VI.

A szánakozás nagy kerítő.

A kávézás alatt ráértem az Esztára vonatkozó tervemet kifundálni.

– Gondoljunk ki valami okosat, Eszta, a te dolgodban.

– Amit ön mond, az jó lesz.

– Hát én azt mondom, hogy teneked legjobb lesz most minden munkától tartózkodnod, a fejedet meg nem erőltetned, hanem kiköltöznöd az én budai gazdaságomba. Ott teljes kényelmet találsz, majorosom családja kiszolgál. Ott vannak tehenek, borjúk, baromfiak: azokkal elmulatsz, van üvegház, télikert, abban gyönyörködhetsz, mindennap friss tejet ihatol, és ami fődolog, tiszta levegőt szívsz.

– Nagyon jó lesz. S ami még főbb dolog: nem látom a világot.

– Amellett meg, mikor rád ér a művészi vágy, rajzolhatsz is.

– Hiszen nincsenek már modelljeim. Elvitték Belgrádba.

– Ha csak gyerek kell, kapsz annyit a Svábhegyen, hogy tablót csinálhatsz belőlük. Adsz nekik aszalt szilvát, mind megkapod.

Én a szobámban levő telefonon rögtön kiizentem a gazdának, hogy fogasson be a hintóba a kocsissal, és küldje be rögtön. Amíg a telefonkagylót tartom a fülemen, nagy kacagást hallok a hátam mögött. Eszta hangja volt az.

Bámulva tekintek hátra: mi lelte ezt? – Hát persze hogy volt oka a derültség kitörésére. Meglátta, hogy a régi festőtámlányán egy kép van, veres szövetdarabbal letakarva. Kíváncsi volt megtudni, mi lehet az? Mikor aztán ráismert a saját arcképére, lúdtömő helyzetben, csakugyan nevetnie kellett.

– No lásd – mondám –, a távolban is megemlékezett rólad.

Nagy gyönyörűséggel nézte azt a képet.

– A jó fiú tehát azt hiszi, hogy én most boldog háziasszony vagyok. – Hagyjuk meg ebben a hitében.

– Nem akarsz neki írni? Én tudom a címzetét.

– Sőt, önt is kérem, hogy ne írjon neki rólam semmit. Csak hadd fessen torzképeket az én falusi idilljeimről.

– Megéred, hogy teljesülni fognak. Ha belekerülsz az én falusi gazdaságomba. De mármost térjünk át egynémely praktikus kérdésre. Te most így kerültél hozzám, ebben az egy szál ruhában. Hol maradt a bőröndöd a többi ruháiddal?

– Igaz a! Az ott maradt a kórházban. Én azzal a szándékkal mentem ki, hogy majd hozok magammal egy bérkocsit, s elviszem a bőröndömet, aztán a nagy elkeseredésemben elfelejtkeztem bérkocsiról és bőröndről, úgy szaladtam ide őrült fejjel.

– No azt hát majd utánad hozatjuk később; de most a legelső dolgunk, hogy neked valami gúnyát, a legszükségesebbet beszerezzünk.

Bérkocsit hozattam, s aztán a leánnyal együtt elhajtattam mindenféle fehérneműs, konfekciós boltokhoz, hogy összevásároljak a számára egy tucat inget, hózedlit, harisnyát, felöltőt ugyan megnéztek a boltosok mindenütt. Hát csak el kellett látnom a kórházból kikerült lábadozót a legszükségesebbekkel, ha már magamra vállaltam.

Mire a bevásárlásból hazatértünk, már ott várt rám a kocsisom a hintóval. Tíz óra lehetett délelőtt, s a hintó lámpásai égtek. A kocsis sietett magára igazolni. Olyan sűrű a köd a városban, hogy a kocsik egymásba ütődnek; a rendőrök minden kocsisra ráparancsolnak, hogy gyújtsa meg a lámpásait.

Én akkor jöttem ki először a szobából a nagy betegségem óta.

Pedig feltettem magamban, hogy kikísérem a leányt a hegyre, s magam intézkedem a cselédeimnél az elhelyezéséről. Magamra nem is gondoltam. Jó meleg bundába burkolóztam; lábaim lábzsákba, fejemre asztrakán süveg húzva. Esztát is elláttam mindenféle takarókkal.

Aztán amint az alagúton átjutottunk, a kocsis eloltotta a lámpásokat, ott már világos volt, a hegy aljánál már szakadozott a sűrű köd, úgy hömbölyögve a halmokon, mint a tengerár; az Istenhegyi úton már derült ég jött elénk, s amint az udvaromra megérkeztünk, már nem kellett se bunda, se lábzsák: melegen sütött a nap. Ha sejtenék azt a pestiek, hogy mit bírnak a budai hegyekben! Egy darab Olaszországot télen. Benn Pesten a köd fenekén nyolc fokot mutatott a fagypont alatt a hévmérő, idekinn a hegyen négy fokot a zérus fölött. Tizenkét fok különbség. Pest és Buda között.

