|
Ismét itt vagyok. Élek.
Látom magamat.
Az vagyok, ami
gyermekkorom eszményképe volt: világhírű festő. Egész iskolát alakítottam
magam körül: a miniatűrfestészetét. Az volt ifjúkoromnak is a szenvedélye.
Arasszal mérhető keretekbe festeni meg a képet, élethűen, gondosan
kidolgozva a legapróbb részletekig: a tájképeken láthatók voltak a falevelek, a
sásdákosok, a virágok, a szőlőfürtön a bogyók hamva, a madarakon a
tollazat zománca, az arcképeken az arc pihéje.
Amellett nagyobb
alkotásaim is voltak: jelenetek a történelemből, a szentírásból, a
mitológiából. Fantáziám kifogyhatatlan volt. Különösen szerettem festeni a szép
női testet. A biblia parancsa: „Ne vétkezzél a te szemeiddel” – nem a
festőknek szól.
Képeim híresek voltak az
ó- és Újvilágban: úttörők a tanítványaim számára.
Nekünk nem volt
szükségünk templommagasságú festőtermekre, óriási vásznakra, amikhez
hágcsón kell felkapaszkodni a művésznek, pajzs terjedelmű palétával a
bal kezében, egész puzdrájával az ecseteknek, s kenni, pamacsolni jóhiszemben,
s mikor megvan a munka, akkor a karzatra felfutni, onnan nézni, hogy mi lett
belőle? – s azt látni, hogy lehetetlen óriások vannak a háttérben, akik az
előtér alakjait agyonnyomják; s aztán újrakezdeni az egészet.
Az én metódusom
ettől megszabadít. Az egész alkotást egy kartávolnyira magam előtt
látom; száz alak elfér egy négyszögméternyi vásznon. Mindig ura vagyok a festményemnek;
az elrajzolási hibákat kimutatja egy kézitükör.
Az a kiváltsága is van a
festői rendszeremnek, hogy az én kis keretű képeim minden szobában
elhelyezhetők. Nem kell a számukra múzeum, közpalota, díszcsarnok, nagy,
üres falak; elférnek az úrnők budoárjában, az amatőrök kabinetjeiben;
egy legyezőn.
Oh, mily boldog voltam
én, mikor az ecset volt a kezemben, nem az írótoll. A toll kínoz, az ecset
enyhít. A toll munkája után fáradtak vagyunk, az ecseté után felfrissülünk.
Amit leírtunk, bánjuk elolvasni; amit megfestettünk, attól alig tudunk
megválni, mindig gyönyörködünk benne. A leírt munkáról mindig tudja a
szerző, hogy rossz, a megfestettről mindig azt hiszi, hogy jó.
Az írón is megesik,
sokfelé lekötötte az ígéretét, hogy egyszerre két, három, négyféle munkán
dolgozik. (Mintha ismertem volna egyszer ilyen embert.) No, az pokolbeli
fáradság lehet! Egy Sisiphus, aki egyszerre két-három követ hengerít föl a
hegyre! A festő mindig több képen dolgozik egyszerre; ha az egyikbe az
idegei belefáradtak, a képzelete kimerült, akkor a másikhoz fordul, azon
megpihen, azon új részleteket fedez fel a kidolgozásra, s mikor megint
visszatér az elhagyott festményéhez; egyszerre megtalálja benne a hibát, amin
fennakadt, ami elkedvenítlené, s kijavíthatja.
A festészetet szeretni
kell. – A festészetet lehetetlen nem szeretni.
|