IV.

Ez a sok tekervényes frázis pedig csak arra való volt, hogy valamiképp feneket kerítsek annak a helyzetnek, mely szerint én most ezzel az álhajas fejjel, ezekkel a hamis műfogakkal és pápaszemekkel még mindig ifjú művésznemzedéket képezek ki az Olymp számára. Nem „gyermekeim” ezek már, hanem „dédunokáim”.

Regényt ígértem, s folyvást csak értekezéseket tartok. A tisztelt közönség unja már a sok léfélét, „húst! húst!” akar látni.

Jön az is.

A legújabb tanítványaim között van egy leány meg egy fiú. Mind a kettő egyszerre lépett be az iskolámba ezelőtt négy évvel. A leány volt akkor tizenhat éves, a fiú tizennyolc. A leány neve Stella, a fiúé Andor. Én azonban úgy hívom őket, hogy Eszta és Bandi; mert így magyaros.

Mikor a leány tizenhat éves korában beállított hozzám, ezekkel a szavakkal kezdte: „csúnya vagyok, szegény vagyok”.

Láttam bizony. Sovány, nyurga termete volt, arca fakó, barna, ajkai kicserepesedve, haja csitri, csak a két nagy fekete-kék szem adott valami szokatlan kifejezést a tekintetének.

Fekete ruhája egyszerű volt, sőt viseltes: ki is nőtt belőle, nem ért a bokájáig. Fején fekete szalmakalap volt, búzavirággal. Kesztyű nem volt a kezén.

Amit a bemutatáskor mondott, az csak indokolása volt a kívánságának: „tanulni akarok; de fizetni nem tudok”.

Igaz a! Ha a leány csúnya is, szegény is, akkor nem tud fizetni.

Nem az a kérdés, hanem hogy tud-e rajzolni?

Magával hozta a rajztokját, kiszedte belőle a kísérleteit. Színvázlatok, tollrajzok voltak. Csupa gyerekek. A gyermekvilág mindenféle ellesett mozzanata, játéka, indulatja, öröme, siralma. Csupa élet és igazság. A tollrajzok biztos kézzel voltak odavetve. Rendkívüli tehetségre vallott minden.

– Hol szerezte maga ezeket a gyerek-tanulmányokat? – kérdezém tőle.

– Hm. Vannak otthon heten.

Hét kis testvér! Ez megmagyarázza, hogy miért jár a legnagyobbik kopott ruhában, s miért olyan sovány.

– Hol lakik maga?

– Kőbányán. Az apám hivatalnok a sertéshizlalónál. Észrevettem, hogy cipői sárosak.

– Csak nem gyalog jött ön le Kőbányáról?

– Uram! ön a tanítványait tegezni szokta.

S ehhez olyan könyörgő pillantást vetett rám azokkal a nagy szemeivel. Hogy tudtak azok a szemek szépen kérni!

Aha! Ez előlegezi magának az én beleegyezésemet!

Elmosolyodtam rá.

– No jól van, kisleány, hát én elfogadlak tanítványomnak díjtalanul. Hanem nálam nagyon szigorú rend van ám. Reggel kilenc órától délután négyig fel nem kelsz a rajzolóasztaltól, itt nincs ebédidő.

– Otthon is úgy szoktuk: csak este étkezünk.

– Aztán az nem jó lesz, hogy gyalog járj be Kőbányáról, mert fáradtan ülsz a munkához. Itt van tíz forint: válts magadnak bérletet a helyi vasúton.

Kivettem a tárcámból egy bankjegyet.

Az a hamuszínű arc egyszerre veres lett.

– Uram, én nem szoktam az ajándékokhoz.

– Ez nem ajándék, hanem segélyezés a rám bízott rendelkezési alapból, amit tehetséges kezdőknek kioszthatok.

Ez alatt a cím alatt aztán elfogadta.

Aztán még egy ezüst forintost is rádiktáltam.

– Ezen pedig végy magadnak kesztyűt. Festőnek kímélni kell a kezét.

Azok a nagy fekete szempillák lezárták a csillogó kék szemeket, úgy tetszett, mintha valami könnyfelét rejtenének el. Alig hallhatóan rebegé: „Még sohasem volt kesztyű a kezemen.”

Aztán kezet csókolt szépen a fényes segélyezésért, s helyet foglalt az általam neki utalt rajzoló asztalnál.

Azóta négy esztendő múlt el. A csúnya, sovány kisleányból büszke szépség lett: klasszikus idomokkal; a hamuszín arc zománcot kapott, vonásai szabályosakká nemesültek. – Most már tudna fizetni.

