A TÜNDÉRKIRÁLYNŐ

Ott volt az állandó lakásom a Tisza-sziget palotájában. Egészen elzárkóztam a külvilágtól. Nem törődtem semmivel, ami a kerek földtekén történik.

Elmúlt minden ideálom. Az alkotmányosság üzletté fajult, a hazaszeretet őrjöngéssé vadult, a szabadság orgyilkosokat tenyészt, a művészet kerítőnévé lett, nagy nemzetek abderitákká süllyedtek, a magyart az egész világ ignorálja; még legjobbak hozzánk azok, akik gyűlölnek. „Ha szidnak, emlegetnek.”

Mindig kísértett, bolyongott az agyamban az a csodaeszme, vajha én azt a nemrég felfedezett bolygót, mely a Mars és a Föld között kering, s melyet a derék berlini csillagász, Witt, a bolygó feltalálója „Hungariának” nevezett el nemes rokonszenvből: hogy ha én ezt a bolygót úgy kisajátíthatnám az én magyar nemzetem számára, s átköltöztethetném bele a magam faját, itthagyva az ellenünk törő kilencféle ellenséget! Onnan aztán nem küldenénk a Hungáriából se delegátusokat, se kvótabizottságot erre a bűzkörnyezte, féreglakta sárgömbre.

Most végre megvalósítottam, ami után vágytam. Csináltam magamnak egy kis asteroidot, amiben magam lakom, a földtekéről elkívánkozott lelkekkel együtt, akiknek a testét én adtam vissza, ahonnan ki van zárva a külvilág, ahol nincs törvény, szabályzat, erkölcsi fogalom; ahol nem bíznak, nem remélnek, nem szeretnek, hanem boldogok a benne lakók. Én is örömest vagyok itten.

Nem is új a gondolat.

„Faciamus tria tabernacula. Tibi unum! etc.”

Ez az én tabernákulumom.

Egy koranyári reggel még álmomból vert fel a villanyos csengettyű. Négyszer berregett egymás után, ami azt jelenté, hogy a Ferenc József-hídnál történt az eset.

Ugyanaz a villanyos készülék az orvosnő, az ápolónők és a mentők szobájában is megadta a jelt. Mindenki talpon volt egyszerre, a mentőcsónak eléje sietett a másik szabadító ladiknak, s nem telt bele öt perc, már hozták fel a sellyén a tetszhalottat a kísérleti terembe.

Ez ott volt a szöglettorony üvegkupolája alatt, ahová emelőgéppel szállíták föl a tárgyat.

Még most csak „tárgy” volt; lehet, hogy „egyén” lesz belőle.

A mentők kezéből átvették az ápolónők.

Én egy szegletfülkéből láthattam az egész kezelést.

Úrinő volt, akit a Dunából kihalásztak. Divatos selyemruhája volt, melyet már a mentők feloldottak; a vállfűző zsinórjait elvagdalták, az is atlaszból volt. Az ing finom csalánszövet, brüsszeli csipkével szegélyezve; a cotillon szintén drága csipkével díszítve, rózsaszín selyemharisnyák, széles jarretièrerel, rózsás cipők, szalaggal felkötve. De ami leginkább bizonyítá a hölgy előkelő voltát, a rajta levő mindenféle ékszer: csuklóin gyémántokkal kirakott karperecek, derekán aranylánc, órával, nyakában vékony aranylánc, medállal. Ezt a hölgyet nem a nyomor üldözte a halálba. A zsebében is volt több tekercs arany húszkoronásokkal, még felbontatlan. A magával hordott arany súlya lehetett egy kiló. Ez elég, hogy a testet a víz alá lehúzza. Az öngyilkos gondolhatott erre, s szándékosan terhelte meg a ruháit e túlsúllyal.

Hanem mindez ellensúlyozójára talált a divatos válldudorokban. Azoknak a béléséhez a szabóművészek vizahólyagos kreppet használnak, amin a víz nem hat keresztül. Ez a két vállpuffancs, mint két úszóhólyag, tarthatta víz fölött az öngyilkos nőt, aki tehát nem ihatott több vizet, mint amennyi a hídról leestében a vízszínre felemelkedésig a szájába tódult, ahogy ezt a mentő is bizonyítá, aki őt a vízből kifogta.