Ebben az isteni levegőben egyszerre más embernek éreztem magamat: rekedtség, mellszorulás mind elveszett, s vele együtt a hipochondriás kedélyborongás. Ó, te áldott napmelegség! Te mindent meggyógyító! Hogy téged még nem ismer a civilizált világ. A parasztok, a pusztai pásztorok, azok jól ismernek. No hát legyünk parasztok! Bizony jobb is volna. Ahelyett hogy irkafirkálunk, mázolunk, politizálunk, tanulnánk a barmok között világbölcsességet.

Eszta rögtön otthon találta magát a majorságban. Milyen kedve támadt, amint a tyúkudvarban egyszerre körülfogta a sok tollas állat, gágogva, kodácsolva, kurrogatva, lúd, tyúk, pulyka. Eléje jöttek a kotlók, kanárimadárforma sárga csibéikkel, meg azok a tegnap kelt furcsa kiskacsák, amik beleugrálnak a vizes dézsába, ott lubickolnak; fogadott anyjuk, a kotlóstyúk ott mérgelődik körülöttük, dorgáló kotkodával. A kakasok is festői látványok: a kokinkínai nagymogul, meg a bársonyfekete houdan, bíborpiros tarajával, aztán a szürke prince Albert; de valamennyit levágja az igazi magyar kakas, gyönyörű tollazatával, fényes farkbokrétájával – odakuporodik közéjük, s eteti őket a tenyeréből kukoricával.

Az inasom ezalatt behordta a holmit a kocsiról a szobákba, amik már jöttem hírére be voltak fűtve. Kérdeztem tőle; hogy hát az orvosságos ládikómat kihozta-e?

Mert hát orvosságos ládikó nélkül rendes ember nem utazik – Pesttől Budáig. Van ott külön szer az étvágytalanság ellen, az álmatlanság ellen, a köhögés ellen, az idegesség ellen; azt mind rendes időkben be kell szedni.

Nagyot bámult rám a kérdésemre. Láttam az ostoba pofájáról, hogy mit gondol: „Minek a Svábhegyen az orvosságos láda?”

– No nem hoztad ki; élhetetlen! Neked is másutt jár az eszed! Az országgyűlésen! Hát majd ebéd után bekutyagolhatsz a városba az orvosságos ládikóért! Mármost hogy ebédelek én meg szomatóze nélkül?

Azt nem is kérdeztem, hogy mi lesz az ebéd? A majorosné főzi a maga konyháján. Csak tudja tán, hogy én halálos beteg vagyok; s hogy az a velem jött leány most szabadult ki a kórházból, azt meg láthatja, ha szeme van.

No, de ha már itt vagyok, hát körüljárom a kertet. Milyen szép az ilyen kert télen. A fákat, mint ezüst filigránmunka borítja be a zúzmara: amerre a szem ellát, mindenütt ezüsterdő, ezüstliget. Lábam alatt ropog a hó. És amellett olyan meleg van, hogy a prémes bekecs lekívánkozik rólam, egy szál kabátban járom az utakat. A fehér cica mindenüvé kísér, s ahol megállok, a lábamhoz törleszkedik.

Egyszer eszembe jut, hogy köhögni is kellene már; megpróbálom: nem megy sehogy, nem találom el a módját.

Aztán elkezdek valami szokatlan furcsát érezni. Mi ez? Éhség! Abszurdum! Chimaera! Régóta nem ismerem én azt. Hiszen félek minden falatomtól! Pedig úgy van. Amint a szent László templomban megkondul a déli harangszó, sietek fel a kertből a hajlékomhoz. Ebédre harangoznak!

Künn terítettek a szabad verandán. Ugyan ki étkezne fűtött szobában, mikor ilyen arany nap süt?

Eszta is előkerült a tyúkudvarból, tehénistállóból. Egy pajtást is hozott magával: egy kéthetes borjúcskát, akit már elválasztottak az anyjától. Nagy barátságot kötöttek egymással. A boci utána jött a verandáig. Azt lesóskenyerezte alaposan.

No, de egyféle orvosság csak akad minden magyar háznál, amit úgy hínak, hogy appetitórium. Van jó szilvórium, az jólesik útcsinálónak az ebédhez. Esztát nem kínáltam vele.