Rendes táplálkozás, munkakedv, amit előmozdított egy kis ösztöndíj, meg az eladott képek ára teremtő erővel bír egy fiatal leánynál. Én láttam őt évről évre szépülni, fejlődni. Jobban is öltözködött már. Volt ízlése.

A másik tanítványom, a Bandi csaknem egyidőben került oda hozzám az Esztával.

Persze hogy az iskolából szökött meg. Nem vette be a gyomra a görög nyelvet meg a matézist.

Borzas hajú, szilaj tekintetű fickó volt, vastag, piros ajkakkal, izmos, egészséges. Győzte a koplalást, hanem aztán, mikor hozzájutott, meg tudott enni egy egész rúd szalámit vagy egy döböz liptai túrót.

Én, amint meggyőződtem a fiú kiváló tehetségéről, föltettem magamban, hogy rendes életmódhoz szoktatom. Felajánlottam neki, hogy vacsoráljon velem együtt. Elfogadta. Én otthon tartottam konyhát, pincét: nem jártam vendéglőbe. A Bandinak is jobb volt, hogy nem szokott az elzüllesztő kocsmai élethez. Így vacsorálgattunk naponkint együtt. Ha a szakácsném feladott egy sült csirkét, én abból kivettem magamnak egy combját, a többit aztán elfogyasztotta a Bandi. Minden csontot tisztára lerágogatott. Én gyönyörködtem benne, hogy ő hogy eszik.

Aztán mikor szállása nem volt, ott hált nálam a pamlagon. Zseniális fickó volt: compositeur-nek készült. Tele volt vázlatokkal a rajztokja, s azok mind nagyszerű tervek voltak.

Fogalma sem volt anatómiáról; hanem volt neki valami csodálatos ösztöne, fejből kitalálni a legmerészebb testfordulatokat, kurtításokat, izomfeszítéseket, ahogy ez több híres rajzolónak megadatott, akik modell nélkül dolgoznak.

Később aztán, mikor aktrajzolásokra fogtam, tisztultak a fogalmai, csakhogy örökké megmaradt a hajlama a torzításhoz. Szeretett közönséges lenni: amit ők úgy mondanak, hogy „természetes”.

Eszta egészen ellentéte volt. Ő a gyerekéletet tanulmányozta és eszményítette.

Emiatt aztán örökös ungorkodás volt közöttük. A festőiskola növendékei között ez rendes dolog. Az mind csalánból köt bokrétát egymásnak. S a csípősködésben Eszta volt az erősebb. Gyakran úgy felbosszantotta Bandit, hogy az a fogaival tépte szét a megkritizált rajzát.

Egyszer Bandi megfestette a kenyérmezei ütközetet, Eszta odaírta alája: „képviselőválasztás Tyukodon”.

Jaj, de dühös volt érte a gyerek.

Föltette azt magában, hogy nyugodt képet fog megteremteni: lefestette Máriust Carthago romjain.

Amire Esztának az volt a megjegyzése, hogy az alak igen jó, kifejezésteljes, csakhogy ezt kellene aláírni: „az osgyáni fazekas, akinek a szekere beledűlt az árokba, s aki e históriai mondásra fakad: Sohasem láttam ennyi cserepet.”

„Megállj, te boszorkány!”

Aztán megtorlásul ő is leócsárolta Esztának a gyerekképeit. De akkor tréfálta meg legérzékenyebben a fiút a leány, amikor Bandi egy históriai képet végzett be, mely azt a jelenetet örökíti meg, amikor a hős Kinizsi diadalmas ütközet után egy holt török basát emel föl a fogaival, s úgy járja a verbunkos táncot a táborhelyen.

A fiú büszke volt a munkája sikerére.

Nemsokára aztán kapott egy levelet, amelyben az „Odol” gyárosa felajánl neki kétszáz koronát, ha a képét átengedi reklámplakátnak, amit minden omnibusz hátára oda illesszenek: „ilyen fogai voltak Kinizsinek az Odol használata után!”

No, azon a napon jó volt Esztának nem jönni fel az iskolába; mert Bandi meg akarta enni!

Hát így civakodtak egymással folyvást, amiből kitalálhatta az ember, hogy szeretik egymást.

Idő jártával a siker is bekövetkezett mind a két tanítványomra nézve. Genre-t képeztek. S ez sok a művész pályán. Sajátságaikat tudták érvényesíteni, s mentül jobban fejlődött a tehetségük, annál erősebben kitűnt annak ellentétes irányzata.

Én mindezt hidegvérrel figyeltem meg. Mesterük voltam, vén legény voltam: mi közöm lett volna hozzájuk egyéb?

Mióta a kezem alá kerültek (négy év alatt) mindegyik egy tenyérnyivel nagyobbra nőtt termetben is. Bandi atlétai idomokra tett szert; Esztából is amazon lett.