A haja fel volt bontva. A mentő annál fogva húzta ki a hullámsírból, azt bizony ilyenkor nem kímélik.

Megbámulni való szép haj volt. Olyan sárga, mint az arany, tömött, térdhajlásig érő, még nedves volt a víztől; de azért mégis látszott rajta a langos göndörülés.

Az ápolók tőlem kérdezték, hogy levágják-e ezt a hajat? Útban volt a működésnél.

Én rájuk parancsoltam, hogy hagyják meg: terítsék széjjel az asztalon.

A műtét asztala szürke rugógyanta lepedővel volt borítva (camptulicon).

A vetkőztetés az ily alkalomnál bizony nem megy a szokott módon: oldozgatással, lehúzogatással, olló végez mindent. A testhez tapadt ruhákat végighasogatják. Gyorsaság kell a segély sikeréhez; selyemharisnya mind lenyiszálva hámoztatik le a testről, míg az ott marad a sötétszürke kaucsuk takarón, mint egy márványszobor.

Minő márványszobor!

Nem hasonlított a vízbefúlt halotthoz. Csak olyan fehér volt, mint egy nő, aki a fürdőből kilép, kissé lúdbőrösen. Nyári volt az idő, langyos a Duna hulláma. Csak a combján látszottak lilaszínű foltok; a vízbefúlás jelenségei.

Leginkább az vitatta el az életet, hogy a rózsapiros szín helyét szederjes hamuszín váltotta fel, arcon, ajkakon és – körmökön. Az ajkak nyitva voltak, de a fogak összekummva, a szempillák is felhúzódtak, de a szemszivárványok elbújtak alájuk, úgyhogy a fehérjük rémlett elő.

A két karja görcsösen felhúzódott a vállaihoz, s a hüvelykujjai be voltak szorítva az összefogott ökleibe.

Az egész teste merev volt, keble nem mozdult, mellkasa be volt esve.

Nem volt szép. A halál rútít.

Az orvosnőn és két segédjén kívül még négy ápolónő volt jelen.

Az utóbbiak elkezdték a vízbefúlt karjait és lábszárait dörzsölni.

A két orvossegédnő száraz gyapjúlepedőbe takarta a testét, míg az orvosnő a hónaljait és ágyékát meleg gyapjúval fedte be, aztán karjaira emelve, melegített ágyba fektették.

Az első kísérlet az életre hozásra az volt, hogy egy lúdtoll pihéjével folyó ammóniákot vezettek az orrlyukaiba és ajkai közé. – Néha ez is megszünteti az asphyxiát.

Most semmi sikere nem volt. A második módszerhez kellett nyúlni: a levegő befújtatásához.

Az egyik segédnő a kaucsuk-katétert hozta elő, melynek csutoráfát bal kezével a tetszhalott orrlikába dugta, s a hajlós csövet egészen a lélegző gégéig letolta, jobb kezével erősen befogva a másik orrlikat. A másik segédkező pedig a csőhöz csatolt ruganyos tömlővel élenyt fújtatott a csövön keresztül a tüdőbe. Az orvosnő ezalatt egyik tenyerét a tetszhalott keblére téve, gépiesen igyekezett azt lélegző pihegésbe hozni.

A segédnő időközönkint félbehagyta az oxigén befújtatást, s a mérőszalaggal megmérte a mell körületét. Nem mutatott semmi különbséget. A légbefújtatásnak nem volt egyéb eredménye, mint hogy a tetszhalott szájából tajték habzott elő, amit az orvosnő szivaccsal letörült.

Szó nélkül történt minden, olyan csendnek kellett lenni, hogy a tetszhalott legkisebb életnesze hallható legyen. Mindenki tudta a teendőjét. A harmadik segédeszközhöz kellett nyúlni.

A segédnők előhozták az égő dohánnyal telt edényt, s annak a forró füstjét szivattyúzták a tetszhalott beleibe.

A négy ápolónő eközben a testét összegörnyesztette: fejét fölemelve, térdeit felnyomva.

Az orvosnő ezalatt gyakorlott kézzel markolászta a tetszhalott nő altestét, hogy a dohányfüstöt a belekben szétossza.

Ez a műtét órahosszat tartott. Kétszer is meg kellett tölteni a füstölőedényt az erős virginiadohánnyal.

Végre hangzott egy hang, az első hangja az életnek: haskorgás.

