|
A paradicsom volt a
sziget déli részén emelt pálmakert, a pokol pedig a halottelégető kemence:
a nagy palota elválasztotta a kettőt.
A palotának a leírására
majd rákerül a sor a maga helyén.
Az egész sziget el volt
zárva a közönség elől; oda más látogató nem jöhetett, mint hivatalból
kiküldött orvos; kormánytól meghatalmazott hivatalnok; szaktudós pszichiátra
(ha nagyon jó ajánlatai voltak); pap vagy apáca semmi szín alatt. Hogy miért
nem? Majd annak is okát adom. Ez szanatórium volt, nem kolostor.
Hisz az volt éppen az
egész intézménynek a feladata, hogy az öngyilkosságot megkísérlett
nyomorultakat elszoktassa a túlvilágra való vágyódástól.
Mi szeretteti meg ezt a
földi világot legjobban a halandó emberrel? A kertészet.
A virágok, a fák a
legjobb kibékítők az emberi lélek és a sors között. Magamon tapasztaltam.
A legelső feladat
volt tehát egy örökké virágzó kertet megalakítani, mely a trópikus növényzetet
meghonosítsa a mi változékony éghajlatunk alatt.
Ebben csak a
németországi kész pálmakerteket vettük mintául.
A kertészet
tulajdonképpen nem egyéb, mint az emberi akaratnak a küzdelme a természet
ellen.
Mert a természet
bizonyára nem a mi édesanyánk; hanem a hernyóé, a kukacé, a cserebogáré. A
természet nem a mi búzánkat, répánkat dajkálja, hanem a dudvát, gyomot; nekünk
kell a természet édes magzatait ekevassal, ásóval, kapával kiirtanunk; a
természet gyönyörködik a konkolyban, pipacsban, búzavirágban, amiket mi
kigyomlálunk. A természet nekünk csak vackort kínál, mi kényszerítjük az ő
kedvencét, a vadfát, hogy nekünk édes, zamatos gyümölcsöt teremjen: késsel hasogatjuk,
fűrésszel csonkítjuk, ágait lenyessük, hajtásait lecsipkedjük; folytonosan
küzdünk mind a négy istennel, a földdel, a vízzel, a széllel, a nappal; s ez a
harc a hatalmasok ellen diadalhoz szoktatja a lelkünket. A kertész a
legbüszkébb embere a világnak: a kertész az igazi „úr” a földön. A pálmakert
volt ennek a diadalnak legfényesebb tanúbizonysága.
Az újkor találmányainak
egész sorozata hozzájárult ennek a megalkotásához; párosulva az
istenadományokkal, amelyeket a teremtő keze Budapest környékére tetézve
halmozott.
Legelőször is a
Gellérthegy aljából önként felbuzgó hőforrások egyikét vezettük a sziget
alá, mely a talajnak egyforma természetes melegséget adott. Nem kellett
félnünk, hogy emberi hanyagság, ügyetlenség meghiúsítja az egyenletes munkát, a
földkebel mindig egyformán működik. Ugyanaz a hőforrás mint
zuhatagban aláomló patak, folytonos páratelt üde meleget árasztott a magas,
vasszerkezetű boltozatok alatt, melyek vastag üveggel voltak fedve, miket
a jégeső át nem törhetett. Ide, ez amerikai ősfölddel vetekedő
áradati talajba lettek elültetve az Indiák, Japán, Kína és Afrika legpompásabb
fái és virágai: a növénycsodák, a plánták arisztokratái, amik ott bámulatosan
meghonosultak. Ott díszlettek a pálmák gyümölcstermő példányai: a kókusz, a
datolya, a borasszusz, a kenyérfával (theobroma), a carica papayával együtt:
pagonnyá nőtt a füge, narancs, gránátalma, s aminek gyümölcsét Európa csak
éretlenül ismeri, a tenyeres banán, a szökőkutas medencékben tárták fel
óriási virágkelyheiket a victoria regiák, nenufárok, a bambusz egy éves
hajtásai felnőttek a boltozatig, azokat minden évben vágni kellett, mint a
nádat.
Az ámbrateljes
délvirágok illatától mámorító volt a paradicsomkert levegője, amit
enyhített a harmathullató levelű fák folytonos csepegése.
Téli rövid napokon
villanyfény hosszabbította meg a hajnalt és alkonyatot, a pálmáknak nem volt
szabad megtudni, hogy odakinn hó esik, jég zajlik, zivatar tombol. Az ő
hazájukban örök derült az ég.