Délutánonkint a tanítványaimat vívni és tornászni tanítottam. Ilyenkor Bandi összemérkőzött Esztával, s megesett, hogy a leány vívótőre maradt az övé felett győztes, aminek diadalmas kacaj lett a vége.

Milyen szépen tudott kacagni! Nevetés közben az arca is megszépült, ami ritka női arcnak sikerül. Olyan nagy szemek kellenek ahhoz, mint Esztáé.

Akinek kicsiny szemei vannak, az a hölgy ne nevessen. S ez a leány mindig készen volt a nevetésre. Talán ismerte az értékét.

Épen olyan készen volt a Bandi a felfortyanásra.

Ő nem tudott másként nyilatkozni, mint feltüzelt indulatokkal. Telelármázta a tanulótermet, ha témát adtak neki hozzá. Azért folytatta a munkáját: festett. És dühöngött hozzá. Eszta meg nevetett rajta is, és aközben messzire tartotta magától a festményét, a színhatást észlelve.

Nem volt ebben semmi veszedelem.

Festő és festőnő lehet jó pajtás, kuszi pajtás, hű cimbora. Más művészfajtának már ez nem ajánlatos.

Egyszerre aztán mind a kettő feltűnően megváltozott. Eszta komoly lett, nem kacagott minden semmiségen; Bandi pedig ellágyult, közönyös lett, eltűrt mindent, még a kritikát is, sőt még a napi politikára sem reflektált. Egymáshoz alig szóltak. Ez már komoly jelenség volt.

Hanem egy dologban mind a ketten megegyeztek, abban, hogy elkezdtek hozzám gyermekiesen nyájasak lenni. Mi bajuk ezeknek énvelem?

Hiszen tartoznak nekem valamivel: én tettem őket emberré, én neveltem művészekké, az én lángomnál gyulladt meg az ő szövétnekük; de azt tudhatnák rólam, hogy én semmit sem utálok úgy, mint a háladatosságot. Nem vagyok én a Szjadei-Hahe isten, akinek a szamojéd áldozatot hoz (a húsnak a csontját, a halnak a farkát).

Akivel én jót teszek, attól én nem kívánok egyebet, mint hogy felejtsen el. Nem szeretem, ha a pártfogoltam kezet csókol, jobb szeretem, ha megharap.

Nem mondom ezzel, hogy nem volna nekem is kellemes az, hogy szeretnek; de aki szeret, szeressen azért, hogy én „én” vagyok.

Vajon miért cirógatnak ezek most engem olyan feltűnően? Egy délután, mikor a munkának vége volt, a Bandi annyi kefélnivalót talált a kabátján, annyi felkötnivalót a nyakravalóján, hogy utolsónak maradt az eltávozók között. Mikor aztán csak ketten maradtunk, ünnepélyes arccal állt elém.

– Apámuram (így szólítottak a tanítványaim), egy nagyon komoly szavam volna önhöz.

– Hát csak rukkolj ki vele, fiacskám.

– Nekem e napokban egy igen előnyös ajánlatot tettek. Egy pénzes emberekből álló konzorcium új illusztrált lapot tervez, melyben a karikatúra is állandó rovatot képezne, mint az amerikaiaknál. E rovat ellátásáért nekem évi háromezer forintot ajánlanak fel, amit három évre biztosítanak a számomra, azon esetre is, ha a lappal felhagynának. Küzdök magammal, s nem bírok a kétfelé vált eszemmel ítélethez jutni. Öntől kérem azt.

Ebből aztán mindent megtudtam.

Miért vagy te olyan csendes, miért az a leány komoly? Mind a kettőtöknél küzd a kétfelé vált ész magamagával.

Bolond az ilyen gyerekféle! Azt gondolja, hogy azért, mert szakálla, bajusza megnőtt, hát mármost ő egész ember!

– Hát kedves Bandim, felelek a kérdésedre. Apádnak szólítottál. Eltévesztetted. Ha apád volnék, aki derék, szorgalmas járási orvos a Mátyusföldön, négyszáz forint fixummal, aztán meg a praxisával, s aki ebből tisztességesen meg tudott élni, még a gyerekeit is fölneveltetni, hát azt mondanám neked: „micsoda? Háromezer forintot kínálnak neked rajzolásért? Kapj utána két kézzel! Mennyit kell nekem faluznom, fáradnom, amíg egyezer forintot össze tudok kaparni, s teneked hármat adnak holmi krikszkrakszért, ami neked nem munka, de mulatság! El ne szalaszd, ne légy bolond! Én mondom: az apád!”