(Hogy ilyen úton tér vissza a lélek!)

Ezalatt folytatták a légfújtatást a tüdőbe.

Az egyik segédnő mutatta az orvosnőnek a mérőszalagot. A mell tágult. Arra az orvosnő a fülét a tetszhalott mellére tette. Lélegzésvétel hallható. – Aztán egy szívdobbanás.

Erre rögtön abbahagyták az élenybefújtatást, a katétert visszahúzták.

Nagy tudomány – több annál: művészet! – Isten munkájának utánzása, a vízbefúlt életrehozása. A mentő kéz folytonosan a halállal játszik. Hazárdjátékot játszik. A módszerek fokozatainak alkalmazásánál egy megtévedés, s a halál nyeri meg a játszmát. Csakhogy mi már belelátunk a vén kaszás kártyáiba. Hoztunk mi már életre olyanokat is, akik félóráig voltak a víz alá merülve.

A lélegzetvétel, a szívdobogás már az élet jele. A szemhéjak lecsukódnak, az összeszorított fogsorok szétnyílnak. Ezt a pillanatot lesi az orvosnő, hogy hirtelen egy parafacsapot dugjon a foga közé; mert a másik pillanatban már a halálból ébredőnek a nyelve előnyomul a fogak közé, s ha az állkapocsgörcs ismétlődik, a fogak el fogák harapni a nyelvet.

Most azután a parafától fenntartott nyíláson keresztül lehet egy másik katétert a szájba dugni, amin keresztül a gyomorba fecskendik a kámforos borszeszt, ami az életerő ébresztéséhez szükséges. Ez a válságos pillanat! Mely dönt az élet és halál fölött. Ezt a műtétet maga az orvosnő végzi. Hacsak egy cseppje a kámforos szesznek a gyomor helyett a légzőcsőbe téved: az a halál!

Mély csend van!

Most az utolsó ütőjét játssza ki az emberi tudomány a halál angyala elleni játékban. Egy vékony tollsípon keresztül finoman összetört port fújnak a félholt orrlikaiba, ami a fehér hunyor és kapotnyak leveleiből készült (Helleborus és asarum), Saint Ange burnótjának híják. Ennek az utolsó tromfnak nem áll ellent semmi. A félholt nagyot prüszköl tőle: egész teste összerázkódik; elkezd ökrendezni, hányni és kiáltani. Az élet visszatért!

Én mindezt végignéztem. Bizony nem érzékingerlő jelenet.

Az életre hozottal olajos langy vizet itatnak, aztán székifű teát Hoffmann likőrjével, betakargatják meleg pokrócokkal; fázik, didereg, a hideg rázza, a fogai vacognak, csak az arca van kinn a takarókból, míg lassankint felváltja a hideglázt a forróság, az arc tűzlángban ég. Most már szép volt…

Az orvosnő számlálta az ütérveréseket. Száztíz az első percben. Nagyon jó. Beállt a láz. A láz az életerő harca.

Összehúzták az ágykárpitokat: a mentés munkája be van fejezve. A többi a természetre van bízva. Ami ezután következik, az az álom, a bágyadtság, az izzadás. Egy ápolónőt otthagytak mellette, a többi nő eltávozott.

Én is mentem a reggeli lapokat olvasni.

A legfrissebb újságban már benne volt a hír, hogy egy elegáns öltözetű fiatal hölgy a Ferenc József-hídról a Dunába vetette magát, de a mentők kifogták, s a Tisza-szigeti „naïadsnoyées” szanatóriumba vitték. Kiléte nem tudatik.

Fürkésztem utána: kikutattam a tárcáját: nem volt benne névjegy. Felnyitottam a nyakán viselt medáliát, hogy talán abban találok valami arcképet, mely nyomra vezet. Az is üres volt.

A rendőrbiztos, aki a történtekről tudomást venni megjelent, csak azt a tényállást tudta megállapítani, hogy a hídon őrködő 238. számú rendőr egy úri hölgyet látott a karfára felkapaszkodni s onnan a Dunába ugrani.

A vízbefúlt megmentését jegyzékbe vette, s azzal tovább ment.