Aztán felhozták az ebédet. Volt tyúkleves galuskával, aztán paprikás csirke, meg túrós metélt. Igazán két olyan betegnek való ebéd, akik most szabadultak el a halál révéből.

Én mind csak arra néztem, hogyan eszik ez a leány, úgy fal, mint egy farkas. Amellett észre se vettem, hogy magam is milyen kegyetlenül bepakolok, pedig nincs is itt a szomatózés skatulyám.

„Úgy jóllaktam, mint a gyallai vőlegény!” – mondám ebéd után. (Ennek a históriáját sem tudja meg tőlem senki.)

Az inasomnak pedig szelídebb hangon szóltam, mint az elébb: „Nem szükség besétálni a városba az orvosságos ládikóért.”

– Mikor fogassak be?

– Semmikor se. Idekinn maradunk.

Aranyidő volt. Gyémánt nap sütött. S a meleg napsugártól a zúzmara olvadt a faágakon. Abból aztán az lett, hogy a cseppfolyóvá alakult hókristály jéggé fagyott a gallyak körül, olyan lett valamennyi faág, bokor, mintha üvegcsővel lenne befoglalva. Ha reggel ezüstkertem volt, estére kristálykertem támadt. Hogy lehetne ezt itt hagyni! Meg ezt az isteni tiszta levegőt!

Azt a télutói napalkonyatot sem lehetne ám lefesteni. Én nem merném. Azok a képtelen színváltozatok a láthatárra boruló égen, a sötétlila égalj karmazsinnal peremezve, túl rajta a sárga réteg; aztán a harántsávoktul háromfelé szakított firmamentom, a közép opál, a két szélső szakasza világoskék, lenn a földön a ködbül kiszabadult kettős város; izzó veres háztömegeivel, ragyogó ablakaival, toronykeresztjeivel, egy részére már odafekszik a Gellérthegy szürkéskék árnyéka.

– Nos, Eszta! Mernénk mi ezt lefesteni?

Dehogy jut eszébe ilyenkor az embernek a festés. A művész éppen azokat a pillanatokat nem tudja megrögzíteni, amikben legnagyobb elragadtatással gyönyörködik.

És aztán lassan besötétedik: a hideg egyszerre érezhető lesz. Az én influenzás testem azt leghamarább megérzi. Kihozatom az angol sált. Az kettőnknek is elég betakarózni. A terasztól pedig még nem lehet megválni. Most gyulladnak ki a lámpások Pesten, Budán. Micsoda ezeregyéjszakai látvány! Ezernyi gáz- és villanycsillag a földön, amiknek fénye aranyat fest a város fölött derengő ködre az égen. Odafenn pedig a sötétkék mennyboltozaton a miriád csillag, amelynek színváltoztató sziporkázása hozzánk beszél. – Ha tudjuk, értjük, ha nem tudjuk, nem értjük, mit beszél. Egyszer-egyszer végighúz közöttük egy fényes meteor, aztán a másik, a harmadik, öt, hat egyszerre! A Leonidák éjszakája van ma!

Kinek jutna eszébe, hogy még tegnap halott voltam, a férgek testvére voltam, mikor ma az égiek közt járok! Élek!

… És énnekem e sápadt leány megjelenésére volt szükségem, hogy ezt megtudjam. Ha ez oda nem ront hozzám, én most ott ülnék a kandallóm előtt, hálókabátban, s számlálnám az óranegyedeket, amikben a „kodeint”-t be kell vennem.

A nyaralóm jól volt berendezve téli lakásra is, minden szobában ügyesen alkalmazható karbon-nátron kályhák, amik egész éjjel egyenlő meleget tartanak fenn, és minden egyéb kényelem. A pompát nem szerettem soha, de a kényelemre sokat adtám.

És aztán az az abszolút csendessége az éjszakának, amit a fővárosban nem ismernek. Egy emberhang, egy kocsizörgés, egy kopogó járdataposás nem zavarja az álmot. Nincs kocsmából botorkálók rikoltozása, nincs színházból hazatérők ajtócsapkodása, szomszédnők zongorakínzása, mozdonyok fütyülése; a két kezem reggel is ott van a mellemen összefonva, ahol este elhelyeztem, mikor elkezdtem a szokott imádságomat, az áment már elaludtam.

És aztán ami fölébreszt, az sem a rettenetes gőzgép tutulás, ami a fő- és székvárosban a hajnalhasadást jelenti, hanem a galambok turbékolása az ereszen. Az ablakom redőnyéből egy lemez hiányzik, azon át rózsaszín fénysugár ragyog az arcomba: itt van a reggel.

Mennyi mindent álmodtam az éjjel! Bolondnál bolondabb dolgokat. Alig várom, hogy elmondjam Esztának, ő is előfordult bennök.