– Mintha csak az öregem levelét olvasná itt a zsebemben! Már mondta is! – dörmögé Bandi.

– De hát én nem vagyok neked apád, hanem mestered. Tudom én jól, hogy mi jár az eszedben. Ha elkészülsz elfogadni egy biztos jövedelmet hozó munkát, hát akkor az első dolgod lesz az, hogy megházasodol. Akkor aztán nyakig estél a lépesmézbe, csak úsznod kell benne. Bizonyosan van már egy választottad, akivel hűséget esküdtetek egymásnak a holdvilágnál. Fogadsz szállást konyhával: otthon főzetsz. Ez az élet legmagasabb célja. Otthon ülsz, őrzöd az asszonyt meg a rajzolóasztalodat. Csinálod a karikatúrákat hétről hétre, napról napra; igyekezel minél bolondabb torzítmányokat kigondolni, ami a vasárnapi olvasót megröhögtesse. Felváltod a talentumodat aprópénzre. Aztán fölteszed magadban, hogy az igazi művészetednek is meg fogsz felelni, megkezdesz egy jól megkomponált képet, de nem jutsz hozzá, hogy befejezd, mert mikor legjobb hangulatban volnál, odaizen a szerkesztő, hogy rajzolj Kukorica Miskát, Paprika Jancsit. Mikor aztán nagy kínnal, potyogtatva készen áll a képed, akkor veszed észre, hogy annak a figurái mind torzképek, a gráciáidból megaerák lettek. Mesterséged védistene, Momus igazította a rajzónodat. Mindig messzebb látod a csillagokat a fejed felett: nem bízol magadban többé. Hanem rajzolsz, karcolsz, megunott, megutált rabmunkát. Kortársaid mind elhagynak, képeik ott pompáznak a műtárlatokon, te azokat is lekarikírozod, abban találod az elégtételedet. Idők jártával aztán a családi örömök is beköszöntenek. Bölcső kerül a házhoz, sivalkodó gyerek, kikapós dajka, akire a feleséged egész nap zsémbel. Ha sír a gyerek, lecsapod a plajbászt, s szaladsz a doktorhoz, a patikába, a dajka mosást végez, az asszony pépet főz. Aztán ahány esztendő, annyi poronty, mert hát nagyon boldogok vagytok. Utoljára megunod a sok gyereksírást, sápítozást, pörlekedést, alig várod, hogy levágd a keserves robotmunkát, szaladsz a korcsmába, azt mondod, tanulmányokat akarsz szerezni. Nagy eszméd van. Humorisztikus naptárt fogsz kiadni, amihez magad írod a szöveget, az élceket a bohémasztalnál gyűjtöd, s lesz belőled író (a legsilányabb fajtából). De más is lesz belőled: korhely, lump, aki versenyt dorbézol magához hasonló cimborákkal, s éjfélek után vetődik haza, s aztán délig aluszik, akkor fogsz kedvetlenül a taposómalom keringetéséhez. Hogy a kényszermunkának megfelelj, lámpavilágnál dolgozol, amivel aztán fiatal korodban tönkreteszed a szemeidet. De legalább elérted az élet célját. Számos gyerekekből álló családot alapítottál, akikre egyszer, ha a sok konyakivástól megüt a guta, nem hagysz egyebet, mint egy rakás befejezetlen vázlatot.

– No, ezt a curriculum vitaet szépen lerajzolta ön, mondhatom.

– Minden vonás igaz benne. Hát most hadd szóljak hozzád úgy, mint a mester a kedves tanítványához. Én tudom, hogy mit érsz, ismerem a tehetségedet. Azzal teneked a világhírt kell kivívnod. Festeni tudsz már, de rajzolni még nem tudsz. Eredj ki a nagy mesterekhez Münchenbe, Párizsba, tanulj ott három esztendeig. Én teneked felajánlom azt a háromezer forintot évenkint, amire szükséged lesz.

A fiú büszkén kapta föl a fejét. „Uram!” Elértettem. Csitítottam.

– No, csak ne uramozz! Nem ajándékba kínálom, hanem kölcsönképpen. Te azt nekem vissza fogod téríteni, majd mikor hírneves festő lesz belőled.

Azt mondta rá, hogy engedjem neki ezt a dolgot holnapig meggondolni. Valakitől akar még tanácsot kérni.

Kíváncsi voltam rá, hogy mit fog tenni?

Ha nem fogadja el az ajánlatomat, akkor holnap reggel el sem fog jönni az aktrajzoláshoz az iskolába, hanem búcsút vesz hollandus módra, s egyszerűen elmarad, és átköltözik a képeslap szerkesztőségébe, ahol az első havi díjat előre kifizetik.

