ALÁFELÉ

Nem volt mit tennem más, mint a propelleremen menekülnöm a szigetemről. Rám nézve ez volt az elveszett paradicsom. Bárcsak a poklot is ily könnyen elveszthettem volna. Nem kell azt félteni, az megmarad híven.

Ismét beléptem a világba.

Minden ember a megbámulás kifejezésével az arcán fogadott. Senki sem próbálkozott megkérdezni tőlem, hogy hol jártam egy álló esztendeig. Hiszen tudta minden ember.

Most már aztán olyan üres volt rám nézve az egész világ. Senkim sincs benne.

Úgy hozzá voltam már szokva, hogy a gyönyört enni kell, mint a sajtot kenyérre kenve. Elfogyott, nincs belőle több.

Dehogy nincs! Hiszen tele a világ a kéj bacillusaival, ott repkednek a légben, ott susognak a selyemben az aszfalton, ott villognak a gázfényben, ott hullanak a spórái a dalok virágerdejében.

De az én szívem már ragálymentessé van téve. Belém ojtották a szerelem szérumát. (Pedig nem is patkányokon, házinyulakon kísérleteztek vele.)

Beállt a reakció. Undorodom minden élvezettől.

Utálom az ételeket, nem kívánom a bort, alig táplálkozom. Aludni sem tudok, s ha reggel felé nagy kínlódás után elnyom a keserves álom, akkor meg kínzó álomlátásaim vannak, amikben természetellenes párosodást erőltet a kéj a gyötrelemmel: démonok jönnek elém az égből s angyalok a pokolból, s kényszerítenek az orgiákban részt vennem, s mikor fölébredek belőle, s szétnyújtom a két kezemet, nem találok egyebet, mint az ágymennyezet hideg oszlopait.

Majd azt gondolom ki, hogy belevetem magamat a társaságok zajos mozgalmába; járom a klubokat, a mulatóhelyeket, koncertekbe járok, amiket soha ki nem állhattam.

Későn veszem észre, hogy minden ember olyan furcsán nézdegél rám. Mit bámulnak rajtam? Talán azt, hogy fennhangon beszélek magamban, s a hangversenyek piánóiba beleénekelek?

Ez ingerültté tesz. Alig múlik egy este, hogy valakit fel ne pofoznék. Sőt az is megesett, hogy az opera lépcsőjén lejövet egy úrhölgynek a felém fordított hátlapján végigvertem a sétapálcámmal. Szerencséjére elégséges rájthoffer volt rajta.

Emiatt szörnyen a szemembe néznek a régi ismerőseim. El nem tudom gondolni, hogy mit néznek rajtam?

Tükör előtt régen nem álltam. Szakállamat, bajuszomat a komornyikom látja el szőke patinával. Úgy gondolom, hogy egy kis kínai kármint sem kímél az arcomtul. Ez természetes. Miután még egypár év előtt azzal biztattak az ismerőseim, hogy az arcom élénkpiros. Ezt meg kell tartani.

Egyszer aztán mégiscsak kíváncsi lettem a tükörbe pillantani. Visszariadtam az arcomtól.

Hisz ez nem „én” vagyok! Ezt az embert én nem ismerem. Micsoda kidülledt szemek! Hová lettek az én szelíd tekintetükről híres kék szemeim? Ezeknek az írisze csupa fekete pupilla! S a szemgolyók messze előremerednek az üregeikből.

Eszembe jutott, hogy voltak nekem híres nevezetes jó barátaim. Nagy férfiak! Nőktül kegyelt, férfiaktól magasztalt alakok. Azoknak voltak ilyen kimeredő szemeik – vége felé.

Azt is kezdtem észrevenni, hogy a lábaim felmondják a szolgálatot. Pár év előtt még olyan járásom volt, hogy aki hátulról meglátott, azt mondta, ki az a daliás gavallér? Most meg nem tudok bot nélkül járni. Hol a jobbik térdemben van a szaggatás, hol meg a balban. Vándorol tetszése szerint. Néha meg változatosság kedvéért átköltözik a csípőmbe. Akkor már csak az inasom vállára támaszkodva tudok járni; majd meg a derekamat nem tudom kiegyenesíteni. Népies nyelven „boszorkánylövésem” van.