S hogy elevensége is
legyen a paradicsomnak, tarka papagájok, aranyfácánok, kolibrik csapatja
repkedett fáról fára, virágról virágra, a bülbül énekelt, a pacsirta harcolt a
levegőben a nagyságra egyenlő szitakötővel, s alkonyat után
hordta a lámpását a sötét bokrok között az éjben világító fulgura. A pikkelyes
armadilla mint megszokott háziállat kullogott az utak mentén, kutatva a
befurakodott hangyák fészkei után; fésűhátú gyíkok szaladgáltak a fák
derekain, pusztítva a kártevő hernyókat. Minden elementum az ember
szolgálatában állott: azért volt ez a paradicsom.
Voltak azután más
szakaszai is a kertnek, amikben az európai gyümölcs- és konyhakertészet
remekelt, egy fokozatos üzde, melynek tizenkét szakaszában az év minden
hónapjában frissen érett szőlőt lehetett szakítani, a dinnye egész
éven át érett, gyöngyvirág, ibolya, orgonafa az év minden szakában virított, a
rózsafa nem pihent soha.
Aztán voltak
kísérletező telepek, amik mesterséges kertészeti feladványok megoldására
szolgáltak, amikben hibridumokat, új válfajokat teremtettek elő,
mindenféle találékony furfanggal, ami ha sikerült, azt diadalnak
nevezték.
S ez a munka lekötötte a
figyelmet, semlegesítette az indulatokat, elpihentette a szenvedélyt,
elfeledteté a külvilágot.
Aki egyszer ide lépett,
az soha többet ki nem kívánkozott innen.
…No hát ez volt az a
muchomór-szesz, ami az én érzékeimet még rezgésbe tudja hozni:
Attól a jelenettől
kezdve, amikor a tetszhalott öngyilkost odafektetik a camptuliconnal fedett
asztalra, mint egy élő márványszobrot, melynél hiányzik a szívverés, a
lélegzetvétel. Fagyos minden tagja, kék vagy fakó, szederjes foltokkal,
felnyitott szemhéjai alatt a szemfehére látszik, a szivárvány elfordulva, ajkai
nyitvák, kékek, arca megnyúlt, minden vonásában a halál, a rút, a
megfélemlítő halál, aztán következik, hogy az emberi tudomány ebbe a hideg
sárdarabba ismét életet varázsol: a bőr fakó színe halvány pírra válik, az
összezsugorodott tagok kinyúlnak, a kebel elkezd emelkedni; hörgés hallatszik,
a szívverés megindul, a szempillák lecsukódnak, az ajk felsóhajt, valamit rebeg:
az egész alak reszketni, dideregni kezd… aztán az a pillanat, mikor az az újon
teremtett Éva kilép a halotti szobából, s maga előtt látja a paradicsomot.
S e paradicsomnak nincs
se Ádámja, se kígyója. Tiltott almafája: az van.
Fura paradicsom: Ádám
nélkül!
Paradicsom, melyben
csupa Évák laknak.
Lakói mind fehér ruhában
járnak: egyszerű görög tunika a viseletük, aminek szövetét maguk készítik
csalánfonálból; testhez tapadó, csaknem átlátszó. Elég meleg van hozzá. Mikor
pihenő sétát tartanak a kertben, az olyan látvány, mint Artemisia helikoni
berke; ez az istenasszony, mint a mitológia bizonyítja, szintén csupa nimfákat
gyűjtött össze, a faunok mellőzésével. Csak két alak hiányzott még
közülök: Diana – és Actaeon. Majd azok is megérkeznek.
Ezek mind elmondhatják
magukról, hogy ők kétszer születtek a világra. Ha még azt is el tudnák
mondani, hogy mit láttak odaát, a rettenetes túlvilági napfényben!
Az a sajátságuk, hogy
valamennyien mind kerülik egymást, hallgatagok, a magányt keresik, egy kacagó
hang nem csendül meg ebben a ligetben. Csak a gerlicék nevetése hallik.
Az öngyilkossági
kísérletből megmentetteknek szoktak idegrendszert zavaró bajaik támadni:
búskomorság, hallucinációk, hisztérikus rohamok; vidatánc hajlama. Ezek elkülönítve
a többiektől ápoltattak a palota egy osztályában.