Az én szanatóriumom legfelsőbb helyen szentesített kiváltságai közé tartozott, hogy a hatóságnak nem szabad a vízből kimentettek kiléte felől tudakozódni, sem az arcukat megtekinteni. Ha halva vannak, hamuvá égettetnek; ha megmenekültek, kényükre van bízva, hogy visszatérjenek-e a világba, vagy ott maradjanak a menedékházban. A neveiket, öngyilkossági szándékuk okait nem lehett kikürtölni.

Egy déli lapban aztán azt olvastam, hogy egy széles körökben ismeretes szépség, Zentay Diadalma kisasszony ma reggel a szállásáról eltűnt. Azt hiszik, hogy azonos a Dunába ugrott hölggyel, öngyilkossági kísérletének okául azt rebesgetik, hogy egész vagyonát elvesztette az éjjel a páva-szigeti rulettbarlangban.

Ez nem talál össze. A hölgy ruhazsebében három tekercs húszkoronás volt, száz darab arannyal, a tárcájában pedig ötven darab ezerkoronás. Az ilyen összegek letéteménybe szoktak helyeztetni. Tulajdonosaik, ha el akarták hagyni az intézetet, fölvehették.

Ezt nem vagyonvesztés vitte az öngyilkosságba.

De mintha ezt a nevet hallottam volna már valamikor. Zentay Diadalma. A derék Zentay papa ugyan nagy örömében lehetett a lánya születésnapján, hogy ilyen diadalmas nevet választott számára a szent keresztségben.

Én nem találkoztam vele soha, semmi érintkezésem nem volt azokkal a körökkel, amelyekben a divatszépségek ragyognak.

Tizenegy napig tartott a gyógykezelés, a rendes náthaláz lefolyása, melynek leteltével az orvosnő jelentette nálam, hogy az ápolt hölgy már elhagyta a kórágyat, s felöltözhetett abba a jelmezbe, amit a többiek (a görög nimfák) viselnek. Azonban semmi módon rá nem bírható, hogy a szobáját elhagyja, s a pálmakertbe kilépjen, csak ül a karszékben, kezeit ölébe véve, hallgat és néz maga elé mereven. Megkísértettek már vele minden rábeszélést: odahozták a legnyájasabb hölgylakóit az intézetnek, hogy bizalmaskodjanak vele, rájuk sem tekint. A legmakacsabb búskomorság uralkodik a kedélyén.

Ez a baj gyakran előfordul az életrehozott vízbefúltaknál. S a lélekbetegség kitartó. Egészen nem is múlik el soha. És én mégis emlékszem egy ilyen kigyógyulási esetre.

Régen, nagyon régen volt az. 1849. tél közepén Debrecenben voltunk. Hogy miért voltunk ott? Azt már talán mindenki elfeledte.

Egy délután, mikor a nőmmel hazatértünk a városból, az a meglepetés várt reánk, hogy a szobalányunkat akkor húzták ki a kútból.

A fiatal cseléd, kit Pestről hoztunk magunkkal, néhány nap óta csendes búskomorságot láttatott, azt hittük, hogy talán az otthon maradt szeretője után búsul. Távollétünk alatt aztán kitört rajta a téboly, s beleugrott a kútba. Hirtelen kihúzták; nem történt semmi baja. Csakhogy meg volt bolondulva. Volt egy bejáróasszonyunk, aki fát, vizet hordott, befűtött; az elvitte az őrült leányt magával a házához, ott lakott a Nagypéterfia utca végén hátul. Annál a háznál honvédek voltak bekvártélyozva, azok adtak a bolond leánynak pálinkát, s attól a pálinkától úgy elmúlt róla az őrültség, hogy egypár hét múlva visszatért hozzánk, ép ésszel, jókedvvel, s még abban az évben férjhez is ment.

Hátha ezt a kúrát meg lehetne ismételni?

Az alkoholizmus az idegesség ellen mint gyógyrendszer. Hiszen annyi mindent kitaláltak már e divatbaj ellen: villanyfürdőt, hideg vizet, koplaltatást, tömve etetést, dömöckölést, hullámcsapást, purgatívát, gimnasztikát, fityfenét; hátha az én debreceni kúrám valamennyit levágná!

A doktornő fontoskodó képpel jött elém.

– Páciensünk alkotmányos kezd lenni.

Értem. Ez is előfordul a praxisunkban. A vízből kimentett öngyilkos hivatkozik a maga alkotmányos jogaira.

