatiriázis, a nimfománia kórságos aegipánjainak, meg a nagyszámú pénztársikkasztóknak. (A szép orchideák a korhadt fák reves kérgében díszlenek. Bölcs a természet.)

Az én képzeletem egy új válfaját találta ki a tündéri orchideáknak. Ez a naïades noyées.

Állandó rovatot képez a hírlapjainkban, hogy a dunai hidak valamelyikéről egy fiatal hölgy a hullámok közé vetette magát. Némelyiket kihalászták, életre hozták, másik odaveszett, csak halva találták meg.

Amelyiket életre hoztak, elmondta az okát szörnyű elhatározásának. Szép volt, talán erényes, talán szerencsétlen, talán elbukott, talán üldözték, talán a nyomor vitte rá? Ketten összebeszéltek, jó barátnék, hogy egymás kedvéért elhagyják ezt a rossz világot, egymáshoz kötözik magukat, úgy ugranak a mély vízbe. Némelyiknek izgató olvasmányok homályosíták el az elméjét. Mást a művészi sikertelenség űzött a kétségbeesésbe. Olyan úrhölgyet is fogtak már ki a Dunából, aki el akarta ölni magát azért, mert nem kapott zártszéket Stavenhagen hangversenyére. Hát az elhagyott menyasszonyok!

S ez a szomorú rovat minden új híddal szaporodik. Most már van hat: sőt hetedfél, a margitszigetivel együtt.

No hát ezek a „naïades noyées”. Az én dunaszigeti palotám ápoltjai.

Az öngyilkosságnak ezt a nemét többnyire fiatal leányok választják. Férfiaknál kedveltebb a pisztoly, a borotva, a kötél, a magasból leugrás, olvasott embereknél a méreg; élemedett nők a marólúghoz folyamodnak; a fiatal leányoké a Duna.

Az én megbízottaim, akik éjjel-nappal ott őrködnek a lánchidak oszlopainál csónakjaikban, többnyire fiatal leányokat halásznak ki a vízből, oly gyorsasággal, hogy azok még többnyire életre hozhatók. A vízbe ugrott férfinál ez ritkán sikerül: aminek az az oka, hogy a szegekkel kivert csizmasark lefelé húzza a testet. Az emberi test valamivel könnyebb a víznél: aki nyugodtan fekve tud maradni a vízben, a karjait oldalához szorítva, annak az arca kiemelkedik a vízből, s nem fulladhat meg, ezt sokszor megpróbálják, akik úszni tudnak. De az úszni nem tudó elveszti az eszméletét, a karjait felemeli a vízből, s azzal a fejét nyomja a víz alá. A női ruha azonban segít a vízbeesetten, az fekmentesen tartja a testet, s a sűrű haj segít víz fölött tartani.

Ezért az én megbízottaim tíz eset közül kilencben élve fogják ki a fuldokló nőt.

Rendes fizetéssel ellátott embereket tartok. A jutalmazási rendszer nem jó. Sok csalásra ad alkalmat. Ismertem az adatokat. New Yorkban egy néger kétszáz vízbe ugró leányt, fiút szabadított ki, s mindegyikért megkapta a kitűzött jutalmat, amíg végre rájöttek, hogy a kiszabadított öngyilkosok mind az ő cinkostársai, akik úszni tudnak. Én tehát rendes gárdát tartottam erre a feladatra. Hatósági engedélyem volt rá, miniszteri jóváhagyással.

De nemcsak arra volt engedélyem, hogy az öngyilkosjelölteket a vízből kihalásztatva, e szigeti palotámba vitessem, s életre hozassam; hanem az is, hogy az esetleg megholtat eltakaríttassam, az életre hozottnál pedig valami módon gondoskodjam, hogy annak ne legyen hajlandósága az öngyilkosságot megismételni.

Evégett volt nekem arra is engedély adva, hogy a szigeti palotám két oldalán berendezzek két intézményt, aminek a népajk ezt a gyűjtőcímet adta: „A paradicsom és a pokol.”