Azonban hát eljött, mégpedig a rendes leckeóra előtt. Mikor én a tanterembe léptem, már akkor ott találtam a festőtámlánya előtt, a befejezés állapotához közeledő képe előtt.

Kicseréltünk egymással egy jóreggel kívánást; de egyikünk se szólt, se beszélt többet. Én is leültem a festőasztalomhoz egy miniatűr képen pepecselni, melyet elefántcsont lapra festettem. Úgy tettünk, mint két ember, akinek semmi közölnivalója sincs egymással.

Kevés vártatva nyílt az ajtó, s belépett Eszta. Ez is szokottnál korábban jött. Fekete ruha volt rajta, állig begombolva, fekete kalap a fején. Egyenesen odajött hozzám, és köszöntött.

– No, hát le sem teszi a kalapját a fejéről?

(Mikor nagyon kegyes akartam lenni, akkor halljamagáztam.)

– Nem teszem le, mert azonnal elmegyek.

– Ah! utazik valahová?

– Igen, elutazom. Búcsúzni jöttem.

– Tőlem?

– Öntől is – meg a művészettől is. Nem festek többet. Férjhez megyek.

(Ahá!)

Elébb a leány arcára néztem e szó után, azután a fiúéra.

A leány arca halavány maradt, a fiúé lángba borult.

(Tehát a „valaki” adott már tanácsot!)

– S ki az a boldog, aki magát a festőállványától elragadja?

(No, most következik a színpadi jelenet!)

A leány félrehajtotta a fejét, rám nézett merően azokkal a nagy szemeivel, amiket az ilyen kérdésre adandó feleletnél le kellene sütni, s száraz hangon felelt:

– Ön nem ismeri, és magam is csak egyszer láttam. Egy távoli rokonom; gazdag jószágbérlőnek a fia a Bácskában.

Nem néztem e percben a fiúra; de ilyenkor az ember a feje hátuljával is lát. Előttem volt a sápadt arca.

A leány egyhangú kifejezéssel folytatta.

– Szülőim nagyon óhajtják e házasságot. A kérő derék, jóravaló ember. Sorsom így biztosítva lesz.

– Igaza van, Eszta. Egy derék férj többet ér Apollónál, a kilenc múzsájával együtt. Én szerencsét kívánok önnek a sorsfordulathoz. Utóvégre is ez a nő hivatása.

Egy kicsit félrehúzta a száját, mintha gúnyosan mosolygott volna ezen a banális frázison.

(Hiszen gondoltam én valami mást is, de azt nem mondtam ki.)

Azzal megszorította a kezemet mind a két kezével.

– Köszönöm önnek azt a sok jóságot, amit rám pazarolt. Emlékezzék rám néha, ahogy én önre mindig vissza fogok gondolni.

Azzal bókot csinált, s távozni készült.

– No, hát a vázlatait, a tanulmányait nem szedi össze, nem viszi magával?

– Mit csináljak velük? Jövendőbelim házánál nem értenek a képekhez, talán nem is szeretnek rágondolni, hogy festőnő voltam; ha pedig hazaviszem ezt a sok tarka papirost, a gyerekek mind összetépik. Hadd maradjanak itten. Talán akad számukra hely valami sutban.

– Jól van, hát hagyja itt, majd én elteszem.

Eszta valami olyanformát suttogott hozzám, hogy „Isten önnel”, s ezzel elsietett. Bandihoz egy szava sem volt. Ezzel is sokat mondott.

Amint a leány becsukta maga után az ajtót, Bandi kirúgta maga alól a széket, odarohant hozzám, nyakamba borult, átölelt, zokogott, telesírta a galléromat, egyebet sem hajtva, mint „ez a leány! Ez a rettenetes leány.”

– Te fiú! Meg ne szóld ezt a leányt. Mert ez most azért, hogy tégedet megmentsen, föláldozta saját szívét, művészetét, jövendőjét, a szíve mártírjává tette magát.

– Megölt!

– Nem igaz! Feltámasztott!

Ekkor aztán lebontakozott a fiú a nyakamból.

– Most elfogadom önnek az ajánlatát…

Én aztán még biztattam, hogy nem is olyan rendkívüli dolog ez. Elkövette azt már más öreg mester is, hogy kezdő tehetségeknek ösztöndíjat adott: nincs azon restellnivaló.

De annyit mégis megtett a Bandi, hogy lealkudta a háromezer forintot kétezerre. Neki annyi is elég lesz. Aki szorgalmasan dolgozik, az keveset költ. Az első évnegyedes részletet rögtön átadtam neki. Amire ő sebtén összepakolta a vázlatait, festékes ládáját, s úgy elpályázott, hogy még csak egy búcsúlakomát sem tartott a pajtásaival.