A szemeimnek fáj a világosság, a füleimnek a hang, ok nélküli félelmek kínoznak éjjel és nappal.

Az orvosaim azt tanácsolják, hogy menjek utazni, keressek levegőváltozást. Az még idegesebbé tesz. Sehol sincs egy napnál tovább maradásom. Minden ember, maga az időjárás is a bosszantásomra esküdött össze.

Végre odakerget a sorsom egy világhírű párizsi csodaorvoshoz.

A hírhedett orvos csak a szemembe nézett, s aztán elmondta, hogy milyen bajokban szenvedek, anélkül hogy tőlem kérdezte volna. Azt is elmondta, hogy mi által jutottam ezekhez a bajokhoz. Megmondta a betegségemnek a nevét. Megrémültem. Egy híres angol orvosnak a neve az. Kínos és gyógyíthatatlan baj.

S azzal az iróniával, amire egy híres orvos fel van jogosítva a hozzá folyamodó páciensekkel szemben, azt mondá: vigasztalja ön magát azzal, hogy ez csak a milliomosok betegsége.

Igazán büszke gondolat! Olyan betegséggel bírni, amit a szegény ember, a közönséges polgár meg nem kaphat; amihez pénz kell, sok pénz, hogy az ember megszerezze.

Végül utasításokat adott, hogy milyen életmódot kövessek ezentúl, hogy a bajomat enyhítsem: aszkétai tartózkodás minden testi-lelki élvezettől, szigorú étrend, őrizkedés a meghűléstől, és a többi.

A halálhíremet hoztam haza Párizsból.

De nem akartam belenyugodni. Egyik doktortól a másikhoz vándoroltam, mindegyik más meg más gyógyrendszert próbált ki rajtam, mindegyik más meg más zsigeremben kereste a baj gócpontját. Mindegyiknek igaza volt. Meg volt rontva minden életszervem.

A szemeim kezdtek már megvakulni. Folyton kápráztak. Egy zegzugos szivárványcsillag, hasonlatos a máltai lovagrend keresztjéhez, táncolt a szemem előtt, s ami annak a közepébe esett, az nem volt rám nézve látható: se betű, se arc.

Majd meg epileptikus rohamok leptek meg, előzetes fejfájással. Engem! Aki sohasem ismertem a fejfájást. Őrületes kínok! Most valamennyi életműszerem mind fellázadt ellenem, mintha összeesküdtek volna.

Végre kuruzslókhoz folyamodtam. Azoknak a kancérolásai szereztek is időközönkénti enyhülést, de a visszaesés annál irtózatosabb volt.

Féltem már mindentől: az emberektől, a napsugártól, a levegőtől, a friss víztől; de legjobban féltem saját magamtól. Hogy egy rossz pillanatában a kínoknak meg fogom ölni magamat. Ápolóim eltávolítottak a kezem ügyéből minden ölő szerszámot.

Az orvosaimnak rimánkodtam, hogy adják a kezembe az egész palack morfiumot, amiből megszámlálva szokták a cseppeket a kanálba hullatni. Majd kiittam volna én azt egyszerre. Nem adták ide.

Nem azért ápoltak már, hogy meggyógyítsanak, hanem hogy az életemet mesterségesen nyújtsák.

Hírlapot sem adtak már a kezembe; azok mindennap hozták az orvosi jelentéseket az én állapotomról. Különben sem oIvashattam volna, mert a szemüvegemet eldugták.

Minden életműszerem megtagadta már a szolgálatot. Nem volt már más táplálékom, mint a tej.

Mégsem engedtek meghalni.

Híres embernek, nagy embernek nem szabad olyan könnyen elszökni a világból, mint holmi napszámosnak.

No, ha minden eszközét az öngyilkosságnak elvették tőlem; itt az ablak, emeleten lakom, kiugrom fejtetőre.

Kiolvasták a szememből a szándékomat, s levittek az emeletről a földszintre, ott vasrács volt az ablakokon.

