|
Ezt ugyan a koszorús
költő így énekelte: „Oh Gioventù primavera della vita” (Óh ifjúság,
tavasza az életnek.) De én akként fordítok rajta: „bekeletje az
életnek”.
A „bekelet”
ősmagyar tájszó (Szinnyei József tájszótárában) az autumnus kifejezésére,
ellentétben a „kikelet”-hez. Én jobb szeretem ezt a szót, mint az „őszt”;
mert ez a fatális szó az embert mindjárt a szakállára emlékezteti: az az
„ősz”.
No, minálunk,
magyaroknál sokkal szebb az az évszak, mely a nyár után következik, mint az,
amelyik a nyarat megelőzi. Ugyan mit hoz nektek a tavasz? Virágot meg
hónapos retket.
Május a hernyók hónapja,
szeptember a pillangóké. Májusban vannak fülemülék, de szeptemberben vannak
foglyok. Sőt, maguk a rózsák is legszebben nyílnak az év késő
hónapjaiban. Kérdezzétek meg a vadászt, melyik szebb évszak, a tavasz-e vagy
ősz. Vagy kérdezzétek meg a festőket: azok már csak tudják, hogy mi a
szép, nem a legeszményibb kép-e az októberi csalit, amikor a dér már megtépte a
lombokat, a fák arannyal vannak fedve, kármin, skarlát, ametiszt, csokoládszín
pompázik a bokrokon, keverve a rikító rézrozsda zöldjével. A természet
művész-ecsete remekel. Vagy fogjatok el egy költőt, mondja meg, mi
szebb: az akác virágfürtje-e, vagy a szőlőfürt! Ha érti a dolgát.
Nekünk a szüretszak a
legszebb évszakunk.
„Fölfelé megy borban a
gyöngy.” – Mikor megy? Ősszel.
Mások dicsérjék a
tulipánt, én jobb szeretem a kökörcsint, a pázsitos mező utolsó rózsaszín
virágát.
Ilyenforma gondolatok
váltakoztak az agyamban, mikor ama nevezetes gyógyrendszer kísérlete után
összekerültem egy tükörrel, s abban a saját ábrázatomat szemügyre vettem.
Hiszen nem látszik meg
még terajtad, hogy milyen régen születtél. A pofáidon semmi ránc, a homlokod is
sima. (Nagyon sokáig sima.) A szemeid még ragyognak, nem hunyorognak, az
orrod sem bibircsós.
Csak ez a fatális fehér
szakáll ne volna!
Ismertem én velem
egykorú, sőt nálamnál idősebb férfiakat, akiknek sohasem őszült
meg a szakálluk. Sőt, volt egy képviselő kollégám, akinek a 60-i
diétán galambfehér volt a haja és szakálla, s a 65-i országgyűlésre már
koromfekete hajjal és szakállal került elő. Füredre jártomban megismerkedtem
egy derék földesúrral meg a fiával: az apának vörös szakálla volt, a fiúnak
barna.
Húsz éven át minden
évben találkoztunk Füreden, s ezalatt lassankint a fiúnak a szakálla fehérre
változott, az apáé még mindig téglaszínű volt, ha egymás mellett álltak, a
fiú volt az öreg, az apa volt a fiatal. Valósággal úgy volt.
Mit fog hozzá mondani a
világ, ha egyszerre csak a hajdani szőke szakállammal lát megelenni a
társaságban?
De mit fog mondani
akkor, ha telivér paripán ülve meglát hazatérni a rókavadászatról, skarlátpiros
frakkban? Irigykedni fognak rám. Annál jobb.
Találgatni fogják a
titkomat. Azt nem kapják meg. Azt őrzi a naïades-noyées paradicsoma.
… A regényem elején azt
mondtam, hogy addig nem vén ember az öreg ember, amíg győzi. Mivel?
Először is pénzzel. Hát a másik? – Fiatalsággal.
Könnyű volt
Goethének a vén tudós doktor Faustot megfiatalítani. Egy csodatévő démon,
aki egy füttyvetés alatt legényt csinál a salabakterből. De a mostani
realisztikus korszakban részletezve csinálják a csodákat. Mefisztofeleszból
patikárius lett. Mefisztofelesz Goethe idejében olcsó ördög volt. Az élet
gyönyörűségeiért fizetésképpen nem kért mást a védencétől, csak a
lelkét: Ma már áldozatul követeli a megifjítottnak az agyvelejét, a gyomrát, a
veséjét, a szívét: azoknak kell pokolra szállni.
Csúnya uzsorás lett az
ördögből! Hajdan másvilági lejáratú váltókra kölcsönzött, ma már ezen a
világon követeli a kamatot; de milyen kamatot!
Mikor az orgonafák
nyílnak, a szép lilaszín virágfürtökkel együtt megjelennek azok a karcsú
aranyzöld bogárkák a lila bokor zöld lombján, amiknek Béranger egy egész
chansonette-et szentelt: „Les cantharides.” Énekében elmondja, hogy ezek a kitépett
szárnyú Ámor istenkének a segédei.
Hát amíg orgonafa nem volt,
amit csak a múlt században hoztak be Európába, hol voltak ezek az aranyos
küldöttek, akiket ismertek már Ovidius Naso és Lollia Paulina idejében is?
Akkor a kőrisfa volt a tenyésző helyük.
Aztán mikor a rózsák
elkezdenek nyílni, akkor meg előjönnek azok a cserebogár alakú rovarok,
amiknek szárnya aranyzöld, páncélja rézbíbor, amiket rózsabogaraknak hínak a
kertészek. Ezek csak rózsákkal táplálkoznak: befúrják magukat a feselő
rózsa kelyhébe, kirágják az illatos szirmokat, s hagynak helyébe kábító ámbraillatot.
Még azzal is elárulják, hogy ők Cythere szárnyas szolgái, hogy a rózsát, a
szerelemistennő választott virágát szemelték ki áldozataik helyéül, ki azt
istennői vérével festette pirosra, ahogy azt halhatatlan költőnk,
Kováts József versben megörökíté:
„Te vagy szépek szépe
s te
Rád rózsát a szép este
Ecsetje Vénus teste
Vérével feste.”
Hát ezzel a két szárnyas
küldöncével a szerelem istenasszonya, Aphrodité több férfit megölt már, mint a
harc istene, Mars, éles fegyvereivel.
De hát szép halál mind a
kettő.
|