(Ez heroikus kúra volt; de használt.)

Éppen következtek a nyári szünnapok: az én festőiskolám üresen maradt, magam is elmentem azalatt szerteszét kóborolni, mégpedig úri módon.

Teljes életemben szerettem az uraskodást. Szerintem „úr” az, aki a saját házában lakik, a saját termésű borát issza, s a saját kocsiján utazik. Így a paraszt is lehet úr. Magamat is a parasztok sorába számítom. Házam viskó, borom vinkó, lovam turcsi; de az enyim.

A vakáció alatt a saját szekeremen bejártam a görbe felföldet, a Kárpátokat; egész albumot töltöttem be vázlatokkal. Mennyit fogok én dolgozni a jövő munkaévadban!

Mikor hazakerültem, s aztán megint leültem a dolgozóasztalomhoz, azon vettem észre magamat, hogy nem megy a munka. Hiányzik a kedv. Hát mi lelt engem?

Az a két üres szék, ott mellettem kétfelől, zavarja a kedélyemet. Hiányzanak azok, akiket megszoktam ott látni: – se Eszta, se Bandi. Az állványaik, székeik üresen maradtak. Az Eszta állványára még rá volt dobva az a fakó vörös kárpitdarab, amit drapériának használt.

Két hónapja múlt már, hogy elmentek, s azóta egy levelet sem küldtek hozzám.

Hiszen tudom én azt jól, hogy egy hímnemű festőnek micsoda penitencia egy levelet megírni; a Bandin nem csodálkozom; de Eszta nem festőnő már: az bizony vehette volna magának azt a fáradságot, hogy valami tudósítást küldjön új mibenlétéről.

Azon vettem észre magamat, hogy előkeresem az itthagyott rajzait, a vázlatokat, tanulmányokat, azokat nézegetem végig, azután hozzáképzelem az ő finom fehér kezeit, amint a papíron végigfutnak, amint az ujjaik hegyével letörlik a nemtetsző vonást. Nem állhattam meg, hogy egy félbemaradt pasztell színvázlatát ki ne egészítsem. Ő pedig most bizonyosan vajat köpültet.

No, a Bandi a harmadik hónapban majd csak kénytelen lesz valami életjelt adni magáról avégett, hogy a hollétét tudassa velem: a második évnegyedes ösztöndíjat különben nem tudnám utána küldeni.

Nem is váratott magára. A nevem napjára, ami az ősz kezdetére esik, egy postai szállítmány érkezett a számomra: egy olajfestmény, Münchenből.

A képhez csak egy névjegy volt mellékelve. Bandié, a szállása címével: no meg egy pár betű: p. c.

(Vajon a szokásos francia nyelv nem tudás-e ez a fickónál, hogy a p. f.-et elcseréli a p. c.-vel? vagy élcelni akar?)

A kép megadta a választ.

Egy tyúkudvar volt, hátul vesszőborítóval, melynek pálcái között libák, gúnárok dugdossák ki a fejüket. Elöl egy tarkaruhás pila, kockás kendő a fején, a földre terített zsákon ül, a térdhajlásai alá szorítva egy ludat, melynek az egyik kezével szétfeszíti a sárga csőrét, a másikkal pedig tömi bele a kukoricát.

A pilának az arca Esztának a híven talált arcképe volt. Eszta ludat töm…

Kegyetlen gúny volt.

Hát csak szereti még most is a fiú – mert haragszik rá. Odatettem a festményt az Eszta üres festőállványára; de betakartam a shirtingfoszlánnyal, hogy pajkos kölykek ne mulassanak rajta.

A pajkos kölyköktől különben is végképp megszabadított a kegyes véletlen. Megkaptam az influenzát; lefektettek. A festőiskolával fel kellett hagynom. Kicsi híja volt, hogy el nem patkoltam. A háziorvosom csak később mondta meg, hogy egy kis mellhártyagyulladáson estem keresztül.

No hát ez jó volt nekem az esztendő végéig tartó időtöltésnek. Betegségem alatt odahozattam az ágyam elé a lúdtömő Esztának a képét: gyönyörködtem benne.

Aztán még kaptam orvosi büntetésül több hétig tartó szobaáristomot, súlyosbítva éjjel-nappal a testemen viselendő jégeringgel.

Tiltva volt a levegőre kimennem. Levegő? Hát lehet ezt levegőnek nevezni?

