III.

Mármost itt az következnék, hogy leírjam apróra azt a háromemeletes palotát, melyben a kegyelmes asszony tartotta jour fixeit. De nem írom le, mert azt nem szokta elolvasni senki. (Magam sem.)

Pedig igazán kíváncsi voltam rá, megtudni, hogy milyen lehet az a ház, amely azzal a követeléssel jön elém, hogy ezentúl benne legyek otthon? – (Az is furcsa beszéd ám, hogy a ház jön énelém, nem én a ház elé; nem én lépegetek fel a lépcsőkön, hanem a grádicsfokok szaladnak alám, s nem én nyitom ki az ajtót, hanem az ajtó tátja el magát előttem, hogy elnyeljen! – De hát ez így van.)

Mit tehetek én róla? A kíváncsiság sötét verem!

A költő ugyan azt mondja, hogy a „szerelem” az. De hát ezt csak a rím kedvéért teszi: valósággal a kíváncsiság az, ami az embert a verembe ejti.

A szalonba vezettek selyemharisnyás inasok, ott átadtak a fekete frakkos komornyiknak, annak meg én adtam át a névjegyemet. Az ezt ezüst tálcára tette, úgy vitte be a következő szárnyajtón, diplomatai udvariassággal rebegve: „a főtisztelendő úr van a kegyelmes asszonynál”.

Egy rövid perc múlva már visszajött, tárt kaput nyitva előttem.

Nagy megkülönböztetés! Hogy én siettetem a főtisztelendő urat az eltávozásra.

A következő szobában találkoztam vele.

Ez a főtisztelendő úr egy nagyon fiatal legény volt. Simára borotvált arca még inkább ifjította.

Kenetteljes mosollyal mondá:

– A mama várja önt. – S olyan mélyen hajtotta meg magát, hogy én hátrakaptam a kezemet: megijedtem, hogy kezet akar csókolni. Ez hát Eglantine fia, az abbé. Ez már tudja, hogy ki vagyok? Sőt azt is, hogy ki leszek?

A kegyelmes asszony egy olyan szobában fogadott, amelyben csupa bőrkerevetek, tölgyfabútorok voltak.

Minden szobának, amelyen keresztüljöttem, megvolt a maga saját parfüm-légköre: heliotrop, ylang-ylang, Ixa fleur. Ennek az egynek maguk a bútorok adták azt a sajátszerű illatot, amit a mór maroken, a tölgy, paliszander és cédrus lehel ki magából. Ezt a latájner nem utánozhatja.

A kegyelmes asszony fekete ruhát viselt, a haja pedig fehérre volt hajporozva, s ez jól illett az arcához, melynek szintén jutott valami a hajporból.

Még most is meg lehetett rajta látni a hajdani szépséget, amely nőnek szép szeme, szép szája van, ezeket változatlanul megtartja; de különösen a szép szemöldökök! Azok legtovább védelmezik az igényeiket.

A szokásos újraismerkedési szólamokon átesve, a bájos matróna rögtön belépett „in medias res”. (A dolgok közepébe.)

– Ön ismeri a tárgyat, amiért önnek szíves látogatását kértem?

– Körvonalaiban. Valami végrendeletről van szó.

– A megboldogult férjem végrendeletéről. Ön ismerte a férjemet?

– Legrégibb tisztelői közé tartozom.

– Akkor azt is tudni fogja ön, hogy a megboldogult azt a tekintélyes, szép vagyont, amit hátrahagyott, egy szerény alaptőkén és az én hozományomon kívül, mind a saját szorgalmával, eszével és szerencséjével szerezte.

– Ez köztudomású dolog, amit megerősít a közvélemény többszörös megnyilatkozása, választások alkalmával, s a korona kitüntetései, melyek között legvégső volt a belső titkos tanácsosságra emeltetés.

– Ebből a vagyonból, mely áll alföldi uradalmakból, budapesti házakból, jövedelmező részvényekből és állampapírokból, mind a három fiamra jutna egy-egy millió forint – rám, az özvegyre szintén annyi.

(Egymillió! Nagy szó! Erre nem is találni ellenészrevételt a „mívelt társalkodó”-ban.)

Az özvegy folytatá csendes, nyugodt hangon.

– Megboldogult férjem azonban a végrendeletében, melyet teljesen ép ésszel és jó egészségben tett, mind a három fiát kirekesztette az örökségből, évi hatezer forint élelmi pénzt rendelve számukra, s engemet tett meg általános örökösének.

(Tehát négymillió örököse! Ez még nagyobb szó! Ez már nagy csábítás! Vajon ha szent Antalnak a pusztában a hölgyalakot öltött Sátán azt mondta volna: „Én özvegyasszony vagyok, aki négymillió forintot örököltem”, vajon mi lett volna az annyiszor megénekelt és megfestett legendából? És hát aztán én nem vagyok se szent, se Antal.)

Kezdtem érteni a dolgot.

– S mármost kegyelmes asszonyomnak a fiai ezt a végrendeletet pörrel támadják meg s törekesznek megsemmisíteni?

– Ellenkezőleg. A végrendelet föltételes. A fiaim, ha a föltételeket teljesítik, a milliós örökségüket azonnal megkapják. És én azt a megoldást keresem, amely fiaimat az örökségükhöz juttatja.

Ez a fordulat meglepett. Az anyai szívnek ilyen jóindulata még a szkeptikust is meghatja, hát még az idealistát!

– S minők azok a föltételek? – kérdezém.

