MÁSFÉLE BOLONDSÁGRÓL

Bolondság ez is. Az úgynevezett amerikai párbaj. (Ami ugyan Amerikában éppen nem divatozik; az amerikaiak sokkal okosabb emberek). Ha valaki kétségbeesésből öngyilkos lesz, ha perbe száll a teremtővel, s visszadobja az életet, ami terhére vált, az is elég nagy tévelygése az emberi léleknek, de legalább van oka; de indokolja valaki azt az ostobaságot, ami az amerikai párbajra következik, hogy két összegabalyodott ember közül az egyik, aki a fekete kavicsot húzza ki a kalapból, kötelesnek érzi magát bizonyos időhatáron belől elemészteni golyóval, borotvával vagy morfiummal, ami tetszésére van bízva.

Elég nagy bolond, ha megteszi.

Ugyan mi fog vele történni, ha nem teszi meg?

Bepörölheti az ellenfele, aki a fehér kavicsot húzta? Azt csukják be.

Elhíreszteli róla, hogy szószegő ember, aki nem ölte meg magát, holott megígérte? Kinevetik vele.

Ha pedig megölte magát, őtet nevetik ki, s azt mondják: „bolond” volt.

Az ilyen szerződésnek nincs kötelező ereje.

Még csak annyi visszahatása sincs, hogy a szavát be nem váltó féltől a becsületbíróság megtagadja a párbajképességet.

Az amerikai párbajnál mind a két beleegyező fél bevallja a gyávaságát. Bevallja, hogy nincs bátorsága férfiasan nekirohanni az ellenfélnek, akit bosszú, sértett becsület, szerelmi versengés útjába állított; hanem ahelyett a vaksorsot – nem az istent –, az ördögöt híja fel döntőbírónak.

Ilyen amerikai párbaj esete fordult elő nemrégiben (azazhogy mintegy öt év előtt) egyik nagyobb alföldi városunkban.

Két fiatal gavallér (ügyvéd volt mind a kettő) udvarolt egyszerre egy istennőnek, aki nem is volt más neve, mint Mylitta. (A babiloni szerelem istennője.) Én tudom, hogy milyen szép volt. Nincs jogom senkit kárhoztatni azért, hogy miatta megőrült. Mind a két férfinál nagyon ki volt fejlődve a hinciput: a szerelemérzék agyacsa.

A bájos hölgy nem tudott, vagy nem akart választani a két imádója közül, akik kezéért és kegyéért esengtek, s azok utoljára úgy intézték el egymás között a versengést, hogy sorsot húztak. Amelyik veszít: az egy hónap múlva eltűnik az élők világából.

Az egyiknek a neve volt Kiss Miklós, a másik Gerendy Pál. A fekete golyót Kiss Miklós húzta.

Kiss Miklós azonban nem volt feje tetejére esett ember, sőt ellenkezőleg, praktikus ügyvéd volt, aki értett a szavak magyarázásához.

Az volt a kötelezettség: „eltűnni ez élő világból”. Az „ez”-re helyezendő a súly.

Ha az ember „ezt” a világot elhagyja, hát ez Európa, s ha aztán felbukkan Amerikában, hát az már egy „másik” világ. Akként intézkedett.

A kiszabott határidő alatt lebonyolította az ügyeit; beszedte a pénzeit, kifizette az adósságait, eladta az ingóságait, ingatlanait, útlevelet váltott a belügyminisztériumnál, azzal elutazott Marseille-be; onnan írt a határidő napján a győztes ellenfelének, hogy ő a mai napon a tengerbe vetette magát, s azzal eleget tett a becsületszavának: elhagyta az élő világot.

Maga pedig szépen átpropellerezett Amerikába.

New Yorkban aztán szétnézett, hogy micsoda mesterséghez kezdjen, amiből tisztességesen meg lehet élni?

Az első megfigyelésnél rájött, hogy Észak-Amerikában minden embernek a szájában arany van.

Elhatározta magát, hogy fogtechnikus lesz.

Nem kell itt ahhoz se diploma, se hatósági engedély; csak egy fényes címtábla s azon egy jó hangzású név. A műtétet elvégzi a segéd.

Neve pedig kitűnő volt Kiss Miklósnak: Némi igazítással a megszakításban így lehetett azt olvasni: „Kissmi Clos”, ami angolul azt teszi, hogy „Csókolj meg, Kolozs”.

Észak-Amerikában a legnagyobb tökélyre van fejlődve a fogtechnika, amit bizonyít az, hogy a műfogainkat mind Amerikából kapjuk. – Ott van legtöbb rossz fogú ember. – Ennek az oka pedig az, hogy ott minden ember jeges vizet iszik. A bor drága, a ser tökéletlen, keserű, fekete, butító, a pálinka nem oltja a szomjat, étel közben iszogatva gátolja az emésztést; hát csak vizet kell inni. Nagyvárosokban pedig a víz langyos, mellékízű, azt csak jéggel lehet élvezni, attól aztán elromlik a fog.