Sietek felöltözni. De ő már megelőzött.

Külön kijárata volt a hálószobájának az üveges verandára. Ő már ott a kávét főzte, s vidáman kívánt jó reggelt…

De hát megálljunk csak egy szóra! Hát ez csak úgy rendes állapotszámba megy, hogy egy úr meg egy kisasszony, akiknek semmi családi összeköttetésük nincs, csak úgy bejelentetlenül és felmentetlenül együtt lakjanak nappal és éjjel egy magányos házban?

Tudni kell azt, hogy a Svábhegyen nincs kolera, nincs influenza – és nincs pletyka.

Ez az Eldorádó, ahol minden szabad. Csak dolgozni nem szabad.

Azaz hogy fát nyesni, fűrészelni, azt szabad; csak tollhoz, ecsethez nyúlni nem szabad. A bureau iratcsomagai nem jöhetnek utánunk. Sőt még egy különös előny is van itt. Télvíz idején nem jár a fogaskerekű, annálfogva nem jön posta. Nem kell újságot olvasni. Óh, milyen jótétemény egy áldott héten át eldughatni fejünket úgy, hogy újságot ne lásson. A leveleim is ott rekednek a pesti szálláson. Senki sem tudja, hová lettem, mit csinálok. Egész nap a szőlőlugasokat nyirbálom az ollóval, a fák sebeit tapasztom kenőccsel. Amellett jól élek. Kettecskén reggelizünk, ebédelünk, vacsorálunk: beszélgetünk az élményeinkről. Én 71 esztendős vagyok, ő pedig 17.

Egy délután azonban mégis előhívnak a kertemből: a postás keres. Visszakiabálok: írja alá a könyvet az inasom, fel van rá hatalmazva. – Nem lehet, mert pénzeslevél.

No, ezért hát mégis csak fel kell fáradnom a tetőre. Ámbár az Eszta pénzeslevele emlékeztetett az ezzel járó kellemetlenségre.

A levél Párizsból jött. Bandi szarkaláb-írását ismertem fel a borítékon. Ezer frank volt az összeg.

Azt írja a fiú, hogy miután egy párizsi előkelő műkereskedő a legújabb festményét megvette, s állandó szerződést kötött vele a többiekre is, nincs rászorulva többé az én barátságos segélyemre, s a neki küldött harmadik negyedévi részletet ezennel visszaszármaztatja. Majd a két elsőt is letörleszti, amiket kölcsönnek tekint, ha a többi képei sikerülnek.

Hát ennek igazán örültem, nem a pénznek, hanem a tanítványom sikerének. Párizs a legfelsőbb tribunál. Aki ott kivívja az elismerést, az kész ember. A lapokból már olvastam Bandi festményéről, mely a Salonban volt kitéve. Dicsérték.

Esztával is közöltem a levél tartalmát. Kíváncsi voltam, hogy milyen hatással lesz rá? Fel fog-e a hírre derülni az arca az örömtől, a gyors sikertől? Vagy egy árulkodó könny jelenik meg a szemében a veszteség érzetétől? Hisz a művésztársra nézve a másik sikere veszteség, és a leányra nézve? Még Münchenben csak festettek lúdtömő ideált, Párizsban már nem fognak festeni. Nem lehetett semmi hatást észrevenni az arcán, nagyon tudott uralkodni az érzésein. Egy professzornő komolyságával mondá: „ez előrelátható volt a fiatal művész nagy tehetsége mellett”. Tehát neki ez csak „fiatal művész!”

Én félretettem a visszakapott összeget, s azt határoztam magamban, hogy ezzel a pénzsegéllyel mármost Esztát fogom kiküldeni Münchenbe tanulás végett. De egyelőre nem szóltam neki felőle semmit.

Bandinak azonnal válaszoltam. Gratuláltam a szép sikeréhez. Kértem, hogy a Salonban kitüntetett festményének a fényképmásolatát küldje meg nekem két példányban. Találja ki, hogy miért kettőben? Ami pedig az eddigi segélyösszeget illeti, azt én teljesen kiegyenlítettnek találom a nekem küldött lúdtömő festmény által, mely hálószobám díszét képezi.

Erre aztán megint karmolt a fickó egy levelet hozzám, melyben bohém hangon tart nekem leckét a kényszerített mecénásságról, s hogy ő nem olyan cigány, mint a többi cigány: – az a lúdtömő mázolmány nem ér többet, mint a vászon és a rákent festék: összesen 8 márka, 50 pfennig. Ezt le fogja húzni a kölcsönből. Ezzel az ügy el van intézve. Erről a levélről nem szóltam Esztának.