HA THESEUS VISSZATÉRT VOLNA

Hogy ki volt Theseus, Ariadne és Bacchus? Azt, úgy hiszem, mindenki megtudta, aki felsőbb leányiskolát frekventált, s ha később egy gombolyag cérna akadt a kezébe, arról eszébe jutott az „Ariadne fonala”.

A história múzsája nem jegyzi fel, vajon Theseus úrfi, midőn a labirintból visszatért, ezt a vezérlő pamukot újból felgombolyította-e, visszaszolgáltatva azt a kikölcsönző kisasszonynak, hogy mármost kössön belőle harisnyát, amire bizony nagy szüksége lehetett, ahogy számos szobrai bizonyítják.

A bekövetkezett események megerősítik azon gyanúmat, hogy Theseus nemcsak ezt mulasztotta el, sőt amidőn valóságos vigécmódra elszökött a magával csábított Ariadnétól, annak az egész kelengyéjét magával vitte, még csak egy darab fehérneműt sem hagyva meg neki.

Ilyen helyzetben talált rá szerencsésen az elhagyott szépségre a gazdag bortermelő Dionysios (római nevén Bacchus), aki rögtön ekvipázst ajándékozott neki, s antesztériákat rendezett a mulattatására.

Ebben az időben már nem lehetett Bacchus úr valami fiatal, nyalka ifjúcska, amilyennek őt a római szobrászok igyekeznek feltüntetni, egyetlen őzbőr szmokinggal a vállán: hanem volt egy (magát jól konzervált) öregúr (magamforma), mellet verő nagy szakállal, lecsüggő bajusszal, amilyennek őt a nápolyi Dionysios-szobor elénk állítja: valamennyi görög szobra mind nagy szakállt visel, s úri módon van felruházva, tisztességes havelockban, vagy olyan bő slafrokban, amilyenben engemet mutatott be legközelebb az én kedves barátom, Herczeg Ferenc lapja, valóságos bacchusi minőségben, szüretelés közepett.

Bacchus úr is túl lehetett már a hetven esztendőn, amikor Ariadnéját felfedezte. No hát!

Efölött én többször értekeztem az én Ariadnémmal: Diadalmával, azt a témát vetve föl, hogy ugyan mi történt volna akkor, hogyha Theseus úrfit csak megszállta volna egyszer a megbánás szelleme, s a legközelebbi Adria-hajóval visszavitorlázott volna Naxosz szigetére, hűtlenül elhagyott jegyesét felkeresendő?

Vajon mit tett volna akkor Ariadne?

Hogyha választani kellett volna egy isten és egy hérosz közül? Erősen gyanakszom, hogy azt a sisakos gigerlit választotta volna, s otthagyta volna az öregét az üres hordói között.

Erre az aggályra azonban Diadalma egészen korrekt választ tudott adni.

– Édes barátom. Ha te olyan alaposan tanultad volna az archeológiát és mitológiát, mint ahogy azt, mi – leányok elsajátítottuk, akkor tudnod kellene, hogy Ariadnénak az említett eshetőségben nem volt nehéz az elhatározása. Dionysios őt törvényes hitestársává emelte. A rómaiak Ariadnét „Libera” név alatt mint Bacchus feleségét tisztelték, s imádatára „Liberalia” cím alatt ünnepeket rendeztek. Eszerint a netalán újból megjelenő Theseusszal szemben Ariadne asszonynak semmi más viselkedése nem lehetett, mint összehúzni a bársonypongyoláját a keblén, s azt mondani: „Uram! én nem vagyok Ariadne kisasszony, hanem Dionysiosné asszonyság. Én jól emlékezem, hogy mit írtam alá az anyakönyvvezetőnél, s mire esküdtem meg a Kálvin téri templomban a nagy augur előtt, takarodjék ön előlem!” s aztán szavainak nyomatékot adni a cipője sarkával, s a bartvissal jót húzni a kipenderített gavallér hátán levő Minotaurus-irhára. Ezt tette volna Ariadne.

Ez nekem volt aposztrofálva.

Én bizony még eddig nem gondoltam sem az állami anyakönyvvezetőre, sem a Kálvin téri augurra, hogy az én Diadalmámat hozzájuk vezessem. Avégett el kellett volna hagynom az én külön planétámat, kis paradicsomomat, s visszatérnem a világba. S az a világ nekem hideg volt. Nem a hó, nem a jég volt olyan hideg, hanem az emberek.

Érzi ezt a hideg szélfuvallatát a nagyközönség arculatának, ha valaki csődbe került, ha valaki lovagias elégtételt elutasított, ha valakinek a darabját kifütyülték, ha valaki a kvótafölemelés mellett szónokolt; de nem érzi jobban, mint egy vén ember, aki fiatal nőt vesz feleségül. Aztán még egy nőt, aki maga is a világ gúnykacaja elől menekült már egyszer a halálba.