– Azt vitatja, hogy neki joga van a sorsa fölött rendelkezni, nekünk viszont semmi jogunk őt a szabad akarata végrehajtásában akadályozni.

– Nem mondta ön neki, hogy intézetünknek szabadalma van a makacs öngyilkosok számára megfigyelő osztályt fenntartani.

– Mondtam. És afelől is felvilágosítottam, hogy ha netalán a tápszerek megvonása által gondolná magát elpusztíthatni, arról is gondoskodunk, hogy akarata ellenére is tápláltassék. Azt felelte rá, hogy majd meglássuk, ki győzi tovább? Ő meg akar halni. Nem hisz se Istent, se másvilágot, se lélek halhatatlanságát.

Érdekes hölgy, aki mindezt meg meri tagadni.

– Majd beszélek hát én vele. Küldje ide a szabónét.

Szabóné! A paradicsomban?

A ritkább esetek közé tartozott az, hogy én magam avatkozzam az életmentés munkájába. De néha egy férfiszó többet ér valamennyi asszonyi rábeszélésnél.

Mikor minden előkészület megvolt, felkerestem a megmentett hölgy szobáját.

Egy felügyelőnő társaságában volt, kijöttömre azonnal visszahúzódott a mellékajtón. Engem a szabónő kísért, egy csomaggal a nyalábjában.

Az aranyhajú hölgy a nyugágyon hevert, s mikor beléptem a szobájába, még csak meg sem mozdult fektéből. Két meztelen karja a feje fölé volt emelve. Az egyetlen peplum lenge szövete odatapadt az idomaihoz. Szép tanagra-figura volt.

Rám sem nézett.

Én, a rendes üdvözlés után, odaléptem a fekhelyéhez, s így szóltam hozzá:

– Úrnőm! Értesültem róla, hogy ön már felépült. Sietek önnek a szabadságát visszaadni. Itt hozza a szabónő önnek az öltönydarabjait, melyeket önről lehasogattak, most újra össze vannak varrva, felveheti kegyed. Itt van a tárcájában és a ruhazsebében talált pénz is, magához veheti, valamint az ékszerei is, amiket viselt. Ismét felrakhatja. És azután, anélkül hogy a nevét előttünk fölfedezné, elmehet ön, ahová akar, és teheti, amire elhatározza magát. Csak egy tanáccsal szolgálok kegyednek: ha újból öngyilkosságot akar elkövetni, akkor használja a borotvát vagy a ciánkálit; mert ha ismét a Dunába fog ugrani, én önt újra kihalásztatom, s akkor azután foglyul tartom mint gyógyíthatatlan őrültet.

E szavaim alatt az aranyhajú hölgy lassankint fölemelkedett fektéből, s mikor elvégeztem, felugrott, odaszökött hozzám, s a vállamra ütött a tenyerével.

– Hallod-e, öreg, te nekem tetszel!

Vállat vontam.

– Sajnálom, hogy az udvariasságot nem adhatom vissza; de én önre még csak kíváncsi sem vagyok. Itt voltam az életre visszatérítő műveleténél. Egy momentfelvételes fényképezőgép minden helyzetet megörökített. Az egész kinematoszkóp itt van ezen a hosszú fényképszalagon rögzítve, ha talán érdekelné önt ezt megtekinteni.

Azzal odagöngyölítettem a kinematoszkóp fényképszalagját, melyen a kétórai műtét minden változata élethíven meg volt örökítve furcsábbnál furcsább körülmények között.

Mikor ezeket meglátta a hölgy, kitört belőle a kacagás, úgy nevetett, hogy a haja egészen hátraomlott a fejéről, fésű, hajtű mind kihullott belőle.

A következő percben megint éktelen dühbe jött: földhöz vágta a fényképes szalagtekercset, s rátaposott a papucsaival, utoljára felkapta, s a fejemhez vágta az egészet.

Én aztán fogtam azt a hosszú szalagot, s ahogy a Lipótrend nagykeresztesei szokták a nagy kordont, keresztülkötöttem azt a vállamon és mellemen, jól ügyelve rá, hogy a legérdekesebb képek elöl kerüljenek.

Erre a hölgy megint elkezdett nevetni; de már szelídebb modorban, kezeit keblére téve, s édes, csengő hangon mondá:

– Nem. Ilyen kinematoszkópot nem hagyok magamról többet fölvétetni.