Óh, te bámulatos szép Pestem! Vannak neked palotasoraid, lánchidaid, színházaid, mulatóid, műkiállításaid; de levegőd nincsen. Télvíz idején úgy fekszik rajtad a köd, mint a tengeriszap: csak a tornyok hegye látszik ki belőle. Ha egy lábadozó beteg, akinek a légzőszerveivel volt valami összekülönbözése, egy lélegzetet vesz ebből a lomha buszból, melyben legegészségesebb alkatrész a gyárak kőszénfüstje: egyszerre visszaesik a bajába.

Tehát üljünk a szobában, s olvassuk az újságokat.

Az is jó mulatság, mikor egy híres ember mindennap élvezheti az újdonságok rovatában a betegségéről közölt jelentéseket. Az inas minden délben odateszi a tányérom mellé a névjegyeket, amiket látogatóim rábíztak. Az orvostól szigorúan meghagyatott neki, hogy senkit se eresszen be hozzám: tiltva van a hangos beszéd.

Egyszer mégis behozott hozzám délelőtt egy névjegyet, melyen elbámulva olvastam Stella nevét.

Hát csak Stella? – Nincs semmi asszonyi predikatum mellette? – Fél évnél több múlt már, hogy nem hallottam felőle. Mondtam, hogy bocsássa be.

Elijedtem, mikor megláttam.

Alig ismertem meg az arcát. Sápadt volt, sovány, ajkai keskenyek, szederjesek, nagy szemeit mélán takarták szempillái. Felugrottam a székemről, eléje siettem, megfogtam a kezét; olyan hideg volt az.

– Te vagy az, Eszta?

– Én vagyok, Eszta.

– Hát nem vagy asszony?

– Leány vagyok. Sírból fölkelt halott vagyok.

– Hogy kerülsz ide?

– Hát mint akinek a széles világon sehol sincs helye, csupán csak itt van. – Kis szünettel utána tette – „talán”.

Ebben az egy szóban: „talán”, annyi szomorú reveláció volt.

– Bizonyosan – feleltem rá, s odavezettem egy karszékhez. Leült, fáradt volt.

– Köszönöm, milyen jó itt!

– Mi történt veled, amióta nem láttalak?

– Nagyon sok. És az mind kín, borzalom, rémség. Hét hónapja múlt, hogy öntől búcsút vettem itt.

– Igen. Ugyanez a fekete ruha volt rajtad akkor, ami most.

– S nem veszi ön észre, hogy ez a ruha most sincs elviselve? Pedig ugyan sok okom lett volna gyászolni benne. Mikor innen eltávoztam, azzal az elhatározással keltem útra, hogy meglátogatom bácskai rokonainkat, akiknek egyike nekem van szánva vőlegényül. Az egész úton a szívemmel pöröltem. Nem hagyott megnyugodnom abban a végzetben, hogy nejévé legyek, sírig tartó rabjává egy embernek, akit nem szeretek. Az eszem, a józan eszem hiába küzdött: ellene mondott minden szívdobbanásom. Óh, milyen nagyon meglakoltam érte! Mikor a rokonaim házához megérkeztem, s a falusi lak verandája előtt leszálltam a kocsiból, vad sikoltozás tört elém a ház nyitott tornácából: a ház kerti ajtaján akkor hozták haza a nekem szánt vőlegényt halottan. Vadászaton volt, véletlenül elsült a fegyvere, s a golyó a szívét járta keresztül. Nagyot dobbant erre a gonosz szív: „én győztem!” Hanem aztán nem is dobbant többet: ájultan estem össze.

Még most is elfulladt a szava, mikor ezt elmondta.

Nekem is a hideg futott végig az idegeimen. Ilyen fordulatot csak a sors fantáziája tud kigondolni. Egy menyasszony, aki fél a vőlegényétől, az meg aztán halottul jön eléje a találkozásra, „ne félj már: jó vagyok”.

– Mi történt velem és körülöttem hosszú ideig, arról nem tudok semmit. Az ájulásra forróláz következett. Hagymázos álmaim közé élő embersírás, asszonyátkozódás vegyült-e? Hallottam-e vagy csak álmodtam a temetési zsolozsmákat? Nem tudom. Eszméleten kívül voltam sokáig. Egy idegen háznál, ahová akkor érkeztem vendégül. Ha kidobtak volna az utcára, igazságuk lett volna, mert az én rossz szívemnek az akarata szuggerálta annak a gyilkos fegyvernek, hogy a csövét a legkedvesebb fiú szíve fölé irányozza. De ők hűségesen ápoltak engem. Talán maga a holt fiúnak az anyja. Én csak a pokolbeli szenvedéseimre emlékezem. Nézze ön, hogy elment a hajam!

Azzal levette a fejéről azt a fekete fátyolkendőt, melyet kalap helyett viselt. Az újan nőtt haja rövid volt. Úgy tűnt elő vele, mintha fiú volna.