Nőül lehet venni egy hölgyet, akit az egész világ megvet; de nem lehet egy nőt, akit az egész világ kinevet.

Nem, édes Ariadném, nekünk Naxosz szigetén kell maradnunk, mert amint mi a paradicsomunk ajtaján kilépünk, s megvalljuk a világnak, hogy egymáshoz tartozunk, mirólunk rögtön operettet írnak, s karikatúrák alakjában utazzuk körül a földet. A legszelídebb bonmot az lesz rólunk, hogy én bigámiát követtem el: elvettem egy kisasszonyt meg egy néger matrózt.

Aztán hol találnók mi fel a nagy világban mindazt a gyönyört, amiben most dirvatlankodunk: a kriptánk gyász-orgiáit s a kupolánk bacchanáliáit? Itt kell nekünk belehalnunk a kéj paroxizmusába.

A philtrák segítenek.

Itt én vagyok az egyedüli „úr”, az egyetlen férfi. Megtörténik ugyan hébe-hóba, hogy a mentők egy férfialakot is halásznak ki a Dunából, akinek olyan erős életszervezete van, hogy még félórai víz alatt bujdokolás után is életre hozható. Az ilyen megmenekült férfit én, amint elhagyhatja a kórházi osztályt, rögtön visszaadom a világnak, adok neki annyi pénzt, hogy megélhessen. A nimfák ligetébe ugyan be nem eresztem. Hisz ott úgy járna, mint Orpheus a menádokkal: széjjeltépnék.

A vízbefúlt férfialakok életmentési kísérleteinél Diadalma is jelen szokott lenni. Ezt ő tanulmánynak nevezte. Nem tagadhattam meg tőle ezt a mulatságot. Ez olyan volt neki, mint más nőnek a színház. Az ő ötlete volt az életmentési kísérletekhez a zenét is alkalmazni. Az üvegfuvolának a hangja erősen hat az idegekre. A fül dobhártyája is közreműködhetik az életműszerek ébresztésében. Ilyenformán valóságos melodráma lett a kirurgiai műtétből. A wagneri zene dobütései és trombitarivallásai némely esetben valóságos csodákat idéztek elő halottébresztés dolgában. Aki még arra sem ébredt fel, az már csakugyan makacsul ragaszkodott a másvilághoz.

Télen át, mikor a Duna zajlott, vagy be volt fagyva, pihent az egész életmentési munka, hanem aztán, mikor kitavaszodott, annál több alkalom adódott rá. S tavaszi áradáskor ez nagyon meg van nehezítve: a Duna hullámai iszaposak, a víz alá került emberalakot nem lehet meglátni bennük, a mentőcsónakosok csak találomra kotorásznak a csáklyáikkal az öngyilkos férfi után, a nőalakot hamarább felszínre hozza a puffos ruhája. Ez időszakban gyakran hallani a pokol kürtőjének bömbölését. Csak hullát fogtunk ki.

Az esős idő is nehezíti a mentés munkáját.

Egy ilyen esős napon, amikor a paradicsomban a villanygolyók pótolták a felhőbe burkolt napot, hangzott egy déli órában a jelző villanycsengettyű, mely egy mentési esetet tudatott az intézetemmel.

A mentők rögtön csolnakra keltek, az ápolónők előhordták a műtét szobájába a szükséges készleteket, magam is siettem a műhelybe. Diadalma összehívta a zenésznőit, s elhelyezte őket a mellékszobában, aztán felállítá a momentfelvételű kinematoszkop gépet, mely a műtét fázisait megrögzíti. Azt ő maga szokta kezelni.

Azonban minden félreértés kikerülése végett fel kell jegyeznem, hogy Diadalma addig nem szokott bejönni a műtét szobájába, amíg a kihalászott testet levetkőztették, s az általam már jelzett zónáit gyapjúval betakarták. Én magam fogadtam az ápolónők által karon emelt áldozatot.

Férfi volt. Úrias felöltő és szmoking volt rajta. Az arca egészen jenki típus: hosszú, vállig omló fekete haj, víztől összecsapzottan, bajusza a felső ajkról, szakálla az alsóról simára leborotválva, ellenben a körszakálla meghagyva. Valóságos mintaképe az illusztrált review-k Unele Sam speciesének. Egyébként a vízbefúltak szimptomáival ellátva, szederjes foltokkal a két pofán, hamuszín ajkakkal, felfelé fordult szemgolyókkal.

Az ápolónők elkezdték öltönyeitől megszabadítani, zsebében talált tárcáját, ékszereit nekem általadták.

Az ékszerek között feltűnt egy, az óraláncáról lecsüggő szerencsemalac: egy darab smaragdból faragva, melynek két agyarát két emberi metszőfog képezte.