– Elején kell kezdenem. Megboldogult férjem reális ember volt: elutasított magától mindenféle hivalkodást. A fiait saját rendszere alapján neveltette. A legidősebbet gazdásznak taníttatta, a középsőt a diplomatai pályára szánta, a legkisebbet pedig gyakorlati financiernek képeztette. Az elsőnek akarta átadni az alföldi birtokait és bérleteit; a másodikat a külföldi nagykövetségeknél gondolta elhelyezni: sok esze és tanulmánya volt hozzá; a legkisebbet pedig végigtanultatta Európa valamennyi kereskedelmi akadémiáin, hogy igazi üzletemberré tökéletesítse. Aztán mi lett a vége? A gazdának szánt fiú az önkéntes szolgálatév alatt megszerette a katonaéletet, lett belőle dragonyos főhadnagy; az most ott akar maradni a katonai pályán, a diplomatának nevelt beállt papnak, most pápai prelátus; a financier-nek nevelt pedig egy gommeux, aki üres óráiban tiszteletbeli miniszteri segédfogalmazó. Az én megboldogultam pedig ezt a hármat iszonyodta legjobban: a szoldateszkát, a klerikalizmust és a bürokráciát. Ezért csinálta azt a végrendeletet, mely által mind a három fiát kizárja az örökségből, ha csak azok rá nem állnak az ő föltételeire, hogy a dragonyos tiszt megtérjen földbirtokosnak, a prelátus levesse a soutane-t, s felvegye a diplomatai hímzett frakkot, a miniszteri hivatalnok pedig átvegye az atyja üzleteit.

– Úgy gondolom, hogy ezek nehéz föltételek.

– Kivált a fiúk egyéniségét ismerve. Az egyik szenvedélyes, a másik fanatikus, a harmadik könnyelmű.

(Ő ezt „egyéniségnek” nevezi!)

– Minő emberfeletti erőnek, minő szuggesztiónak, minő hipnózisnak kellene közbejárulni, hogy az elsőnél kioltsa a lángoló szenvedélyt, mely őt eddig is végzetes utakra vezette; hogy a másodikat kiragadja az eksztatikus rajongás bűvköréből, a harmadikat pedig az érzéki mámor kicsapongásaiból a hideg számítások, átgondolt vállalkozások világához lekösse.

– Miután ezt a csodát a saját édesatyjuk sem bírta velük elkövetni.

– A megboldogult minden volt a világon, csak a fiainak nevelője nem. Egész élete el volt foglalva üzletekkel, vállalatokkal, társadalmi és közügyekkel: fiaira nem maradt ideje. Tudott nagyhatású szónoklatokat tartani, de a fiainak nem tudott a lelkére beszélni. Azt hitte, hogy a nevelőintézetek, az akadémiák elvégzik ezt a munkát. Őtet magát az élet nevelte. Könnyű volt neki, mert szegény volt, mikor kezdte: kénytelen volt eszét, szorgalmát kifejteni. De nehéz azoknak, akik tudják, hogy gazdagok onnan – hazulról, akiknek nem kell hegyre mászni, mert ott van a gazdagság: ez a léghajó, amely viszi őket, ahová nekik tetszik.

– S a megboldogult ennek a léghajónak a kormányozhatóságát vélte föltalálhatni.

– Ezt akarta elérni a végrendeletével, melyben engemet bízott meg az összes vagyona birtoklásával. Van azonban ennek a végrendeletnek még egy kodicilláris intézkedése, amit csak tartózkodva mondok el önnek, jobb szeretném, ha magátul kitalálná.

– Ha csak egy irányító eszmét kaphatnék belőle.

– Az az eset, hogyha én másodszor férjhez mennék.

– Mármost kitalálom a többit. A végrendelkező arra az esetre újra férjesült özvegyét egyenlően részesíti a három fiával, mind a négyen megkapják a maguk egymilliós egyenlegét: s ezzel meg van oldva a bonyolult gubanc.

– Most az egyszer cserbenhagyta önt a fantáziája. Nem jól divinált. A megboldogult a végrendeleti záradékban egyenesen kötelességemül hagyja, hogy legkésőbb a gyászév letelte után másodszor is férjhez menjek, s házasságra lépésem után is korlátlan birtokosa maradjak az egész hagyatékának: s itt körvonalazza előttem a választandó hitvestárs ábrándját. Annak olyan hírneves embernek kell lenni, hogy az új név a régit is megvilágosítsa, amellett ideális jellemnek, aki gyöngéd, igazságos és önzetlen. Azonkívül pedig erélyes és leleményes, rábeszélő tehetséggel megáldott szellemnek, aki az új apa minőségében helyre tudja hozni azt, amit a régi apa fiai lélekidomításában elmulasztott, hogy azokat mint második (jobbik) apjuk a nekik rendelt életpályákra visszavezesse.

Nem tudom, nem jelent-e meg az arcomon valami mosolyféle galváni rándulás e szavakra? Legalább az özvegy úgy vette azt, és maga is elmosolyodott.

– No ugyebár, hogy kacagni való feladat? Hogy az özvegy keressen magának egy olyan új férjet, aki a kezével együtt négymilliónyi vagyont vesz át tőle, s akkor aztán minden lelki tehetségét arra fordítsa, hogy az örökségből kizárt három fiút a választott pályáikról az apjuk által eléjük szabottra áttérítse, hogy akkor végezetül a vagyonának háromnegyedrészétől megszabadulhasson. Hát van a világon ilyen mesebeli alak, ilyen Phoenix madár valahol?

… „Van”.