S hogy esetleg össze ne zúzhassam a fejemet a falon, kipárnázták az egész szobát.

Mi van itt a fejemben, ami úgy ég, úgy kalapál, úgy zakatol? Az orvosok is azon tanakodtak éppen.

Azok a koponyák jöttek-e el rajtam bosszút állni, amiket borserlegül bitoroltam a gyászorgiákon? – Bizony azok.

Mefisztó kéri a díját a vén ember megifjításának!

Mindennap tanácskozást tartottak fölöttem az orvosok.

Mikor aztán kifogytak a tudományukból, akkor végre elhívták Párizsból azt a világhírű orvost. Eljött.

Nem volt örvendetes a viszontlátás.

Összevissza vizsgált.

Én arra kértem, hogy engedjen már meghalnom.

Az én híres doktorom a maga jól ismert gorombaságával egész őszintén megmondá, hogy arról szó sincs. Szívós életszervezetem van, nem halok bele a bajba, hanem csak megőrülök.

Ez volt a legirtóztatóbb ítélet!

Mért nem lehet egy királynégyilkost arra ítélni, hogy őrüljön meg!

Aztán megvigasztalt szépen.

Egy módja van a rettenetes végzettől való megszabadulásnak: a trepanálás. Ha a koponyámat kifúrják, s a likon keresztül eltávolítják az ott összegyűlt ártó anyagot.

Nem borzadtam vissza tőle, kapva kaptam rajta.

Azt! azt! fúrjanak lyukat a fejembe, s húzzák ki azon keresztül az ördögöt, aki ott zakatol benne.

Az orvos megmondá, hogy az fájdalmas műtét.

Mit nekem az éles acél harapása! Enyhülés az a magam pokolkínjai közepett.

Azt is őszintén megmondta az orvos, hogy ebbe a műtétbe bele is halhatok.

„Azzal áldjon meg az Isten!” Magam sürgettem a műtétet.

Nem engedem magamat narkotizáltatni. Akarom élvezni a műtétemet.

Akarom látni azt a gépet, amivel a trepanálást végrehajtják, meg akarom azt magamnak magyaráztatni.

Kitűnő, remek egy szerszám!

Egy acélcső, melynek az alsó széle sűrű fűrészfogakkal van ellátva; ezt egy gép hozza sebes körforgásba, s mélyeszti alább. A fogascső közepében van egy acél szeg, mely elébb a csontba benyomul, hogy a cső forgását biztosítsa. Igazán tökéletes egy eszköz. Fejet kell hajtanom az orvosi tudomány előtt.

Azt különben is meg kellett hajtanom, hogy a tarkómon függélyesen működhessék a gép. Ott van az ördögnek a székhelye.

Mielőtt hozzáfogtak volna, elővett a kacagás. A híres doktor kérdezte, hogy mit nevetek.

„Azt nevetem, hogy az én koponyámat a fúrt lik miatt nem fogják használhatni ivóserlegnek.”

Derék ötlet! Méltó a kidolgozásra.

Aztán elkezdődött a műtét. Az egyik orvos kezébe vette az óráját, s azon számlálta a másodperceket. Egy másik a sebesen pörgő gép mélyedési fokait számlálta, a harmadik csavarta a gépet. És én éreztem, hallottam annak a működését, a fűrészfogak karistolását a koponyacsont közölte a füleimmel. Most mindjárt… Most mindjárt át lesz törve a koponyafal…

Ekkor egy gyönge kézkopogás hangzott az ajtómon.

Egy gyermeki hang „jó reggelt” kívánása csendült meg odakinn.

Ez a gyermekkéz, ez a gyermekhang visszahozott a pokolból.

Itt vagyok, az én csendes kis tusculanumomban.

Nem vagyok halálra ítélve, se megőrülésre.

Nem vagyok nagy úr, nem ülök gyászorgiákat.

Nincsenek millióim – nincsen paradicsomom.

… Nem jól mondtam. Van jó egészségem, s az egy millió; s van jó kedélyem, s az a paradicsom.