|
Az én
festőiskolámnak nem volt sok tanítványa. Akik voltak, azoknak erős
próbákat kellett kiállni. Festőnél nem elég a lángész, a tehetség, annak
munkakedvvel is kell bírni. A festő ne gondoljon egyébre, mint a
készülő művére. A lélegzete lehet a tüdejeé; de már a szívverése a
képeé. A gyomrára pedig éppen ne gondoljon a festő! Szép is volna! A
tizenkét órai harangszóra félbehagyni a munkát, mint a kőműveseknek,
s menni a korcsmába! A festők kolóniájában pedig nem is hangzik harangszó
(ott nincs templom), csak a gyárak gőzkéménye bömböli a delet, az pedig a
gépkovácsoknak szól, nem nektek, piktorok, pictrixek: ti csak dolgozzatok; a
déli óra hozza a legkedvezőbb világítást: ezt nem szabad elpánizálni!
Szigorú voltam, akár
csak Doré Gusztáv, aki nádpálcával a kezében dirigálta a tanítványait.
Így gyakoroltam én azt
még kecskeméti rajztanító koromban. Mert az is voltam valaha.
Amikor még azt a nagy
épületet az Alföld nevezetes városában kollégiumnak hítták.
Akkor ott az a rendszer
dívott, hogy a kis- és nagydiákoknak a rendes iskolai tantárgyakon kívül még
rendkívüli leckéik is voltak: ének, zene, tornászat, szavalás, tánc, francia
nyelv, rajzolás.
Ehhez, a mai kor fogalmai
szerint, kell hét tanár. Azoknak fizetés, tandíj!
A hajdani
vademberöltőben pedig mindez kitelt a maga foltjából. A felsőbb
klasszisokban mindig akadt egy diák, aki valamelyikéhez e feladatoknak értett.
Azt a többiek megválasztották tanítónak. Aki érzett magában hajlandóságot,
odajárt hozzájuk, vagy együtt a kollégiumba, s megtanultak énekelni,
muzsikálni, tornázni, szavalni, táncolni, parlírozni, rajzolni ingyen.
Azazhogy dehogy ingyen!
aki nem vette be jól a tanítást, azt a tanító megdögönyözte.
Én is így tettem a
tanítványaimmal, én voltam a rajztanító. Püfölés nélkül a leckeóra nem
végződött. De meg is tanultak azok mind rajzolni, szépen.
Ezt a rendszert
alkalmaztam a festőiskolámban is. A tanítványaim imádtak, mint az
emberfaló Hiclipuclit az inkák.
Az én iskolám nem volt
akadémia, ahol tojásból kikelt sárkánycsirkéket tanítanak gipszszobrok
rajzmásolására, nem is elméleti tanterem, ahol a felkamaszodottaknak a századok
festészeti rendszerét verik a fejébe, megismertetik a festékvegyítés titkaival:
minő színeket használt Rubens azoknak a ragyogó húsoknak az
előállításához, mire prédálta Makart az aszfaltot, amivel olyan nagy
hatásokat ért el, hogyan tudott Velazquez két színből egy egész emberi
testet élethíven előállítani (ami ugyan nem is olyan nagy virtus, tudnak
már manapság „egy” színből egész tájképet festeni: spenótzöldből,
pipacsvörösből, vagy sáfránsárgából), hogyan lehet a világosságot festék
helyett kaparókéssel előidézni; hogyan csinálja Verescsagin a fehérrel
fehérbe festett keleti képeit borotva segélyével, hogyan fésüli meg Pállik a
bégetésig élethű juhait acélvillával, mint uralkodik Böcklin a kobalttal
és ultramarinnal minden kortársai fölött? Hát mindezt az én iskolámban nem
lehetett megtanulni.
Énhozzám csak kész
tehetségek jöhettek „tovább” tanulni. Nem bántam, hogyha úgy ugrottak is
elő, mint Minerva Jupiter fejéből. (Az is derék állapot lehetett! A
tudományosság istenasszonya, négy polgári iskolai osztály végzéséről szóló
bizonyítvány nélkül!)
Nem kérdeztem, hogy
jártak-e az akadémiába? Ha nem jártak, az ajánlat volt rájuk nézve. Az addigi
munkáikat kértem elő tőlük. Azoknak az áttekintéséből ítéltem
meg, hogy érdemes-e velük tovább bajlódni, vagy sem.
Tekintettel voltam az
életkorra: leányoknál tizenhat, férfiaknál tizennyolc volt a legalsó határ.
Azt mondanom sem kell,
hogy a feministák közé tartoztam. Én a nőt minden életpályára hivatottnak
tartom. Még a fegyverviselőre is. Láttam én már gyáván megfutamodó
férfiseregeket, s mindhalálig ellenálló amazon-csapatokat az életben eleget.
Esze annyi van az asszonynak, mint a férfinak, némely dologban több is. Egy
általam nagyon respektált hölgyről azt az emlékezetes mondást hallottam,
hogy „minden asszonynak van még a kontyán is egy szeme, hogy hátrafelé is lát”.
Ejh, de igaz. Hát még hallani hogy tudnak! Két füllel kétfelől egyszerre
két különböző beszédet meghallani. Két asszony egyszerre tud beszélni
folyvást, s hallani és felfogni azt, amit a másik beszél. Sőt, tud a
szemével beszélni, s a szájával annak az ellenkezőjét mondani.
Én tehát a gyakorlati
életben is egyenjogúságot adok a nőknek a férfiakkal.
Hát még a
művészetben! Itt meg csimborasszói magasságban állnak a szakállas nem
fölött.
A színpad egén csak
nőt neveznek „csillagnak” (Star). A férfi csak „üstökös”.
A költészetben csak az
tartja a nőket hátrányban, hogy szégyenlenek olyan őszinték lenni a
revelációikban, mint a férfi írók; de hogyha egyszer leküzdik ezt a
tartózkodást, valamennyi férfi író mind elkotródhatik a versenypályáról
előttük.
Miért ne foglalhatnák el
hát a nők a képzőművészet terén is az őket megillető
helyet? Különösen a festészet országában nagy előnyükre van az erős
megfigyelőtehetség, a színek harmóniája iránti érzék. Hiszen a férfiszem
is meglátja ugyanazt, de a női szemnek fogamzó képessége van; az meg is
tudja a látottat őrzeni.
Ezért én mindenkor nagy
előszeretettel viseltettem a nők festőművészi kiképzése
iránt.
Az én modorom egészen
arra volt utalva. Ebben ki volt zárva a férfikezet követő széles
ecsetkezelés. Az én képeimet mind finom mókusfark ecsettel festették, mint az
akvarelleket. Ahhoz nagy türelem kellett, ami nem a legények velük született
tulajdona. Éppen olyan ez, mint a tűvel hímzés; én még nem láttam férfit,
aki hímzéssel foglalkozott volna. Leány kell ahhoz, ábrándozó leány, aki
álmait, reményeit öltögeti bele a kereszttűzésekbe. De még inkább
hasonlíthatnám azt a gobelin-szövéshez, ahol az alkotó művésznek ihlettel,
emlékezettel és türelemmel kell a százféle fonálból összehozni az igazságot.
Magától értetődik,
hogy a leánytanítványokkal is olyan szigorúan bántam, mint a fiúkkal. A
művészvilágban nem számít a nemkülönbség: ott mindenki semleges.
S a
festőnőknek a szíve hideg.
Amit legjobban észre
lehet venni egy „akt”-festéskor. A festőnő összehúzza a szempilláit,
úgy figyeli meg a faun izomzatát, de eszében sincs elpirulni.
|