Ezért végezetül a nagyvárosokban minden ötszáz emberre esik egy fogorvos.

Hogy ennyi versenytárs között a két könyökével helyet tudjon magának fúrni egy szkítiai fiskális, aki fogat húzni se angolkulccsal, se pelikánnal nem tanult (hanem csak expensnotával), ahhoz kellett valami jó ötlet.

Ilyen jó ötlete támadt a mi Kissmi Closunknak. (Már csak híjuk az amerikai nevén.)

Az első széttekintésnél feltűnt neki, hogy a néger dandyk és dámák, akik a város tetői felett elrepülő vasúti kocsikon parádéznak, mindig nevető arcot csinálnak. A nevetésre széthúzott ajkak közül kivillannak a fogsorok, s a fogsorok között minden nigger uraságnál és úrhölgynél ott ragyog egy-egy aranylemez, sodrony, kapocs. – Hiszen ragyog ez az arany a fehérbőrű uraságok és úrhölgyek ajkai között is (ahogy ezt sok év előtt az én kedves öcsém, Hegedüs Lóránt az aranyfogú chicagói hölgyektől búcsúztában megörökítette), csakhogy ezek azt inkább rejtegetik. A nigger ellenben kérkedik vele. Annak ez fashionable!

Kissmi Closnak első dolga volt egy szegénysorsú fogtechnikussal szerződésre lépni, akivel aztán az ötletét gyakorlativá tehette.

Ez az ötlet az volt, hogy nem hamis fogakat kell a szenvedő emberiségnek helyettesíteni, hanem igaziakat.

Mivelhogy kétféle emberek vannak a világon. Olyanok, akiknek jó fogaik vannak, de nincs harapnivalójuk, és aztán olyanok, akiknek fölösleges harapnivalójuk van; de nincs jó foguk hozzá.

Aki ezt a kettőt ki tudta egyenlíteni, az megoldotta a szociális kérdést.

Így oldotta azt meg Kissmi Clos doktor.

Ha egy niggernek száz dollárt kínálnak egy fogáért, s ráadásul még egy aranysodronyos hamis fogat, az boldognak fogja magát érezni, s parádét csap vele. Ugyanazt a frissen kirántott fogat pedig szintazon percben kiszabadított hibás fog vápájába be lehet illeszteni egy mistressnek vagy misternek, aki a sikerült műtétért megfizeti az ötszáz dollárt. Hogy a fog az új talajhoz teljesen hozzánőjön, az a fogorvos gondja.

Ezen a téren doktor Kissmi Clos és a segédje, doktor Cockney Éliás, csoda sikereket aratott.

Rövid időn saját palotája volt, melynek az egyik liftje szakadatlan szállította fel miszteriózus műtermébe a milliomos hölgyeket és urakat, míg a másik liftje a nigger ifjakat és hajadonokat szolgáltatta.

Volt valami csodabalzsama, amellyel az idegen fogat meg tudta honosítani az új talajban. Ennek a titkát nem bírták kitalálni a versenytársai.

Természetesen narkotizálást használt az egész műtét alatt, s a kezelése alatt levő páciensnek egy hétig ott kellett maradnia a gyógypalotában, amíg a siker biztosítva volt, s azalatt Liebig húskivonattal táplálkozni. Egy kobakforma apparátusa volt, amelybe az operáltnak a fejét beszorították a fogbetevés után, úgyhogy az állkapcsát nem mozdíthatta, s azt kellett viselnie egy hétig. Azalatt az orrlikain keresztül vezették be a szájába kaucsuk csövön át a folyó táplálékot. Erős kúra! De hát mit meg nem tesz az ember egy jó fogért.

Már nem is doktornak címezte magát, hanem „recreator”-nak, ami olyanformát jelent, mint a „teremtés hibájának helyreigazítója”. – Ismerte őt az egész Újvilág.

Doktor Closnak a nevét jobban emlegették, mint Morrisonét. Az előnevét ugyanis nem lehetett hölgytársaságban kimondani, még kevésbé ezen a néven tudakozódni utána. Szép is volna, ha egy úri hölgy azt mondaná egy úriembernek: „Hol lakik doktor Kissmi?” – Shocking!

Maga sem bánta, hogy ha csak a nevének a hátulján szólították: így jobban eltűnhetett a világból. Akként tűnt el, hogy nimbuszba burkolta magát.

S az óvilágban senki sem kérdezősködött utána.

Tudniillik a tengerbe fulladt fiskális, Kiss Miklós után. Ő a becsületnek eleget tett: meghalt.

A kaszinóban kitűzték a halálhírére a fekete zászlót. Megkapta, ami minden gentlemannek legmagasabb vágyát képezi.

Hogy mi oka volt ennek az epizódnak ebbe az „én” regényembe magát befészkelni? az még egyelőre homályban hagyandó kérdés, később ki fog derülni.