Már ez a sajátságos zsuzsu is megdöbbentett.

A tárcájában pedig találtam egy csekk-könyvet százezer dollárról, azután egy arcképet, melyben nagyon jól fel lehetett ismerni Diadalmát. Végképpen felvilágosított azonban a tárca rekeszében talált névjegy-csomag, mely vizahólyagra aranybetűkkel nyomtatva e címet viselte: „Dr. Kissmi Clos recreator. New York.”

Megkerült Theseus!

S valóban hasonlított a Minotaurus legyőzőjéhez. Soha tökéletesebb szépségű férfialakot nem láttam. Minden izma duzzadt az erőtől.

De hogy került ez ide, az én halottébresztő kamarámba? Könnyű volt a talány megoldása.

Nagyon szerette Diadalmát. Mikor megtudta, hogy imádottja (az ő fatális levele miatt) a Dunába vetette magát, fellázadt a jó magyar szíve a jenki üzletérzéke ellen. Arról is értesülhetett a budapesti rendőrség révén, hogy ama bizonyos Zentay Diadalma a mentők által kihalásztatott, s a naïades noyées intézetében életre hozatott. Ezt megtudva, rögtön átutazott Európába. Fővárosunkba megérkezve aztán megtudta, hogy az én intézetemnek szabadalma van idegen látogatók elől bezárni az ajtaját, s rendes úton ide be nem juthat. Ezért választotta ezt a rendkívüli utat. Ő is belevetette magát a Dunába. A túlvilág kapuján jutott keresztül a kedveséhez.

Ezt Orpheus óta nem produkálta férfi. Az ment el a pokolba Euridycét visszakövetelni Plutótól. Igaz, hogy Theseus is vissza akarta rabolni Proserpinát Plutótól, de az csak akarta.

Meglehet, hogy nem is tetszhalott, csak tetteti magát. Lehet, hogy jól tud úszni, búvárként a víz alatt úszni, hogy eszméleténél van, s azok a kék foltok az arcán, a veres foltok a combjain csak anilin festékkel vannak beedzve a bőrébe a látszat végett; de még akkor is heroizmus van az elhatározásában.

Bámultam és rettegtem ezt az embert.

Tudtam, hogy mi lesz a következése, ha ezt életre hozzák? Diadalma ott fog állni a fényképezőgép előtt.

Hét év óta nem látta őt, az arca azóta megváltozott, bajusza nincs, a sima áll most szakállt visel: vonásai kékültek, szemeit nem látni; de amint életre tér, mégis rá fog ismerni, s mi lesz akkor?

Úgy kívántam magamban, hogy az orvosnő, aki a levetkőztetett alakot hallócsővel kémleli, azt mondaná: „ez egy hulla!” Akkor aztán vinnék egyenesen a hullaégető kemencébe. Diadalma sohasem tudná meg, hogy imádója itt volt.

Az orvosnő azonban azt mondá: „megmenthető”.

S azzal az ápolónők hozzáfogtak a gyapjúval betakargatásához, s a kezei, lábai dörzsöléséhez.

Az orvosnő jelt adott a villanycsengettyűvel Diadalmának, hogy megkezdheti a zenéltetést.

Az üvegfuvola megszólalt. Annak valami olyan szívet keresztüljáró hangja van. Egészséges embernek nem jó azt hallgatni.

Csak a zene megkezdése után jött be Diadalma a műtét termébe, ahol egy fotográfus közönyével lépett a fényképezőgéphez, összecsatolva azt a folytonosító géppel.

A műtét első perceiben kevés feladata van a fényképezőnek: a kísérlet alá vett test mozdulatlan, s alig látható a négy ápolónő és az orvosnő s a két segédorvosnő alakjaitól. A fejéből különösen alig látni valamit az orrlikain megkísértett tollingerlés miatt.

Csak azután szabadul fel az alak, mikor az orvosnő elrendeli, hogy hozzák elő a befújtató gépet.

Ekkor hozzáfoghatott Diadalma az első fényképfölvételhez. A tetszhalott fejét alája tett favánkossal felpóckolták, úgyhogy az arca szemközt fordult a gép felé.

Diadalma először közönyösen irányítá felé a gép lencséjét. De egy perc múlva bámulatra nyíltak fel a szemei, a két kezével a fejéhez kapott, s aztán sikoltva szökött oda a tetszhalott fekhelyéhez: „Miklós! Miklósom!”

Megtörtént, amitől féltem.