Azzal odalépett hozzám, s leoldá a vállamról az átkötött fényképszalagot, azt összegöngyölítve az ujjai körül.

– Csúnya voltam, úgy-é? – súgá a fülembe.

– Nagyon csúnya.

– Itt maradok. Nem megyek el innen.

Egészen közönyös arcot csináltam hozzá.

– De hát mért akar ön itt maradni?

– Azért, hogy önön bosszút álljak.

– Rajtam? És miért?

– Először azért, hogy az életre visszahozott; másodszor ezekért a fényképekért. Ez ok arra, hogy önt a pokolba küldjem.

– Pokolba? Hisz ön nem hiszi a túlvilágot.

– A mennyországot nem. Az, ha van, messze van. De a poklot igen. Az közel van.

– De én nem hagyom ám magamat odaküldetni.

– Rosszul mondtam. Hogy önt a pokolra vigyem.

– Így már jobb. Erre már kíváncsi vagyok. De hát addig is nem akarja felölteni a ruháit?

– Nem. Valamire emlékeztetnek. Nekem is jó az, amiben a többiek járnak. Azt hiszem, egy más planétán vagyok. Ön még nem is tudja, hogy én ki vagyok. (Ezzel ismét leült a kerevetre.)

– Azt csakugyan érdekelne megtudnom.

– De én azt józanon el nem mondhatom. Van az ön planétáján bor?

(Bor? Ez kitalálja az én gyógyrendszeremet!)

– Van, mint orvosság. De én azt önnek az orvosnő rendelése nélkül nem adhatok.

– Hát hívassa ide az orvosnőt.

A szabónő még mindig ott állt a csomó asszonyi öltözékkel. Azt utasítottam, hogy az öltönyöket akassza be a szekrénybe, s aztán kérje ide az orvosnőt.

Nem messze kellett érte mennie: ott volt az előszobában, leste a kísérletem eredményét.

Én egész nyugalommal mondám neki, hogy őnagysága itt kíván maradni az intézetünkben. Tudassa ezt a rendőrséggel.

Az orvosnő ismerte a formaságokat.

– Szükséges, hogy ezt előttem, élőszóval kifejezze.

– Kész vagyok rá.

A hölgy felállt a helyéről.

Az orvosnő pedig leült az asztal mellé, ahol írószerek voltak, elővett a bőrtakaróból egy űrlapot.

A hölgy tudta, hogy mit kell mondania.

– Nevem Zentay Diadalma, lakásom Andrássy út, saját villámban. Kinyilatkoztatom, hogy önként itt akarok maradni továbbra is a naïades-noyées mentőintézetében.

Az orvosnő leírta a mondottakat, s aztán kérte a kisasszonyt, hogy írja alá a nyilatkozatot. Megtette.

Tehát megtudtam, hogy kisasszony. Egy kisasszony, akinek híre van, mint egy nőnek.

Most én intéztem egy kérdést az orvosnőhöz.

– A kisasszony bort kíván inni.

– Pepszin-bort vagy kína-bort?

– Nem, nem! – sietett tiltakozni a hölgy. – Valóságos bort, amit étel mellett isznak.

– Ah! a kisasszony már éhes is? Ez örvendetes fordulat. Eddig valóságos sitophobiát tanúsított: ételundort.

– Igen: a Liebig-leves, meg a quaker-oats iránt.

– Ezzel tápláljuk az üdülőket. Húskivonat és zabdara.

– De az én gyomromnak semmi baja. Én éhes vagyok.

– Ez határozott gyógyulást jelent. Én megengedem, hogy egyék, amit megkíván, s bort is ihatik hozzá.

Én bátorkodtam valamit ajánlani:

– Talán az én szerény ebédemet oszthatná meg a kisasszony? Itt van az étlap a zsebemben, most küldte fel a szakácsnő.

Átadtam neki a cédulát. Volt rajta rákleves, fogolypástétom szarvasgombával, nápolyi pastichi.

– Meg vagyok vele elégedve.

– Borokból Marsala és lacrimae Christi.

– Azokat szeretem.

Az orvosnő komoly arcot csinált. Aláírta a menüt, mintha valami recipe volna, s a kezembe adta, mintha én volnék a patikárius.

– Átruházom önre a gyógykezelést.

Azzal magunkra hagyott.