Az orvosok mind nők
voltak, köztük kitűnő tehetségű diplomás doktornők, kiknek
nagy gyakorlatuk volt a pszichiátria, a neuraszténia kóreseteiben.
Az elmélet, a tudomány
mindent megtett, hogy ezeket a kivételes lényeket az élethez visszaszoktassa,
ami külső sikerben mutatkozott is. Én azonban úgy éreztem, hogy ebből
az egész intézményből hiányzik valami, egy keresztülható, gyökeresen
átalakító tényező, ami egy varázsütéssel megfordítja a kedélyállapotot.
Nem bírtam rájönni, pedig mindennap a kezemben volt – több ízben. Valóságos
Kolumbus tojása volt. – A véletlen majd arra is rávezet.
Addig be kell érnem
azzal, hogy ezeket a megszabadított szerencsétlen alakokat láthatom úgy, hogy
ők nem láthatnak engem. Az enyimek ők: megvettem őket a
haláltól, a pokoltól, az én paradicsomom számára.
(Hát ez volna a
muchomór?)
Nem! Ez még nem volna a
muchomór, amit a paradicsom agaricus muscariusaiból lepárolnak. Várjunk még.
Elébb nézzünk át egy
kicsit a pokolba.
Itt van az mindjárt a
paradicsom közelében, csak egy alagúton kell átmennünk, mely a gellérthegyi
forróvíz vezetőcsöve számára épült, s a hullaégető kemencéhez vezet.
Ezt hívja a népnyelv
„pokol”-nak.
Annyiban talál is az
elnevezés, hogy itt is elégetik az odajutottakat, csakhogy ezek azt az örök
tűzben elkárhozást már nem érzik. Az izzó vasmedence hamuvá égeti a
testüket. Alig marad az egész emberalakból egy kis hamvvedert megtöltő
fakó, márgaszínű por. A többi füstté lett: elszállt. De ennek a füstnek
nem szabad a lég közé vegyülni, az a környék levegőjét megrontaná. A nagy
kürtőben van egy füstfogó készülék, mely sűrített és ritkított
levegőt támasztó tömőkkel és szivattyúkkal a kohóból feltörő
füstöt visszatérni kényszeríti a lángok közé, az izzó tűz vermébe. Nem! A
pokolból nem szabad feltörni az égbe! Egy füstparányocskának sem. El kell annak
égni az utolsó koromszemig.
Ez a füstelégetés idézi
elő aztán azt a borzalmas üvöltést, mely az egész városon végighangzik. Ez
az emésztő kürtő a legtökéletesebben ismerteti meg a halandókkal a
pokol torkának emberre éhes bömbölését: szaggatott riogatásaiban meghalljuk a
bosszúálló sátán kárörvendését, a földalattiak gúnykacaját, a jóllakott
szörnyeteg mormogását.
Mikor ezt az
apokaliptikus ordítást meghallják a városban, mondják az emberek egymásnak:
„Hallga! Most égetnek a szigeti pokolban egy naïade-noyée-t, aki nem hagyta
magát életre hozni.”
S erre a bömbölő
hangra a paradicsom lakói menekülnek a celláikba, ahol párosával laknak;
arcukat elrejtik az ágyuk párnái közé. És a paradicsom élőmadarai elbújnak
faodúikba, ketreceikbe, a hangyászmedve, aki máskor néma, a vékony száján
keresztül sivít.
De hát nem
kegyetlenség-e a pálmakertet, a palotát és hullaégető kemencét egy helyre
építeni?
Sőt nagyon
szükségesnek látszott. Ez is a gyógyrendszerhez tartozott. Aki visszaesni
készült az öngyilkosság rögeszméjébe, azt ez a bömbölés gyorsan
helyreigazította. Hallod, hogyan üvölt! Szükség van a pokolra! – Ez a
„credo”-ban is benne van.
A hamvakat aztán
összesöpörték egy majolika vederbe, melyet a többiek sorában elhelyeztek egy
kriptaszerű köröndbe. Oda voltak rakva egy körülfutó vasállványra: minden
hamvveder mellé odatéve a hozzátartozó koponya. Azt nem égették el, hanem
fényesre csiszolva megtartották, amíg értük jön a dies irae, dies illa.
Fekete gránitból voltak
a kamara falai, boltozatáról folyton égő villanyos csillag világított alá.
A két kőkoporsóra fektetett asztal táblája, a tartóival együtt jáspis.
Csak a koponyák fehérlenek sorban.
|