Amint az én Ariadném ráismert Theseusára, akit a hullám elvitt, s a hullám visszahozott, elfeledkezett a hamis istenéről, s odarohant a héroszához, ráborult a hideg testére, s nem hagyta, hogy élenyfújtatóval szivattyúzzák a levegőt a tüdejébe, hanem saját meleg lélegzetét fuvallta bele a száján keresztül, ahogy ezt a kezdetleges élesztési kísérleteknél szokták tenni. És íme csoda történt, mely méltó a patológiai annalesekben följegyeztetésre. A tetszhalott erre a legelső kísérletre felneszelt, megmozdult, életre tért; sőt valamit motyogott is.

Az orvosnő el volt ragadtatva a gyors siker által. A vízbe fulladástól megmentettnek szokás szerint melegített bort adatott. De ennek nem volt szükséges parafadugót ékelni a fogai közé, sem katéterrel lövöldözni az éltető italt a gyomrába, erélyesebben hajtotta azt végre Diadalma, a bort elébb saját szájába szíva, s úgy ömlesztve a fölélesztett szájába.

S nekem ezt mind végig kellett néznem!

Az orvosnő, végre betakartatva flanellok közé az életre hozottat, azt a bölcs rendelkezést érvényesíté, hogy mármost hagyják magára mindannyian a pácienst, akinek csak nyugalomra van szüksége, ne maradjon mellette más, mint Diadalma, ő ápolja és viselje gondját; hiszen beletanulhatott annyi tanulmányozás után.

Meg voltam felőle győződve, hogy ez tiszta komédia volt. Már tudniillik a páciens részéről.

Nem volt ez az úr tetszhalott, nem fulladt a vízbe, gyakorlott úszó lehetett, csak tettetett halott volt, kiszámított szerepet játszott előttünk.

Hanem azt el kellett ismernem, hogy jól játszotta. (Próba nélkül.)

De hát én mit játszom most?

Hiszen ha kétharmadával az életkoromnak fiatalabb volnék, s természetes tűz lángolna a véremben, majd tudnám a szerepemet, mikor azt látom, hogy az a nő, aki testestül-lelkestül az enyim volt (a hamvvedrek és koponyák a tanúim rá), most egy más férfinak kölcsönzi át a lelkét, hanem hát az én érverésemet csak a mérgek gyorsítják. A vén szerelemféltő nem Othello már, hanem doktor Bartolo.

De nem is a harag, nem a szenvedély gerjedelme gyorsítá szívverésemet, mikor a szívkirálynémat egy kísértetből elevenült férfialakkal ölelkezni láttam; hanem az ijedség. Félig kővé voltam meredve, mint az ezeregyéjszakai elátkozott princ, aki a feleségét rajtakapja a kísértetekkel tartott rettentő gyászorgián. Hátha én is úgy maradok: csípőtől sarkig jáspissá meredve?

A vak düh helyett elővett a logika.

Hiszen ha a logikát úgy lehetne az embereknek pastill alakban beadogatni, mint a kokaint! Akkor éhen vesznének a doktorok, bírák, prókátorok, de még a papok is. Nem volna betegség gyógyítani való, bún megtorolni vagy megbocsájtani való.

Elgondoltam magamban, hogy hiszen annak, hogy ez így bekövetkezett, én magam vagyok az oka.

Ha én valósággal úgy szerettem ezt a mesebeli tündérnőt, hogy egész lelkemet, egész életművezetemet átadtam neki, mért nem tettem őt a magamévá? Egy látogatásba került volna a Kálvin téri állami hivatalban, s ha úgy tetszik, még a templomban is. Akkor most a körúti palotámban fogadná a látogatásokat, s ha a komornyik prezentálná neki az ezüsttálcán doktor Kissmi Clos névjegyét, azt tenné vele, hogy megfordítaná, ráírná rózsaszín irónnal: „pour acquit”, beletakarná egy ezerdolláros bankjegybe, s kiküldené neki az előszobába. Soha viszont nem látásra.

Ariadne becsületes asszony volt, amint a nevét Liberára változtatták.

De hát én ezt elmulasztottam. Bálványomból éj királynéját csináltam; angyalomnak denevérszárnyakat adtam, nem szeretni tanítottam, hanem őrjöngeni, nem adtam meg neki a tisztelet glóriáját, hogy annak a sugarai másokra nézve megközelíthetlenné tegyék. Féltem a nevetségessé tételtől.

Most aztán előkerült ez a régi imádó. A másvilágról került elő; aki azért jött ide a föld túlsó oldaláról, a Duna mély fenekéről, hogy őt magáévá tegye; hogy levegye fejéről a gúny szalmakoszorúját, s mirtuszkoszorút tegyen a helyébe. Ez az egyetlen ember a világon, aki megszabadíthatja őt a gúnyhahota égő pokoltüzéből, aki, ha visszavezeti őt kézenfogva a világba, nem fog senki kacagni, szörnyűködni, botránykozni rajta, tapsolni fog mindenki. Legenda lesz a paskvillból!

Így kellett annak jönni. A logikát a paradicsomból sem lehet kizárni.