– De a testi kínokat még messze fölülmúlta a lelki szenvedés. Nem tudtam menekülni attól a rögeszmétől, hogy annak a szerencsétlen ifjúnak én okoztam a halálát. Ébren is mindig magam előtt láttam az arcát, az alakját, láttam a szívéből felbugyogó vért, és hangosan könyörögtem bocsánatáért. A megtébolyodás jelei mutatkoztak rajtam. Pedig a házbeliek mindent elkövettek, hogy megnyugtassanak; maga a gyászba borult anya gyöngéden megölelgetett, megcsókolt, s azt rebegte, hogy drága jó fia helyett engemet fogad el gyermekéül. Én pedig mind csak azon rimánkodtam, hogy adják nekem a kezembe azt a végzetes fegyvert, annak a másik csöve még meg van töltve: hadd vigyen el engem is az áldozatom után. Éjjel felugrottam az ágyamból, s végiglopóztam a sötét szobákon mezítláb, hogy megkaphassam azt a fegyvert. Elfogtak, visszavittek az ágyamba, s többet nem hagytak őrizetlenül.

– Édes Eszta – szóltam közbe –, ne idézze maga elé olyan elevenen ezeket a kínzó emlékeket.

– Kénytelen vagyok vele, hogy önnel megértessem a mostani állapotomat, mely idehozott. A rokonaimnak volt egy háziorvosuk: derék jó öregúr, ki mindennap meglátogatott. Kikérdezett, megvizsgált, mérte a lázfokot, aztán új receptet írt. Fejet csóvált: nem értette a dolgot. Egyszer aztán az ő tanácsára az én áldott jó rokonaim egy fiatal fővárosi orvost hívattak le hozzám.

– Megálljon csak, Eszta! Hát a szülői idehaza nem vettek tudomást arról, hogy a leányuk idegen háznál betegen fekszik, s hogy a vőlegénye meghalt?

– Majd azokról is beszélek, a katasztrófám végén. Azoknak nagyobb bajuk volt akkor egy szerencsétlen leány lázbetegségénél, aki iránt különben is megnyugtathatták őket jó rokonaim levelei.

– Ugyan mi nagyobb bajuk lehetett?

– Hallott ön arról eleget. – Hát a sertésvész.

Megértettem. Biz az nagyobb baj.

– A fiatal orvos, amint megérkezett, rögtön felkereste az öreg kollegáját, s annak a társaságában jött be hozzám. – Félálomban voltam, a szempilláimat nem bírtam felnyitni. De hallottam, hogy mit beszélnek, a legtöbb szó diákul volt. De annyit már tanultam a betegségem alatt, hogy egyes ismert szavakból következtetni tudjak. A háziorvos azt mondta, hogy a thermometrum normális grádust mutat és a paroxizmus mégis permanens: a pulzus nincs alterálva, mégis megvannak a hisztérikus hallucinációk. Ekkor a fiatal orvos vett vizsgálat alá. A derekam alá nyúlt az egyik kezével, s arccal lefelé fordított. Azután egyenként végigkopogtatta a hátgerincem minden csigolyáját. Mikor aztán az agyamig felért, s a hajamat felemelte, egyszerre hangonsan felkiáltott: „heuréka! A páciensnek egy holttetem van az agyhátulján.” Diákul is megmondta a nevét, de azt elfelejtettem.

– Ez okozza az egész abnormis állapotot – mondá az ifjú orvos.

Erre aztán felültettek fektemből, azzal kényszerítettek, hogy szemeimet felnyissam, s ébren viselkedjem. Kikérdeztek, hogy nem vettem-e észre korábban is ennek a kinövésnek a létezését az agyam hátulján? Én mondtam, hogy igen, gyakran akadályozott a fésülködésben. Nem törődtem vele, mert nem fájt.

– Ez pedig veszedelmes baj – mondá a fiatal orvos –, mert ennek a nyomása az agyra idézi elő mindazokat a kórtüneteket, melyeket a belgyógyászat nem tud megszüntetni, s melyek idő jártával, amint a kinövés nagyobbodik, az őrülésig fokozódnak.

Mikor ezt megértettem, elkezdtem fennhangon kacagni.

Az orvosok ijedten néztek rám.

– Bocsánat, uraim! Nem vagyok megtébolyodva még. Azon kacagtam fel, hogy no hát megtudtam, hol lakik az a kísértet, aki engem agyonkínoz. Itt a saját koponyám hátulján. Kést neki! Kést! Ki kell vágni!

– Ez egy heroina – dörmögé az öreg doktor.

– Valóban én sem tudok más módszert ajánlani – mondá hidegvérrel a fiatal orvos.