IV.

Ezzel a szóval: „van”, ki volt mondva az ítélet a fejemre. Itt van. Ha lehet a világon egy rendkívüli mérvekben alkotott bolond, az csak én lehetek.

Megírtam én azt már valahol, hogy a férfiúi hiúság sokkal nagyobb és végzetesebb, mint a női. A nők fényűzése nem okozott annyi romlást, mint a férfiak nagyravágyása. Mennyi selymet lehetne venni egy olyan kis szalagnak az árán, amire a férfikabát gomblyuka éhes! Azt is mindenki tudja, hogy nem a paradicsommadár tolla a legdrágább toll a világszép asszony kalapján, hanem az a kakastoll, ami a kortes kalapját díszíti.

Azzal, hogy milliókat kínál a kezével együtt, meg nem vette volna a szívemet maga Sába királynéja sem, de azzal, hogy millióknak az ablakon kidobására képesnek tartott, megtántorított. Aztán nem is lesznek azok a tengerbe dobálva, hanem azoknak az árán három derék, széptehetségű ifjú lesz a haza számára megnyerve. (Ne tessék nevetni!)

A hiúságom hínárjából nem tudtam kigázolni.

Annak a szónak: „van”, levonattak a következményei. Még akkor polgári házasság nem volt Magyarországon. Én kálvinista voltam, ő pápista (védnöknője a rózsafüzér-egyletnek). Hanem azért simán ment a katasztrófa. Én reverzálist adtam. Mind a két fél abban a tiszteletet igénylő korban van már, amikor alá lehet írni bátran azt a kötelező iratot, a beváltás aggodalma nélkül.

Szigorúan családi körben ment végbe a szent szertartás. Ott voltak a három ifjak is: a katona, az abbé és a miniszteri titkár. Gratuláltak és obligáte megölelgettek. Még poharat is koccintottunk. Egyszerre pertu lettem mind a hárommal.

Eglantine-nak szokatlanul nagy migrénje támadt az izgalmak és az erős befűzés miatt: ő belső szobájába vonult; én ottmaradtam a fiúkkal az asztalnál puncsozni.

Legelső volt a legfiatalabb fickó, aki belém kötött. Neki legjobban illett az impertinencia, mert hivatalbeli ember volt.

– Hát kedves papa, te elvetted az anyánkat, azzal a szent szándékkal, hogy az apánk végső akaratát mirajtunk foganatosítsad. Tudjuk jól, hogy nem önérdekből tetted; sőt ellenkezőleg, hogy minket a tőlünk elvont örökségünkhöz juttass, a magad rövidségére. Ez szép tőled, s fogadd érte hálás elismerésünket. Eszerint a te feladatod az lesz, hogy énbelőlem, korhely, kicsapongó fickóból jámbor, számragasztó financier-t idomíts, aki az apánk banküzletét tovább vezeti, új vállalatokkal bővíti; új milliókat akkaparál hozzá, s földfeletti és földalatti vasútakat épít.

Rábólintottam a fejemmel.

– Isten éltessen! – Poharat koccintott velem. Kiürítettük.

Arra a másik szólalt meg: a pápai prelátus.

– Engem pedig az oltártól kell eltérítened, és a diplomatai pályára átvezetned: a külügyminisztériumhoz, valami nagykövetséghez és így feljebb. Deo gratias!

Azzal is koccintottunk.

Harmadiknak a dragonyos szólalt meg.

– Velem pedig azt kell tenned, édes papa, hogy levetesd velem az egyenruhát, megszabadíts a zivataros katonaélettől, a lovagias hóbortoktól: a párbajozástól, a tiszttársaim szép feleségeinek elcsábításától, s elhelyezz nyugodalmas földesúri kastélyunkba, ahonnan idő jártával mint képviselő térhetek vissza a nagyvilágba. No Isten éltessen.

Azzal is koccintottam.

Vettem észre a jó szándékot.

– Jaj fiacskáim, ha ti azt hiszitek, hogy ti engemet most le fogtok inni, ugyan csalatkoztok. Én tudom, mire képes pohár dolgában egy gommeux, hogy mennyi feladattal tud megküzdeni egy liguriánus, a dragonyos virtusát is elismerem a kancsók között; de én meg kipróbált kortesvezér vagyok, s az asztal alá iszom a gavallért, a barátot és a katonát!

Ez a szó imponált nekik! És ezzel helyre lett állítva az a tekintély, aminek múlhatlanul fenn kell állani egy családapa és a családfiak között.

Ezután ravasz hunyorgással fordult hozzám a kishivatalnok.

– Hát nem lennél szíves megmondani, kedves papa, hogyan akarsz hozzákezdeni ehhez a hármunk ellen tervezett várostromhoz?

– Óh, majd én bolond vagyok elárulni az ellenfélnek a haditervemet. (Igaz, hogy nem is volt semmi haditervem.)

– No hát eláruljuk mi a magunk haditervét teellened.

Ezzel a szemöldökével inte egyet a legöregebbnek, a katonatisztnek.

– No hát, édes új apuskám, csinálok én tebelőled olyan párbajozó, veszekedő asszonyhőst, amilyen én magam vagyok.

Folytatta az abbé: kenetteljes mosollyal.

– Én pedig csinálok belőled olyan ultramontán prozelitát, aki még rajtam is túl fog tenni.

– Én pedig csinálok belőled olyan korhely lumpot, amilyen még nem volt.

Ezen aztán nevettünk mind a négyen.